Az én Svájcom

Németországban nyaraltunk. Nem bírom ki, hogy ne számoljak be Nektek erről. 

Lipcse egyik arca:

A másik arca:

Bach zenéjét nem értette és nem értékelte a környezete. Szegényen és vakon halt meg Lipcsében. Tamás templomban nyugszik, sírján minden nap van friss virág.

A templom előtt álló szobránál lepukkant, részeg emberek szórakoztatják egymást. Egyikük gitározik egy primitív dallamot, a többiek félbódult állapotban énekelnek. Teljes az összhang. Összhang? Inkább disszharmónia. Az emberi nagyság és kicsinység szomorú kontrasztja.

’Bilanz’ nevű gazdasági magazin 2005 óta készít városértékelést oly módon, hogy 134 település 10.000 lakosát és egy ingatlan-tanácsadó céget kérdez ki. A kritériumok a következők: munkaerőpiac, életszínvonal, egészség, biztonság, szociális támogatás. Az összesítés alapján elmondható, hogy az utolsókból lesznek az elsők, azaz a ’Z’-vel kezdődő városok a nyerők. (Ez a „humor” a cikkből származik.) Zug város került az első helyre, maga mögé utasítva Zürichet és Lucernt. Bár Zürichben legfejlettebb a közlekedés, a képzés és oktatás, de ez mégsem volt elég neki a győzelemhez. Lucern a másik fajsúlyos „vetélytárs”, a turizmus és munkaerőpiac területén a legjobb.

A speciális célcsoportok véleménye szerint némileg módosul a sorrend. Családosoknak, jómódúaknak: Zug, nyugdíjasoknak: Lugano, Locarno, egyedülállóknak: Genf a csúcs-hely.

Zug neve a ’Fischzug’ (halfogás hálóval) szóból alakult ki. A város Zürichtől délre fekszik, a Zugi-tó északkeleti partján, a Zugi-hegy nyugati lankáin. Lakossága alig több 26 ezernél. A város neve 1242-ben jelenik meg először hivatalos okiratban.

Területén már i.e. 4000 körül is éltek. Első lakosai tóparti cölöpépítményeket, a rómaiak és az alemánok halottaikat hagyták hátra az utókor számára.  

A békés városkát nézve azt gondolná az ember, hogy itt mindig nyugalmas lehetett az élet, de kedvező fekvése miatt (Zürich-Gothard-Észak-Olaszország útvonal mentén fekszik) kivívta az aktuális hatalmak érdeklődését.

Zug 1352-ben lépett be a svájci államszövetségbe, de az 1400-as évek elejéig a Habsburgoknak fizette az adót, 1415-től pedig a német császár hatalma alatt állt.

A reformáció alatt katolikus maradt, ezért Zürich megtámadta. A küzdelemben Zürich maradt alul, és ezzel véget is ért a reformáció további terjedése.

Nemcsak kantonok, országok, de a természet is „beleszólt” néhányszor a város életébe. 1435. március 4-én 17 órakor egy szörnyű katasztrófa sújtotta Zugot. (Akkoriban 4-5 ezren lakták.) Az óváros legalsó utcája, (közvetlenül a Zugi-tó partján fekvő utca) ami az előkelő lakónegyed része volt, beszakadt a tóba. Hatvan ember halt meg, köztük az akkori tiszttartó és a város írnoka.

1887. július 5-én újabb katasztrófa történt. A rakparton végzett munkálatok miatt a tópart egy szakasza meglazult, majd leszakadt. 35 ház omlott a tóba, magával rántva 11 embert, 650 ember vált hajléktalanná.

A kisváros életét 2001. szeptember 27-én egy újabb trauma rázta meg. (Ezúttal nem a természet „büntette” a várost.) Egy rendőrnek álcázott fegyveres géppisztolyával lövöldözni kezdett Zug tartományi parlamentjén. Ekkor 14-en haltak meg.

Viszontagságos múltját maga mögött hagyva, 2010-re Svájc legszívesebben lakott városává nőtte ki magát ez a kevésbé ismert kisváros. Ki ne lenne kíváncsi a győztesre, aki híres-neves, gazdag városokat taszított le a dobogó legmagasabb fokáról.  

Egy kellemes nyári vasárnap látogattunk oda. Rendezett, üde, tiszta kisváros fogadott minket, csupán a mocskos kikötő rombolta szépségét. Szemét és olajfolt ringatózott a vízen.

A bájos óváros teljesen kihalt volt, csupán néhány turista rótta kikövezett utcáit. Egyetlen bolt, étterem, kávézó sem volt nyitva. (Ezek vasárnap nem akarnak pénzt keresni?) Viszont a rakparton zajlott az élet. Harmonika szó kíséretében ettek-ittak az emberek, hosszú sor kígyózott a  ’fagyis-házikó’ előtt. Mindenki mosolyogva, elégedetten sétált a tóparti sétányon, a padok bevonzották a szerelmespárokat, akik összebújva, meghitten merültek egymásba. A kicsi, tiszta ingyen strand megtelt a helybeliekkel, gyerekek fürödtek a hideg tóban, a hideg víztől irtózók inkább vízibicikliztek vagy csónakáztak. A pecázás hívei egy távolabbi mólon kitartóan vártak a „nagy fogásra”. A nyugalmat csak a feltűnően sok oldtimer méltóságteljes berregése törte meg. (Vagy autóbemutató volt, vagy a város „szegényei” vasárnap előveszik a kiglancolt öreg modelleket, hogy nosztalgiázzanak egy kicsit.)

Minden olyan kicsi, tündi-bündi, tipp-top, aranyos és gazdag. Lehet, hogy  emberbarátibb az adózás (?), de drága itt az élet! Ahol sok gazdag él, ott előbb-utóbb minden megdrágul.

A zugi indiaiak együtt "vasárnapolnak":

A búvárok búvárkodnak, a rendőrök spriccelnek, az emberek meg nézik az eseményt:

Anno:

Ma este minden postaládából egy keskeny cetli lógott ki. Az ákombákom betűk és egyszerű „illusztrációk” egy kisfiú érzéseit közvetítették. (Nem fordítom le, mert egyértelmű.)

Sötétedik. Három fiú rúgja a labdát a terasz alatt. Megy a második félidő a tévében. Egy svájci kisfiú (ki tudja hány társával) a Spanyoloknak drukkol.

Pocsék idők jártak errefelé is. Sem árvíz, sem belvíz nem fenyegetett minket, „csak” egybefüggő, sötét esőfelhők telepedtek fölénk. Ilyen depressziós időjárásban mérhetetlenül felértékelődik a napfény, különösen, ha hétvégére esik. Múlt szombaton az ég színeváltozása (komor szürkéből ragyogó kék lett) egy pillanat alatt feldobta kedélyállapotunkat, és arra noszogatott, hogy menjünk már valahová. ’Legyen a hely új, de ne túl messze’ feltételeknek Entlebuch felelt meg a legjobban.

Entlebuch négyezer hektáros területe (1%-a az országnak) 2000 méter fölött helyezkedik el Emmental és Lucern város között, az Alpok lábánál. Ez az egyetlen olyan terület Svájcban, amit az UNESCO tájvédelmi rezervátummá nyilvánított. A helybeliek célja, az ember és a bioszféra kiegyensúlyozott kapcsolatának létrehozása, a helyi gazdaság fejlesztése a természet tiszteletben tartása mellett. Zöldellő hegylábak, sziklás csúcsok, dús erdők és barlangrendszerek teszik területét változatossá. Belső magterületén tízezer hektáros mocsár biztosít háborítatlan nyugalmat a benne és körülötte élő növényeknek és állatoknak.

A lakosság több mint egyharmada mezőgazdaságból és erdészetből él. Az itt működő ezer farm főleg tejtermékeket állít elő: sajtot, vajat és joghurtot.

Az 1800-as évektől jelen van az egészségügyi turizmus is. Leghíresebb gyógyulni vágyó turistájuk Lenin volt, aki 3 hónapot töltött Sörenbergben 1915-ben.

Nem is gondolná az ember, hogy a kemény fizikai munka után szívesen élnek közösségi életet a helybeliek. Több mint 300 klub működik itt, ebből 19 jódli klub.

A szépséges, gondozott táj, a szorgalmas gazdák és a sok állat láttán azt hinné az ember, hogy az itt-lakók jól élnek, a szó szoros értelemben tejben-vajban fürödnek. De a meglepő igazság az, hogy mind a mai napig ez az ország legszegényebb területe. Svájc gazdagabb régiói két nevet ragasztottak Entlebuchra: „Svájc szegényháza”, „Lucern Vad-Nyugata”.

Az itt található flóra-fauna nemzeti és nemzetközi hírneve, a növekvő ökoturizmus, a felvonós sípályák, a 350 tanúsítvánnyal ellátott termék és az intenzív közösségi élet szépen hangzik, de mégis kevés ahhoz, hogy Entlebuch lemossa magáról a szegénység bélyegét és képes legyen maradásra bírni az embereket. Az elköltözések miatt, folyamatosan csökken a lakosok száma. Előreláthatóan 2030-ra a lakosság 45%-a 55 év fölött lesz.

Flühli községből indultunk el az egyik ösvényen. (Entlebuch egész területén 500 km jelzett gyalogút kínál kimeríthetetlen lehetőséget a természet vándorainak.) Jól választottunk. Utunk hegyi-patak mellett, legelőkön, erdőkön vezetett keresztül.

A táj adottságait mindenki kedve (és képessége) szerint használta ki ezen a ragyogó napon. Az erdőben ötféle emberrel találkoztunk, a sétálóval, a kutyát sétáltatóval, a botos-gyaloglóval, a futóval és a hegyi-biciklizővel. Az országutakat a sebesség-imádók vették birtokba. A leglassabbak a komótosan biciklizők voltak. Közülük sokan elektromos kerékpáron ültek, (így garantáltan senki sem marad le) de rengeteg izmos-lábú versenykerékpáros tekert teljes erőbedobással, átszellemülten, zömében ősz hajú, nyugdíjas, stramm bácsik személyében. Természetesen a motorosok lepték el az utakat a legnagyobb számban, kismotorosok, „szelíd motorosok” és speed-motorosok. Az egyik pasi sisakját igazi szaru-szarvak díszítették. (Érdekes, a szarv a férfiasságot, de az agancs a balekságot, a felszarvazottságot szimbolizálja.) Az utak urai vitathatatlanul a lehajtott tetejű, sportos Porschék voltak. Sétakocsikázás hegyi utakon….ez igen! Csak ne lenne annyi motoros, biciklis és gyalogos!

A tűző napon, a fűben kétféle csoportos tevékenység zajlott: golfozás és széna betakarítása. Az urak golfoztak, a parasztok pedig robotoltak. (A világ sosem lesz egyenlő.)

Néhány kép a tájról:

(Sajnos, a képek között nagy távolságok vannak, fel nem foghatom, miért.)

Őzike-telepet is láttunk:

Itt csak mezítláb lehetett járkálni:

A patak:

Betakarítás:

Útközben kattintottam le ezeket a hobby-kert-viskókat. Szinte minden kalyibára felállítottak egy zászlót. (Komoly hírértékkel bírna nálunk egy ehhez hasonló helyzet.)

Ezek a képek egy domb tetejéről készültek. Amikor kiszálltam az autóból, hogy néhány fotót készítsek a tájról, egy 60 körüli bácsi a mellettünk parkoló autójához rohant, hogy bezárja. Aztán megkért engem, hogy ne fotózzam le. (Ez a helyzet örök rejtély marad számomra.) Tudom hihetetlen, de eszem ágában sem volt őt lefotózni. De így utólag, kifejezetten sajnálom, hogy nincs képen róla.

Tankcsapdát is láttunk. El nem tudom képzelni, mikor és ki ellen állították fel őket. Napóleon óta itt nem volt háború.

A legtöbb helybeli javában szorgoskodott a földeken, de az élet másról is szól...  Szerintem, nagyon helyesek.

Ezt a fiút Martin Henzinek hívják. 18 éves és Solothurnban él. Ma reggel a szokottnál korábban kelt föl. Hajnal 5-kor felszállt a berni buszra. Hátizsákjában 6 liter víz és 2 óriásszendvics volt. Fél hétkor érkezett meg a berni stadionhoz. Odament a bejárathoz és várt. Ő volt az első. Ezzel a teljesítményével kivívta a sajtó érdeklődését.

No, de mi ebben a hír? A történethez még hozzátartozik, hogy ma este lesz Bernben az év mega-koncerje. Az AC/DC fog föllépni 19 órakor. Henzi  az első sorban szeretne csápolni. A véletlen szerencse helyett, tuti-biztosra akart menni. Terve egyszerűségből és kitartásból áll, azaz csak várni kell, de fél napon át. Mire a koncert elkezdődik, több, mint 12 órát fog várni. Most 17 óra 30 van. Henzi már biztosan a színpad előtt áll izgatottan (vagy kimerülten?), hiszen csak két óra választja el kedvenc csapatától. Kinézek az ablakon. Hááát, itt Burgdorfban lóg az eső lába...

Úúúúú, hirtelen égzengések sorozata rázza meg a várost és óriáscseppekben megindul az eső. Az egybefüggő, szürke esőfelhő nem kecsegtet átmeneti zivatarral. Bern félórányira van innen, kicsi a valószínűsége, hogy ott jobb az idő.

Henzi, vittél magaddal esernyőt? Mert ha nem, ma könnyen bőrig ázhatsz! De az is lehet, hogy  esőben jobban lehet őrjöngeni.(?)

Tempós léptekkel közeledett felém. Amikor mellém ért, bizonytalanság nélkül kérdeztem meg tőle: ’Ugye, Verának hívják?’ Ő nevetve bólintott.

Eredetileg nem akartam aznap találkozni vele. Minden bajom volt. Fájt a fejem, rosszul éreztem magam. Mégis igent mondtam neki a telefonban, mert a hangja kíváncsivá tett és minél hamarabb látni akartam. (Német tanárt kerestem és a hirdetésemre jelentkezett.)

Két perc gyaloglás után egy öreg kétemeletes házba mentünk be. A magasföldszinten lévő pici lakásban két lépést tettem a bejárattól, és máris a nappaliban találtam magam. A szoba közepén lévő, szőrmével letakart karosszékre mutatott. Kényelembe helyeztem magam, majd körülnéztem. Élemedett korú bútorok zsúfolódtak össze a kicsi szobában. Előttem egy ütött-kopott, telekaristolt íróasztal állt egy másik öregecske, de kényelmes székkel. Tőlem jobbra, két ablak nyílt a madárcsicsergéstől hangos kertre. Az egyik ablak alatt szőttessel letakart sezlon simult a falhoz. Mögöttem egy vaskos szekrény robusztus alakja magasodott, balra pedig két plafonig érő, fehér könyvespolc, könyvektől rogyadozott. A szoba falait Saanenland barnás-zöld hegyei díszítették. Egyedül a lap-top és a másológép jelezte, hogy a 21. században járunk. Az ablakokon keresztül beáramló tavaszi napfény arany csíkokat festett a meg-meglibbenő fehér függönyökre. A rozoga bútorok a délutáni fényben életre keltek és természetfölötti csillogásban ragyogtak.

Egy perc sem telt el, Vera már hozta is a csészéket, majd egy kancsó zöld-teát és aprósüteményt. Természetes eleganciával ült le velem szembe. Óvatosan kiöntötte a teát, majd virágmintás kendőjét hanyagul vállára dobva, elégedetten hátradőlt. A dús, őszülő, vállig-érő haj mögül két értelmes szem nézett rám nyíltan és őszintén. Kölcsönös tisztelettel és érdeklődéssel néztünk egymás szemébe.

Aztán elkezdtünk beszélgetni magunkról, családunkról, országunkról. Megállás nélkül folyt belőlünk a szó. (Természetesen angolul.) Csak a mobilom csörgése állította meg a szózuhatagot. Férjem hívott. Aggódva kérdezte, hogy hol vagyok. Elmúlt 19 óra és én még nem vagyok otthon. Döbbenten vettem észre, hogy több, mint három órán át beszélgettünk és egyáltalán nem akaródzott abbahagyni. Miután elbúcsúztunk vettem észre, hogy kutya bajom, megszűnt minden rosszullétem.

Hát, így kezdődött. Azóta hetente kétszer másfél órát beszélgetek Verával. Németül.

Időközben megtudtam róla, hogy csak két éve él itt. Felszámolta múltját, ideköltözött, hogy nyugdíjasként új életet kezdjen gyermekei közelében. Hét gyereket nevelt fel, ebből csak ötöt szült. Férje előző házasságából hozott egy lányt, (a gyermek anyja szülésben halt meg) egy fiút pedig magukhoz vettek. Ezen kívül keresztgyereke is van Hamburgban, akit minden évben magához vesz testvérével együtt 3 hétre. A sok gyerekből nem lett elege, (pedig lehetett volna) mert Saanenland (Bern kanton déli csücske) egyik falujának volt a tanítónője három évtizeden keresztül. A környék összes gyerekét ő tanította 6 – 16 éves korig. Egyszerűen imád tanítani és gyerekekkel lenni. (Szerintem, még fizetne is azért, hogy taníthasson.)

Amikor ideköltözött, tudta, hogy elérhetetlen álmokat kerget, ha elhiszi, hogy 60 évesen új barátokat szerezhet. Barátságot nem, de kapcsolatokat sikerült rövid idő alatt kialakítania. Először is belevetette magát Burgdorf kulturális életébe. Énekel a város kórusában és állandó résztvevője a környék kulturális programjainak. De a nyüzsgéshez szokott Verának még mindig sok kihasználatlan energiája maradt. Képzeljétek el, Vera képtelen csak önmagának élni, pontosabban, másokért szeret élni. A családján kívül, muszáj másokon is segítenie, muszáj még több gyerekkel, még több felnőttel körülvennie magát. Mára (az én mértékem szerint) hatalmas a forgalom a lakásán. Emberek jönnek-mennek. (Pedig én csak a jéghegy csúcsát látom.) Hogyan lehet két év alatt ennyi embert bevonzani? Módszere egyszerű és hatékony. Önzetlenül segít mindenkinek, aki az útjába akad. Valljuk be, az emberek inkább kapni szeretnek, mint adni. Vera pedig, csuda-módon fordítva működik, inkább adni szeret, mint kapni. Ezzel a hozzáállással rövid idő alatt sok ismeretségre tett szert, mert a „kereslet és kínálat” gyorsan egymásra talált. Van, akit franciául, van, akit angolra tanít, gyerekekre vigyáz – ingyen. (Ezt sem tőle tudom, csak véletlenül tanúja voltam annak, hogy nem fogadott el pénzt.) Meg vagyok győződve arról, hogy sokan kihasználják, de ez érdekli őt a legkevésbé, mert olyan örömforrás számára a tanítás, a segítés, hogy mások önzése egyáltalán nem foglalkoztatja.

Hatvan évesen, ereje teljében, gyermeki módon issza magába a tudást és élvezi az életet. Svájciul, németül, franciául, angolul és olaszul beszél. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, Márai és Horváth Ödön könyveket rakott ki elém. Szerényen, de nagylelkűen él, nem akar se kicsinek, se nagynak látszani. Elégedett és boldog, mert minden nap azt csinálja, amit szeret. Korlátain belül felépítette új életét, ami kerek és teljes, amiben minden napnak értelme, haszna és szépsége van.

Lehet segíteni félelemből, megfelelni akarásból, szeretetéhségből és hiúságból. Vera sallangmenetesen, szépen segít. Nem fél, nem akar megfelelni, nem várja el, hogy szeressék, nem azért segít, hogy önmaga szemében jó legyen. Segít, mert szeret segíteni, mert a segítés számára alapvető létszükséglet. Ilyen egyszerű! Ilyen egyszerű?

De van egy óriási tévedése! Szeretném elmondani neki, hogy téved, amikor azt hiszi, hogy 60 évesen nem lehetnek új barátai. Én magam vagyok erre az élő cáfolat. Remélem, bebizonyíthatom ezt neki.

A képeken Burgdorf és környékét láthatjátok.

A svájci DRS 2 rádiócsatorna riportere, Norbert Graft készített egy műsort a tánctilalomról. Megpróbálom összefoglalni az elhangzottakat. (Természetesen férjem segítségével.)

Lucern kantonban 2010. május 10-ig tiltva volt a nyilvános tánc nagyobb ünnepnapokon, például: Nagypénteken, Húsvét vasárnapján és Karácsonykor. Noha a bárokban, éttermekben szólhatott a zene, a vendégek nem táncolhattak. Bölcs tradíció? Vagy abszurditás?

1428 óta vitatkoztak erről a 'kanton-atyák'. Még 2000-ben sem hagyták jóvá, arra hivatkozva, hogy Lucern katolikus kanton és egy évben hat napot ki kellene bírni tánc nélkül. 2010-ben végre sikerült feloldani a tilalmat. Most sem ment könnyen, csak egy szavazaton múlott, 51/50 szavazati aránnyal fogatták el a tánctilalom eltörlését.

A római-katolikus és református egyházak is a szabályok megtartásáért küzdöttek, mivel a tánctilalom a népet mértékletességre tanítja.

1370-ben Zürichben megtiltották, hogy esküvőkön táncoljanak nyilvánosan vagy titkosan.

900-ban az Egyház megtiltotta a táncot a temetéseknél, mert a táncok pogány eredetűek voltak. 1647-ig a tessenbergi fiatalok állatáldozat körül táncoltak, ezzel akartak jó aratást előidézni.

Kétségtelenül a táncnak van varázsa. A kantonvezetők ezt élhették át, amikor 1349-ben a felfegyverzett férfiak ezrei táncoltak és utána két várat meghódítottak.

A tánctilalomnak változatos története van az egyházban is. Az Egyház vezette be először a kontrollt. Az 1970-es évek óta törekvések vannak arra vonatkozóan, hogy a meditatív táncot az istentiszteletbe beépítsék. Az ember nem csak megtilthatja a táncot, de fel is használhatja.

A képeken Luzern látható.

Idén, kő-kemény küzdelem árán sikerült a tavasznak örök vetélytársát, a telet kiszorítania Emmentálból. Többször is úgy tűnt, hogy képes fölülkerekednie a zimankón, de hihetetlen küzdeni-akarással újra és újra föléledt a tél. Pimaszul képembe fújta hideg leheletét és azzal ijesztgetett, hogy télikabátomtól még májusban sem szabadulok meg.

Érthető, hogy a fagyos napok után kirajzottak az emberek a természetbe, hogy magukba szívják a melengető napfényt és a friss élettől duzzadó erdők illatát. A tavasz minket is kicsalogatott az emmentáli dombokra. 

Az egyik közkedvelt fogadónál parkoltunk le. Amikor kiszálltunk az autóból, madárcsicsergés és virágillat helyett, hangos fegyverropogás és penetráns szarszag fogadott minket. Ezek az „apró” kellemetlenségek –nekem úgy tűnt- kizárólag minket zavartak. A svájciak átszellemült arccal napfürdőztek, vidáman söröztek a teraszon. Lehet, hogy az ideszületettek immúnisak erre a zajra és szagra? Újra átélhettem, hogy idegen vagyok itt, mert nekem nem sikerült szelektív hallásra átprogramozni fülemet. Minden durranás erőteljesen visszhangzott nem csak az erdőben, de a testemben is. Durrr..ssssssss, durrr….ssssssssssssss….., durrrrrr….ssssssssssssssssssss…….

Ez a „háttérzaj” meghatározta kirándulásunk útvonalát. Könnyen el tudtuk dönteni, hogy a tájat keresztül-kasul behálózó útvonalak rengetegében merre induljunk el. Egyetlen kritérium volt, el innen, minél messzebb a lőgyakorlattól! Tempósan baktattunk dombnak föl, majd dombnak le, erdőbe be, majd ki. Ennek áldásos következményeként, a lövések fokozatosan csendesedtek, majd végre-valahára megszűntek. Szerencsénkre, a szarszag is megrekedt a fogadónál, így orrom végre zavartalanul dőzsölhetett a természet illat-orgiájában.

Elhaladtunk egy magányos faházikó mellett. Ajtaja nyitva volt. Nem bírtam ki, hogy ne kukkantsak be. Lekvárt és céklasalátát árultak benne, természetesen becsületkasszás módon.  

A házikóval átellenben egy fatörzsre ragasztott cica képe tűnt fel. Valaki kiplakátozta a környéket elkóborolt cicuskája fotójával. (A cica egyébként közkedvelt háziállat, még a városok is tele vannak hatalmas, fényes szőrű, kövér macskákkal. Csatangolásaikból sajnos sokuk nem tér haza, mert közúti baleset áldozatai lesznek. Ezt azért gondolom, mert rendszeresen látni aggódó gazdik által kitűzdelt cica-képeket mindenfelé. )

Gyaloglásunk során láttam egy középkorú hölgyet, aki egy rozzant autóban ülve egy idősebb férfival beszélgetett. Ránéztem, amikor köszöntem neki. A nő homloka közepére egy pici csillag, két szemöldöke közé egy hold volt tetoválva. Ilyet még nem láttam! Vajon, mit jelenthet ez? (Valami szekta?)

Az erdő szélén, fóliával gondosan letakart tűzrakó és pihenő helyek, szabályos henger vagy téglatest alakzatban felrakott tűzifák mellett haladtunk el. Az egyforma fadarabok közül egyik sem lógott ki a sorból.

Az erdőből kiérve egy magasan fekvő tisztáson találtuk magunkat. Megálltunk. Az alattunk hullámzó tájban kucsmás-tetejű, apró-szemű parasztházak, virágba borult kertek, frissen szántott parcellák, ragyogó-zöld legelők és sűrű erdők terültek el. A látóhatárt az Alpok örökké-fehér csúcsai zárták le. ’Vajon, hogy házasodnak itt az emberek?’ – vetődött fel mindkettőnkben a kérdés. Csupán néhány család lakik egy völgyben, nem nagy a választási lehetőség. Táncmulatság ki van zárva, svájciakra nem jellemző a mulatozás. Azt már tudom, hogy lőgyakorlatra járnak, de szerintem, ott sem lehet nagyobb eséllyel ismerkedni, mint a szántóföld közepén vagy a tehén-istállóban. (De lehet, hogy tévedek, én már nem tudok kiigazodni a svájciakon. Talán harcias nők élnek itt, akik a tehénfejés után a legközelebbi lövész-egyletbe mennek gyakorolni, és lövés előtt, lövés után talán még közben is zavartalanul ismerkednek a környék férfiúival.) Ezek az emberek itt születnek, itt dolgoznak és itt is halnak meg. Leélik az életüket úgy, hogy az állatok miatt még kimozdulni sem nagyon tudnak. Egy szép emmentáli völgy bezártságában talán még én is megadóan tűrném az elmúlást, de egyedül leélni az életemet, komoly kihívás lenne.  

Hazafelé menet is az emmentáli ifjak társkeresésén morfondíroztam. Az biztos, hogy echte svájci nőt vesz el egy idevalósi férfi, hiszen Emmentál egy zárt világ, ahol megrekedt a múlt, a modern traktorokon (és fegyvereken) kívül, minden réginek látszik. Ki van zárva, hogy ezek az emberek  befogadják az idegeneket.

Szerencsémre, néhány nap múlva választ kaptam kérdésemre. A megoldás pofonegyszerű, de mégis meglepő. Sosem találtam volna ki. Ez is azt bizonyítja, hogy nem ismerem az ittenieket. Emmentál magányos férfiai, elfoglaltságuk és izoláltságuk ellenére megtalálták a módját, hogy társat találjanak. Mit gondoltok, hogyan? Hát, hirdetnek! Társközvetítő cégek segítségével keresik és ha megtalálják, hozatják ide párjukat. Na nem Svájcból! Ázsiából!

Hogy az emmentáli nőkkel mi van, nem tudom. Az biztos, hogy nehezebb lett helyzetük, mert a szaporodó ázsiai nők rontják házassági esélyeiket. Ezt az előnytelen helyzetet, csak külföldi pasikkal lehet egyensúlyozni – gondolom én.  

Ma (csütörtökön) megtudtam, hogy tényleg komoly problémát jelent a férfi-hiány. Mivel megbillent a nemi egyensúly és a paraszti életforma magánya sem kecsegtet  perspektívával, ezért sok emmentáli nő városban próbál szerencsét, mert ott könnyebben találnak maguknak munkát és férjet.

A tradicionális gondolkozás, a „férfi az úr a házban” jellemzi az emmentáli farmereket. Logikusnak tűnik, hogy az alázatos, kecses ázsiai nőkre esik választásuk, mert ők alávetik magukat a férfiúi akaratnak. A házasság elején minden rendben megy, de idővel az ifjú hitveseknek kinyílik a csipájuk, és meglátják, hogy itt a nőknek van akaratuk és egyenrangúak a férfiakkal. Ez a felismerés sok esetben „lázadáshoz” vezet, mert az ázsiai nők is svájci módon szeretnének élni. Hogy mennyi házasság végződik válással, nem tudom, de az biztos, hogy az elvált nők is Svájcban maradnak.  

A svájciak közel ötven százaléka külföldivel házasodik. Hozzá teszem még a 2 és fél millió bevándorlót, akik hatékonyan szaporodnak, akkor elmondható, hogy Svájc intenzív vérátömlesztést kap. A svájciak azt hiszik, hogy ha az idegenek integrálódnak, akkor svájcivá válnak. Egyirányú ez a folyamat? Az nem lehet, hogy az idegenek nem csak alkalmazkodnak, hanem hozzájuk is kell alkalmazkodni? Azt a genetikai állományt, kultúrát, amit idehoznak a bevándorlók a világ minden tájáról, svájcivá lehet formálni? Szerintem, ez az intenzív keveredés mindenképp azt vonja maga után, hogy 2-3 generáció elteltével, egészen más fajtájú és típusú emberek fognak itt élni, mint most. Az alemánok ideje lejárt, a modern népvándorlás magába olvasztja az őslakosságot. És ezt ők nem látják! (Vagy én látom rosszul?) 

Kezembe került John Knittel egyik könyve, aminek a címe: Via Mala (jelentése: rossz, veszélyes út). A regény a 2.világháború után játszódik Graubünden kantonban. A történet fő helyszíne egy hegyi szurdokban működő fűrészmalom, ahol az erőszakos, részeges apa rettegésben tartja egész családját. Mivel a világhoz csak egy tavasztól őszig járható keskeny út köti össze, (a Viamala) az apa azt gondolja, hogy a törvény fölé emelheti magát, és gátlástalanul kínozza, testileg-lelkileg gyötri feleségét és három gyerekét. Az egyik lánynak sikerül kitörnie innen, aki a mindennapos túlélésért folytatott küzdelemben, megismeri a szenvedélyes szerelmet is. A család sorsán keresztül betekintést nyerhetünk a kanton életébe, belülről láthatjuk a hegyi-emberek életformáját és gondolkodását. Knittel fájdalmasan szépen ír az emberi indulatokról, érzelmekről. Miután elolvastuk a könyvet,(a férjem is nagyon élvezte) látni akartuk ezt a helyet.

Ragyogó napsütésben érkeztünk. A teli autóparkoló jelezte, hogy jó helyen járunk. Háromszázhuszonegy lépcső vezetett le a szurdok aljához. Lentről impozáns látványt nyújtott a hegyek közötti keskeny rés, melynek tetején kőhíd ível át, összekötve az elszakított csúcsokat. A szurdok mélyén folyik a Rajna, ami itt még csak egy sebes hegyi-patak. (Az ember nem is gondolná, hogy ebből lesz a tekintélyes Rajna folyó.) Tiszteletreméltó teljesítmény egy kis hegyi pataktól, hogy több-százéves kitartó munkával kivájta 500 méter mélyen lévő medrét.

A patak mellett fut egy 6 km-es, sziklába vájt út, ami egykor Thusis és Zillis-Reischen nevű településeket kötötte össze. Állítólag szekerekkel is közlekedtek rajta, ami hihetetlennek tűnik az út keskenysége és egyenetlensége miatt. Újra megelevenedett a könyv, hiszen itt gyalogoltak, kocsin zötykölődtek a könyv szereplői is.

A vadregényes, bizarr táj lenyűgözött ebben a békés napsütésben. Sokan próbálták megfoghatatlan szépségét megörökíteni. Volt egy festő, akit annyira megbabonázott a Viamala, hogy nem tudta abbahagyni a táj festését. Megszállottan festett és nem törődött azzal, hogy közben vészesen duzzadt a patak. (Tavaszodott, a hegyekben felgyülemlett hó olvadni kezdett oly iramban, hogy a hegyekről lezúduló víz néhány óra alatt a békés patakot veszélyes vízfolyammá duzzasztotta.) Mire a festő észbe kapott, a víz elsodorta nem csak a képet, de magát a festőt is. A művész, „szépséges modellje kebelén” lelte halálát. (Szép halál! Szép halál? Ez olyan, mint amikor egy színész a színpadon hal meg. De van egy sanda gyanúm. A jéghideg vízben sodródva, a romantikus lelkű művész „modelljéhez” fűződő viszonya, egy szempillantás alatt nagy átalakuláson ment át. Megszállott lelkesedése átcsapott pánik félelembe.) Furcsa, imádata tárgya ölte meg őt. A művész és „modellje” egymás részévé válva, örök egységbe olvadt.

Ez a példa is mutatja, hogy ez a barátságos táj pillanatok alatt megváltoztatja arcát. Éjszaka ijesztő, sőt hátborzongató, hideg, esős időben kegyetlen és zord is lehet. Télen pedig biztos halál várna arra, aki itt reked.

Amilyen változékony az időjárás, olyan kiszámíthatatlanok az emberek is. Barátságosak de távolságtartók. Ott van a báj és keménység a szemükben. A vakító napfény, ragyogó-zöld rétek, jéghideg, tiszta hegyi patakok, szikár hegycsúcsok, szürke hegyormok és meredek szakadékok formálják jellemüket.

Nem értem őket, nem is érthetem őket. Én egy lapos helyről származom, ahol a vasúti töltés a legmagasabb „hegyvonulat”, és lehetetlen elbújni a kíváncsi szemek elől, mert bárhol vagy, (akár a szántóföld közepén guggolsz) valaki biztosan lát. De itt, a szakadékok, hegyormok elrejtenek, teljesen elszigetelnek, mintha a külvilág nem is létezne, mintha megállna az idő. Nem csoda, hogy az emberek maguknak valók és idegenkednek az új idők ’mindet-megváltoztató’ szelétől, mert féltik a kiskertjüket, a tehénkéiket, a megszokott, kiszámítható, biztonságos életüket.

Nem értenek engem és nem érthetnek engem. Én egy olyan országból jöttem, ahol a történelem szele minden irányból fújt, és kisöpört sok értéket, főleg a kiskerteket, a tehénkéket és a biztonságos életet.

Itt még nyugalom, gazdagság, biztonság van, de az emberek már félnek, mert tudják, hogy a hegyek többé nem jelentenek védelmet, a változás szelét még az Alpok hatalmas csúcsai sem tudják feltartóztatni.

A Rajna zúgásán túl hallani lehetett az aszfaltúton elsuhanó autók búgását, a szurdok fölött, repülők firkálták össze az eget. Újabb csoportok jöttek, hogy lássák a többé már nem érintetlen csodát, mindenféle fajú és korú emberek pózoltak a fénykép kedvéért, ettek, ittak, szemeteltek. Aztán mentek tovább, hogy lekattintsák a következő egyedülálló és felülmúlhatatlan természeti szépséget, és elmondhassák, itt is jártunk.

Esővel riogattak a meteorológusok, de az öntörvényű időjárás jóindulatúan kegyeibe fogad minket, mert borús idő helyett, tökéletes tavaszi napsütéssel lep meg minket. Szombat reggel van, 7 óra 30 perc. Az utcákon háromféle ember közlekedik: aki vásárolt, aki vásárol és aki vásárolni fog. A jövő-menő emberek között megakad a szemem egy bácsin, aki egymagában álldogál. Reggeli sörét iszogatja.

A Váci úton egyre több az autó. Két ember toporog a zálogház előtt.

Belváros. Autók torlódnak a piros lámpáknál. „Radikális változást!” „Itt az idő!” „Otthonunk a belváros!”

Az Astoriánál szép számmal gyűlnek az emberek a villamosmegállóban. A szállodával szemben be van állványozva egy épület. Rajta ez a kiírás olvasható: „Riasztóval védett állványzat!” Mi van? Már itt tartunk?!

A Kossuth Lajos út szinte üres. Csupán egy borzas szőke nő piros táskát húz át a zebrán és egy világítós mellényű férfi kukákat tologat. A 178/A buszon alig néhány ember, a 7-esen már többen ülnek.

Az Erzsébet hídon áthaladva mindig lenyűgöz a város szépsége.

„Van jó választás!”-hirdeti egy szaniter reklám. Mága Zoltán rendületlenül vár az újévi koncertjére. „Válaszd az állatokat!” (Végre egy bizalomgerjesztő arc. A plakáton lévő kis-majom tekintete tiszta és értelmes.)

Budaörs. Csalogató kedvezmények. Óriás-reklámok az égben. Csigavér, Electro World, Auchan, Metro, Brico Store, Max, Ikea, OBI, ez a felület bérelhető, Praktiker, Solaris City... újabb bevásárló központ épül. (Ezek mind megélnek belőlünk?)

Budakeszi. Kopár hegyek jobbra, irodák épülnek balra. (Még mindig biznisz az irodaépítés?) Egy kisbusz tolat visszafelé a leállósávban. „15,5 ha land for sale”, magyarul már ki sem írják. Két hatalmas óriásplakát egy zöld békával a szántóföldön. „Köss szövetséget a biztonsággal!” Újabb óriásplakát: „Használjon kihangosítót!” „Köszönöm hívását! ” – mondja a kaszás. Jó, hogy így aggódnak az életemért.

’Már nem sokáig kell tüsszögnöd. Hamarosan kiérünk az országból.’-mondom a férjemnek. Intenzív ember és áru-szállítás. Kevés a motoros. Fátyolosodig az ég. Hétvégi házak néznek le az autópályára. Itt lakik a vértesszőlősi előember. Még nem találkoztam vele. A gyümölcsösök teljes virágzásban. Jobbra: „Golf 1 km”, balra: több, mint 50 banki visszavett bérautó áll egymás mellett.

Remeteségi pihenőhely. A látóhatár peremén felbukkannak a szélturbinák. Hat szélturbina mozdulatlanul áll. Lehet, hogy ezek fordítva működnek (a magyar leleményesség). Talán szélcsendre vannak beállítva. Egyre több a mozdulatlan szélturbina. Dubait reklámozzák. Az erős szélben meginog az autónk. „Sietni vagy élni akar?”- kérdezi egy óriásplakát. (Nem lehetne mindkettőt?)

Végignézzük egy román és egy magyar kamion küzdelmét. Egy ideig fej-fej mellett haladnak. Eredmény: hosszú sor. Majd az ukrán és szlovák verseny következik. Eredmény: még hosszabb sor. (Az ukrán szállítócég a Partizanska utcában található.)

Kamion-előzés közben a mögöttünk lévő autó ránk villog. Maximum 5 km/óra sebességgel halad gyorsabban, mint mi, de türelmetlenül jelezi, hogy kotródjunk előle. Mikor elénk kerül, lassít. Az én drága férjem úgy bepöccen, hogy visszaelőzés közben, házasságunk alatt először felemeli jobb kezét, egyértelmű jelzést adva le a másik sofőrnek. Visszaelőzés közben jól megnézem a „kormányost”. Egy húsz év körüli, szép-arcú lány. Találkozik a tekintetünk. Egy elkényeztetett, akaratos lány néz rám hatalmas önbizalommal, száját flegmán lebiggyeszti.

Egy genfi autót látunk. (Lehet, hogy ők is magyarok?)

Reggeli a Marchéban. Finom szendvics, frissen facsart narancslé. A szendvicses zacsin svájci zászló és azon országok neve, ahol Marché működik. Íme a lista: „Switzerland, Germany, Austria, Norway, Slovenia, Hungary, Croatia, Canada.” Nem tudom, hogy a lista időrendiséget vagy fontossági sorrendet mutat.

Mögöttünk az ablaknál, egy középkorú pár reggelizik némán és unottan. A férj újságot olvas, a nő közönyös arccal szürcsöli kávéját. Én a mozzarellás szendvicsemre koncentrálok. Amikor hallom, hogy felállnak, hátranézek. Az átlag magas, vékony férfi eltörpül hatalmas felesége mellett. Nem bírom levenni a szememet róluk. Magyar rendszámú kocsiba szállnak be. A nő vezet. (Ezen egyáltalán nem vagyok meglepődve.)

Rengeteg a német autó, mennek vissza a törökök Németországba. Ó, egy zürichi autó áll a parkolóban!

A Fideszes család kedvesen elbúcsúzik tőlünk a határon. Átsuhanunk az elhagyatott Hegyeshalmon. Ezt még szoknom kell.

Ausztria. 176 km-re vagyunk a lakásunktól. Bécs 62 km. Még süt a nap, de sötét felhők gomolyognak előttünk. Szép a hamvas-zöld fű és a sötét-szürkés-kék ég kontrasztja.

Itt minden szélturbina pörög. Parndorf 10 km. Hova tűntek a magyar autók? De Horváth Rudolf kamionja jelen van. Hátulján kiírás: „Kimagasló bérezés, jelentkezz te is sofőrnek.” Egy st-galleni autót látunk. Szlovák Audi, Mercedes, Lexus konvojban süvít el mellettünk. Szakadozik az ég. Talán megússzuk az esőt.

Bécset látom a visszapillantó tükörben, előttünk egy zürichi autó és egybefüggő esőfelhő, de még süt a nap. Útszűkület, 60 km/órás sebességgel araszolunk. A dombok mögött világosodik az ég. Reménykedünk. Egyre több a svájci autó.

309 km-re Budapesttől megérkezett a szarszag is. Melk, a Bencés Főapátság uralja a tájat. Balra kibukkannak az Alpok csúcsai. Egy svájci Jaguárt látunk.

Álmosság kerülget bennünket, elered az eső. Férjem ásít egy nagyot, én laposakat pislogok. Passauig ki kell bírnunk. Nicsak, mit keres itt egy portugál kamion?

Shell kút, letze Tankestelle (utolsó benzinkút), 2 cent/liter sparen (megtakarítás). Csak német autók tankolnak (meg mi). Beállunk a sorba. Csípős szél fúj. Egy festett-szőke germán szépség mozgatja elgémberedett tagjait. Előttünk egy csinos, de kemény-arcú, középkorú hölgy tankol. Tíz-év körüli fia segíteni akar, kifolyik a benzin. Két perccel később Lajos majdnem hanyadt vágódik ezen a benzin-tócsán.

A vécés-néni kedvesen üdvözöl egy ’Grüss Gott!’-al. WC használat 30 cent. Kifelé kotorászom a pénztárcámban. Lajos mondja, nyugodtan jöjjek ki, itt nem kötelező fizetni. Én mégis fizetek. A vécés-néni újra mosolyog és ’Viszlát!’-al köszön el.

Határ. 13 óra 01 perc. Német sas, Bajorország. Napelemes tetők mindenfelé. 130 km/óra alsó sebességhatár. Erős a szél.

Passau. Hatalmas esőcsöppek terülnek szét az ablakon. Férjem még tüsszent egyet. Remélem, ez az utolsó.

München felé, 170 km/óra sebességnél Lajos almát eszik. Nem szólok.

596 km-t tettünk meg. Nincs svájci autó. Süt a nap. Napszemüveg föl.

Dingelfing –BMW gyár, traktorok munkálkodnak a földeken.

Wörth a.d. Isar, furcsa szag terjeng a levegőben. (Vegyi gyár van itt.) Egy bukaresti taxi mellett haladunk el. Taxival Bukarestből? Mennyibe kerülhet ez?

Lajosom 170 km/ óra sebességnél megkávézik. Most sem szólok.

Lindau, sok SS-t zártak itt börtönbe. Kisbusz. Egy férfi aludni próbál. Keresi a megfelelő pózt a kispárnáján. Gyűrött arcából ítélve, nem találja.

99-es út. A hangvédelem miatt a kétsávos autópályán csak 80 km/óra sebességgel mehetünk. Újabb bágyadtság-hullám.

160 km/óra sebességnél hirtelen kiugrik elénk egy svájci autó. Férjem fékez és mérges. Lajos német főnöke szerint, a svájciak sok balesetet okoznak Németországban, mert nincsenek hozzászokva a nagyobb sebességhez, mivel Svájcban maximum 120 km/órával lehet menni. A svájciakra az jellemző, hogy szeretnek hirtelen sávot váltani, váratlanul (index nélkül) mások elé ugrani, csak azért, hogy tudják tartani sebességüket. Fékezzen a másik! Mert az elképzelhetetlen, hogy ők ragadjanak be egy lassabb jármű mögött. Megfeledkeznek arról az apróságról, hogy a 160-200 km/óra sebességnél hosszabb a fékút.

Intenzív szarszagban pörögnek az emberek. Vidámpark a szántóföldön.

Mindelheim. A másik oldalon baleset, torlódnak az autók. Jobbra szórják a szart a földeken. Borul. Napszemüveg le. 800 kilométeren vagyunk túl. Összenőttem az üléssel. Hosszú idő után újra látunk magyar autót.

Bregenz felé egy angol és egy francia autó is feltűnik. Elhagyjuk Bajorországot. Egy férfi áll a hídon és nézi a forgalmat. Újra kiderül. Napszemüveg föl. Öt belga autó halad konvojban.

Visszatérünk a bajor tartományba, újra látni az Alpokat.

Ausztria, Vorarberg tartomány. A 60-as táblánál a svájciak legalább 90-el mennek.

Bregenz. A svájci határ előtt az alagútban bedugulunk.  Sziréna folyamatosan szól. Idegesítő! Araszolunk. Dugó végig a városon. Szerencsénkre nem a határ felé. Rajtunk kívül csak egy svéd autó megy Svájcba.

Határ. 16 óra 24 perc. 903 km van mögöttünk. A fiatal vámos lány int, hogy mehetünk. Más itt a világ. Keskenyebb az autópálya, 120 km/óra a felső sebességhatár, több az öreg és kicsi autó, zöldebb a fű, több az állat, rozogábbak a házak. Nincs napelem a háztetőkön, szélturbinát sem látni. Osztrákokat elnyelte a föld. Mindenütt leng a svájci zászló. De! (Hogy valami hasonló is legyen!) Itt is van egy bácsi, aki nézi a forgalmat a hídról.

Bodeni tó. Kiszállunk. Gyönyörködünk a zajos tájban. Zajos, mert az autópálya másik oldalán lőgyakorlatot tartanak.

Furcsa, Svájcban a 120 km/ óra gyorsabbnak tűnik, mit Németországban a 180. Lehet, hogy a keskenyebb sávok miatt van ez az érzésem?

Egy házikó mellett magányosan pörög egy szélturbina. Csak nem saját turbinája van valakinek? (Biztos német. Ezen a területen sok német lakik.)

Zürich külvárosa. Kezdődik a torlódás. 17 óra 32 perc, 1000 kilométeren vagyunk túl. Összegezve: 10 óra, 1000 km, 4 megállással.

Zürich-Basel leágazás. Fáj az ülés. Jura vonulata tűnik föl. Még 74 km van hátra. Férjem közli velem, hogy nyúzottnak látszom. Marché... nem állunk meg.

Még 20 km. Belépünk Bern kantonba. Lajos nem tüsszög többé. 10 km….A nap bújócskázik a felhőkkel.

Burgdorf közönyösen fogad. Néptelenek az utcák. Csak egy fekete fiú kosarazik magában.

18 óra 54 perckor, 1116 km után, megérkezünk a nyugiba.

Körbejárom a lakást. Képzeljétek, nem áztunk be!

Derűs hangulatban hajtunk ki a mélygarázsból. Odakint borongós hajnal fogad minket, az utcákon egy lélek sincs, csak a pártok jelöltjei mosolyognak ránk a hideg szürkületben. (Bern kantonban is választanak.)

Az autópályán nyilvánvalóvá vált, nem csak mi keltünk fel olyan korán. Alig múlt 7 óra, de Zürich felé a szemerkélő esőben már dugó-közeli állapot alakult ki.

A határon (Höchst) Ausztriára szegezett tekintettel, terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel áll három határőr. Ránk se néznek. Még szép! Elvégre svájci rendszámú autónk van, az arcunkon sem látszik, hogy idegenek vagyunk.

Ausztriában derült ég és napsütés fogad. A svájci autók kámforrá válnak. Berni rendszámunkkal kitűnünk a tömegből. Az autópálya monotonsága rendszerint bóbiskolásra késztet. Ez most sem volt másként. Félórás szunyókálás után Németországban ébredek.

Pityeg a mobilom. Otthon ramaty az idő, írja az egyik barátnőm. (Egész útra esőt jósoltak, és tessék, ragyogó napsütés kísér minket, remélem, végig így lesz.)

Már nem csak mi ketten vagyunk magyarok az autópályán. A nemzetközi szállítócégek között fel-felbukkan néhány magyar kamion is. Tóth és Tsa, Fazekas és Pethő járművei robognak hazafelé. Az intenzív kamion forgalomban, mindenféle náció képviselteti magát. (Ha megfigyeljük őket, némi betekintést nyerhetünk a nemzetközi áru-kereskedelembe.) Fritz Mayer és Siegmann mögött Pável Pospisil, Stadler és Gizella Kft. halad libasorban. És megjelenik sárga alapon hatalmas piros betűkkel az elmaradhatatlan Horváth Rudolf is. Elhúzunk: Willi Betz, Wildenhofer, Osman Kaya, Berckmann, Himolla, Franz Rek mellett. Kezdem megérteni, miért szeretnek az emberek train-spottingolni. Engem ébren tart ez a megfigyelés, sőt szórakoztat is! A már létező cloud-, train-, plane-spotting mellé, lehet, hogy megalapítom a ’Kamion/Truck-spotting Egyesületet’, aztán megszervezem, a ’Ki tud többet a kamionokról?’ versenyt. A nyertes kiülhet egy szabadon választott európai autópálya mellé, és 24 órán keresztül dokumentálhatja, milyen típusú, rendszámú és nevű kamionok haladnak el előtte. Az összeírt anyaggal egy újabb blogot, a Kamion Megfigyelők Blogját indítanám el. Van rá igény?

Újra Ausztiában. Továbbra is egyedül képviseljük Svájcot. Bécset nem kerüljük ki, mert dugót jelez a GPS az autópályán, így végighaladunk a belvároson. (Bécsben, két magyar, egy német autóban, svájci rendszámmal, angol GPS-t hallgat. Elmondható, Európa tényleg egyesült.) Itt is választási plakátok díszlenek mindenütt. A képeken jólfésült urak és hölgyek népszerűsítik magukat egy frappánsan összesűrített jelszóval, mint például: „Zeit für klare Worte”, vagyis: „Időt a tiszta szavakra”. Némelyik plakáton „a nép” is visszaüzen egy-két keresetlen szóval vagy népi motívummal. Több képen egy nagy-állú hölgy néz ránk csillogó szemekkel. Mondom a férjemnek: ’Lajos, nézd milyen előnytelenül van lefotózva ez a nő! Az amúgy is hatalmas álla még nagyobbnak látszik, mert alulról fotózták.’ (Női szempontok.) ’Talán pont hangsúlyozni akarják az állát, mert határozottságot és erőt fejez ki.’- válaszol férjem. (Férfi szempontok.) Igaza lehet, mert kemény arca, határozott tekintete azt sugallja, ’bízzatok bennem, én mindent helyrevágok fél pillanat alatt. Nincs kec-mec, nincs kompromisszum, csak az igazság számít! ’A szöveg is ezt támasztja alá: „Ohne Mut keine Werte”, azaz „Bátorság nélkül nincsenek értékek”. Úgy látszik, határtalan igény van az értékre és tisztaságra. Valószínűleg azért, mert ennek vagyunk híján. Mindenki ezt szajkózza. Tiszta vagyok! Tiszta vagyok! Értéket képviselek! Mindent megígérek! Mindent megvalósítok, amit ti akartok, csak légyszi, légyszi adjatok egy kis hatalmat! Higgyetek nekem, bízzatok bennem! Én soha nem fogok visszaélni vele, mint a többi! (De ha netán-tán, véletlenül nem tud tiszta maradni, az is csak azért van, mert a többi gonosz, csúnya vetélytárs bemocskolta, aljasul rágalmazta és feláldozta saját érdekei oltárán.)

Kijutva Bécsből egy magyar autót látunk, két rozzant járgányt vontatva. Na és mit fog ezekkel a szemre használhatatlan kocsikkal csinálni? Mi ebben az üzlet? Kikupálja őket, visszatekeri a kilométerórát, szerez nem túl régi rendszámtáblákat és jó pénzért eladja őket? Vagy az alkatrészek kellenek?

Masonsky, Gökal, Baranyai, Dancsi és Iványi velünk együtt nyelik a kilométereket. Feltűnnek a szélmalmok és a magasfeszültségű vezetékek. Nicsak! Egy francia nő kinyújtja kezét az ablakon (vezetés közben) és egy flaska vizet önt kívülről az ablakra. Milyen leleményes! Nekem sosem jutna ilyen az eszembe.

Szirénázó rendőrautó. Egy kocsi az árokban. (Végigfut az agyamon, hogy ez velünk is megtörténhet. De ez az érzés hamar elmúlik, győz az életösztön.)

Egy autó farára kiírták: Nikolas, Hannah on Board. Gyerekeket nem láttam a kocsiban. Leelőztük Nikolas és Hannah apukáját.

Megállunk az utolsó osztrák benzinkútnál. Egy zizegős-melegítős bolgár férfi beszáll a kocsijába. Utánfutóján három roncs-autó, öt szebb-napokat-látott kerékpár. A vignetta vásárlásnál felkiált az osztrák:” Auto aus der schönen Schweiz!" Aztán hozzáteszi:" Nem sűrűn látni erre svájci autót!” Nem tudunk kihajtani a benzinkútról, mert egy ukrán kamion elállja az utat. A román gépkocsi tudomásul veszi a helyzetet, de a magyar kislisszol a két kamion közötti keskeny résen. A román egyből megy utána.

Áthaladunk a magyar határon. Marché (svájci étkezde) fogad minket. (Mintha még mindig Svájcban lennénk.)

Első ismerős arc. Orbán Viktor személyesen fogad minket a határon egy óriásplakáton. Első reakcióm: De megöregedett! Nem csoda. A politikai csatározások ártanak az egészségnek. Csak mosolyában sejlik még a hajdan volt fene-gyerek vagánysága.

Az osztrák napfény velünk van, sikerül a magyar fellegeket úgy megijesztenünk, hogy láttunkra hátrálni kezdenek. Ahogy űzzük magunk előtt a sötét felhőket, a ragyogó kék ég alatt megpillantunk egy újabb bolgár kocsit, ami szintén egy rozoga, vas-ette autót vontat. Csak nem aranyárban mérik a vashulladékot Bulgáriában?

Ha nem tudnám, nem jönnék rá, hogy Magyarországon vagyunk. Még mindig rengeteg az osztrák autó, de van itt szlovák, szlovén, cseh, szerb, román és német. Ál-svájciak csak mi vagyunk.

Ménfőcsanak...Pannonhalmi Apátság bukkan föl a távolban….a sötét fellegek pánikszerűen menekülnek, már majdnem teljesen eltűnnek a hegyek mögött. Nini, egy másik bolgár! De ez 5-6 prémium-autót szállít. Úgy látszik két szinten megy a biznisz Bulgáriában, a luxus és a szemétdomb kategóriában. (Nincs középkategória. Ebből csak azt tudom levonni, hogy Bulgáriában nagyon szegények és nagyon gazdagok élnek, ohne középosztály.) Radar-kontroll…. lassítunk, aztán persze gyorsítunk.

Bőny-Gönyű….fölöttünk lilás-kék bárányfelhők kúsznak az égen. Néhány szélturbina a széllel dacolva, mozdulatlanul áll. (Na, ebből lehet tudni, hogy Magyarországon vagyunk. Nem működik az, aminek működnie kéne.) Férjem ásít egyet, majd rálép a gázra, haladjunk már! Két ember egy emelődaru tetejéről integet a forgalomnak. Visszaintek.

Budapest pereme. (Vajon mi vár ránk? Tavaly két órán keresztül araszoltunk a dugóban, míg hazaértünk.) A Saab szertetettel köszönt minket. A Kőérberki úton egy kisebb fenyőfa teljes karácsonyi díszben áll az autóút mellett. (Legyen minden nap karácsony!) Mága Zoltán emeli poharát egészségemre és még mindig vár az újévi koncertjére. Aaaztán zöötyöögüünk egy kiicsiit. Aaannyi iiitt a káááátyúú! Eeegész Svááájcbaaan niiincs eeennyiiii! Jó, hogy nem eszem, a kaja kiugrana a számból. Már megint választási plakátok. LMP. Kicsodák ők? Annyit látok, hogy zöldek. De honnan van pénzük ennyi plakátra? Biztos a tagdíjból.

A lágymányosi hídon újra megállapítom, hogy Budapest szép! Balra egy világvárost látok! Jobbra...nem szabad nézni! (Ez most nem politikai propaganda szöveg volt. Egyébként is, minden nézőpont kérdése, mert ha Pestről megyek Budára, akkor csak jobbra szabad nézni. Ha balra nézek, összeszorul a szívem.)

11 fok van, 19 óra 31 perc, a Hungárián vagyunk. Piros a lámpa, a gyalogosok nem zavartatják magukat. Magyar pártok magyar plakátjai, magyar emberek kommentjeivel az út mindkét oldalán.

Holt fáradtan belépünk a nappaliba, jóleső érzéssel körbenézek. Ez a mi otthonunk. Az ajtótól jobbra, a falon, hatalmas sárgás-vizes foltra téved a tekintetem. Na, nem!!! Beáztunk! A víz rácsorgott a könyvespolcokra, szétporlasztott egy ásványt, majd a parkettán keresztül távozott a lakásból le egészen, ki tudja meddig. (Talán a pincéig vagy azon túl is.) Megérkeztünk! Itthon vagyunk! Bizony, itthon, a nagy magyar valóságban.

 Egyszer megkérdezték Einsteintől: „Hol lenne legszívesebben, amikor eljön a világvége?” Erre ő azt válaszolta: „Svájcban, mert ott minden később történik.”

Svájcról azt mondják, hogy gazdag, aztán gyorsan hozzáfűzik, de unalmas. (Maguk a zürichiek is lesajnálóan beszélnek a vidékiekről. „Hát igen, Bern egy lassú város, lassabbak az emberek, nem sok minden történik ott.” – Mondja egy zürichi némettanár, aki egyébként török.)

Én is elfogadtam ezeket a sztereotípiákat. De egy év itt-tartózkodás után úgy érzem, hogy a csendes, nyugodt felszín sok izgalmat takar. Svájc egyedülálló, mert határa nem a nyelvi határok mentén alakult ki. Tudom, ebben még nincs semmi rendkívüli, de ha hozzáteszem, hogy a Svájci Konföderáció minden tagja (Tessint kivéve, mert a 15. században bekebelezték a svájciak.) a maga akaratából döntött úgy, (nem pedig háborús kényszerből) hogy idegen nemzetekkel teremt közös hazát. Ez egyedülálló! Ha Svájcba jössz, úgy érezheted, hogy több, egymástól nagyon különböző országba érkezel. Ezért lehetséges, hogy az idelátogatóknak teljesen más élményeik, (akár ellentmondó) tapasztalataik vannak. Szeretném megérteni, hogyan jöhetett létre ebben a csöpp országban ennyiféle nyelv, kultúra szövevényes, ellentmondásos kapcsolatrendszere ellenére a közös nemzeti öntudat. Hogy megfejtsem e titkot, elindulok visszafelé az időben, egészen a „kezdetekig”, azaz időszámításunk előtti időkig, mert a jelen megértéséhez a múlt megismerése elengethetetlen.

A terület első lakói a kelta eredetű helvétek voltak. Ők Germánia déli részéről érkeztek. A helvéteket Julius Ceasar igázta le i.e. 58-ban. A római hódítók és a helvétek nyelvi házasságából született meg a rétoromán nyelv, melynek egyik nyelvjárása a romans, amit Graubünden kanton egy részén beszélik. De a Svájcban beszélt rétoromán nem egy egységes nyelv, hanem völgyről-völgyre változik. Egy kicsit úgy hangzik, mint a portugál és az eszperantó keveréke. 1939 óta hivatalos nyelv, 1996 óta használják hivatalokban is. Mivel csak kb. 51.000 ember beszéli, ezért a svájciak úgy vigyáznak rá, mint egy kihalóban lévő állatfajra, aminek semmi szín alatt, nem szabad „kipusztulnia”. Miért? Mert a rétoromán életben tartása szimbolizálja Svájc alapelvét, ami a regionális függetlenség, a nyelvi, kulturális sokszínűség és a közös nemzeti tudat (ellentmondásos) egysége. Amíg ezek egyensúlyban vannak, addig garantált Svájc fennmaradása.

A 3. században Észak-Közép-Svájcba érkeztek a german alemannok, Nyugat-Svájcba a frankok és a burgundok, délre pedig a különböző itáliai törzsek. Ekkorra a romanizált őslakók eltűntek, csak Graubünden zárt völgyeiben maradtak meg. Hihetetlen, de már a 3. században kialakult a mai nyelvi felosztás.

A Schweizerdeutsch nem egy nyelv, hanem több alemán nyelvjárásból áll, Berndeutsch, Zürichdeutsch, stb., melyek közül állítólag a legegzotikusabb az oberwallisi dütsch, mely Elias Canetti író szerint közeli rokonságban áll az ó-némettel.

A germán, francia, itáliai és a romanizált helvét törzsek nem sokáig tudták a maguk életét élni, mert a 6.- 9. század nagy részében a frank birodalom telepedett rájuk.

A következő időszak az osztrákokról szólt. A 10.-11. században Bern, Zürich, Solothurn gazdag kereskedővárosok széles körű autonómiát kaptak, cserébe segíteniük kellett az osztrákoknak abban, hogy az Alpok hágóit ellenőrizhessék.

A 13. században a Habsburgok uralkodtak és figyelmen kívül hagyták a korábbi kiváltságokat. Ezért 1291-ben Uri, Schwyz és Unterwalden egyesültek a Habsburgok ellen és esküt tettek Rütliben, (elképesztően szép hely) hogy egy nemzet lesznek. Ekkor történt meg az a (számomra) meglepő esemény, hogy ez a három kantonocska legyőzte Közép-Európa urait az 1315-ös morgarteni csatában és részleges függetlenséget szereztek, mint Svájci Konföderáció. (Tell Vilmos legendája ebből az időszakból születik meg. Ő jelképezi az ország függetlenségét, mert megtagadja az engedelmességet egy Habsburg kormányzónak. Hogy mennyire fontos ez a függetlenség, mi sem bizonyítja jobban, hogy 1912 óta minden évben Interlaken város megrendezi a ’TELL-Freilichtsspiele’ nevű műsort, ami egy gigantikus szabadtéri játék Tell Vilmos tiszteletére.)

1648-ban a vesztfáliai békében az európai államok is elismerték Svájc semlegességét és a Habsburg birodalomtól való függetlenségét.

Több, mint 100 évig élvezhették függetlenségüket, míg 1798-ban a francia forradalom leigázta az országot és létrehozta a Helvét Köztársaságot.

1803-ban Bonaparte tábornok, a Francia Köztársaság Első Konzulja visszaadta az akkor már 19 kanton önkormányzatát, de cserébe a napóleoni háborúk fegyveres támogatására kötelezte őket. Egyébként ez volt az utolsó háború az országban, de az ország ebből is profitált, mert Napóleon eltörölte a jobbágyságot. Azóta rendíthetetlen béke uralkodik, amit teljes harckészültségben őriznek. Minden felnőtt svájci férfi fel van fegyverezve, a ’sosem lehet tudni, mikor éri támadás az országot’ hozzáállásból fakadóan. (Erről a furcsaságról majd máskor írok.)

1814-ben a Bécsi Kongresszus visszaállította az 1798 előtti állapotot. Megszűnt a Helvét Köztársaság, újra Svájci Konföderáció lett. A francia Genf ekkor csatlakozik utolsóként a szövetséghez.

A szövetségi alkotmányt 1848-ban fogadják el.

(Azt nem sikerült kinyomoznom, hogy a francia területek miért akartak Svájchoz tartozni. A protestáns vallás miatt? Kálvin miatt? Genfet Kálvin „protestáns Rómává” tette, Neuchatel is áttért, de Jura, Fribourg és Valais kantonokban a katolikus vallás domináns maradt mind a mai napig. Talán Genf és Neuchatel vallás-alapú döntés hozott, de mi van a többivel? )

Nyilvánvaló, hogy a „sok lúd disznót győz” elv alapján kapaszkodtak össze a kantonok, mert csak együtt tudták megakadályozni, hogy a körülöttük lévő nagyobb és erősebb tartományok/országok beszippantsák őket. Ebben a laza szövetsében nagy autonómiával rendelkeznek, összetartozásuk ellenére meg tudják őrizni saját identitásukat, nyelvüket. Tudják, „egyedül nem megy”, ezért önállóságuk és autonómiájuk érdekében, képesek a kölcsönös ellenszenvet legyűrni magukban és kompromisszumot kötni egymással. Az önuralom csodás példája? Vagy a diplomácia csúcsa? Mindenesetre az érdek és együttműködés példaértékű egyensúlyát hozták létre, amire (szerintem) méltán büszkék lehetnek (és azok is).

Most már értem, miért tűzdelik tele svájci zászlóval az országot (Tessint kivéve).

A képeken Rütli látható.

 Kedves Kommentezők!

Mi történt? Március 23–án 698 ember 1260 oldalt olvasott el. Hova kerültem ki? Kinek a keze van benne? Korábban csak a barátaim, ismerőseim mentek fel a blogomra. Furcsa (nekem) a nyilvánosság. Bevallom, felzaklatott ez az új helyzet. Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyien olvassanak, főleg ahhoz nem, hogy idegen emberek szépen nyilatkozzanak irományaimról. (Érdekes, hogy a legutolsó és –szerintem- leggyengébb írásom mozgatta meg legjobban az embereket. Túl nagy fába vágtam a fejszémet, túl kevés ismerettel. Elhatároztam, hogy új információkat gyűjtök és újra megírom a ’Nyelvek kavalkádját’.) Még furcsább az, hogy egy-két ember arctalanul, névtelenül, ok nélkül rám köpte haragját. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyszerűen nem értem, miért kell bántani azért, ha nem tetszik az írásom. Amit írtak, köszönő viszonyban sincs a kritikával, egyszerűen csak keresik a lehetőségeket, hogy gátlástalanul fröcsögjenek. Szoknom kell a nyilvánosságot. Szoknom kell a nyilvánosságot? Kell ez nekem?

Úgy vagyok összerakva, hogy zavar a szemét az erdőben, a kutyaürülék a járdán, a falfirka a (nem csak a) frissen meszelt falon, a légypiszok az ablakon. Lakásunkat tisztán tartom, szeretek tiszta ruhát fölvenni és tiszta tányérból enni minden nap. ’Az én Svájcom’ blog az én területem. Mivel nem tudok kibújni a bőrömből, ezt is tisztán szeretném tartani. Nem engedem, hogy szemétlerakó hely legyen. Akik élvezettel mocskolódnak, ki lesznek tiltva a blogomról. Ha már leküzdhetetlen napi igénye valakinek, hogy másokba szavaival belerúgjon, akkor hozza létre a ’Gyűlölködők Baráti Társaságát’, ahol a hasonszőrűekkel teljes egységben szidhatja a többi embert, és a boldog együtt-szapulás után megkönnyebbülve, a „jól végzett munka elégedettségével” fejezheti be a napot. A méregtartály kiürül, de sebaj, másnap új nap kezdődik, tele új lehetőségekkel! Minden nap kimeríthetetlen kínálatot nyújt, hiszen ember-anyag van bőven, folyamatosan lehet újratöltekezni gyűlölettel.

Azonban, nemre, fajra és korra való tekintet nélkül, minden jóindulatú embert szívesen látok, azaz olvasok a blogomon. Érdekel a véleményed. Szívesen teret engedek Neked, ha szeretnéd megosztani élményeidet, gondolataidat - sértegetés, gyűlölködés és mások megalázása nélkül.

Tisztelettel,

Éva

Mi magyarok azt hisszük, hogy Svájcban főleg németül beszélnek az emberek, pedig a fél Magyarországnyi területen négy hivatalos nyelv van: német (az emberek 64%-a beszéli), francia (19%), olasz (8%) és rétoromán (kevesebb, mint 1%). Ha hozzáadjuk a világ minden tájáról idevándorolt menekültet, ami a lakosság 20%-át teszi ki, bizton állíthatjuk, hogy Svájcban igazi bábeli nyelv-zavar van.

Ha folyékony német nyelvtudással jössz egy német-ajkú kantonba, készülj fel arra, hogy egy kukkot sem fogsz érteni a svájci karattyolásból. Egy anyanyelvi németnek is legalább 6 hónapba telik, míg rááll a füle a Schweizerdeutschra  (svájci német), mert ez egy másik nyelv. Nem is hangzik németnek, inkább (szerintem) a holland nyelvhez áll közelebb, mert mindkét nyelvben van egy /ch/ hangzó, ami krákogáshoz, torokköszörüléshez hasonló, és füle(me)t sértő hangzást hoz létre. A Hochdeutschhoz (irodalmi német nyelv) szokott fület, kifejezetten „báncsa” a svájci német. A németek csak parasztnyelvnek tartják. Sajnos ez a megállapítás nem áll messze a valóságtól, miután a középkorban kiűzték a nemességet, főleg földművesek maradtak az országban, és az ő nyelvhasználatuk él és virágzik mind a mai napig. Ez a paraszti hangzás komoly akadályt jelent nekem, hogy megszeressem a nyelvet. Egy svájci nem azt mondja, hogy ’eszem’, hanem ’megetetem magam’- mint az állatokat. Nincsen a nyelvben finomság, kellem, szépség, gyakorlatilag ez egy leegyszerűsített változata a német Hochdeutschnak, nekem kellemetlen tájszólással párosítva.

Ez a Schweizerdeutsch azonban nem egységes, sok különböző dialektusa van. Például: Baseldeutsch, Zürichdeutsch, Berndeutsch (Bärndütsch-nek mondják a berniek). De ezzel még nincs vége, mert szinte minden település saját kifejezéseket használ. Mondhatni, faluról-falura módosul a nyelv.

A sok dialektus kavalkádjában rendet kellett teremteni. Mivel egyik dialektusnak sincs elfogadott írott formája, ezért az iskolákban Hochdeutschot tanítanak, közös nyelvet adva a lakosságnak. Ez a Hochdeutsch viszont nem a német Hochdeutsch, csak hasonlít hozzá, de szerencsére minden németül tudó embernek érthető. Na, ezen a nyelven lehet kommunikálni a svájciakkal. Ha megkéred őket, hogy váltsanak át Schweizerdeutschról Hochdeutschra, készségesen megteszik, de baráti társaságban, munkahelyen és otthon, anyanyelvüket szeretik használni. Nekik a Hochdeutsch idegen nyelv, amin nem tudják olyan jól kifejezni magukat, mint a saját nyelvükön. Ha itt szeretnél dolgozni, meg kell tanulnod a helyi dialektust, kivételt képez, ha egy multinál dolgozol, ahol nemzetközi összetételű a csapat.

A rádió és TV adásokra is a nyelvi kiszámíthatatlanság vonatkozik. Van, aki Hochdeutschul szólal meg, van, aki saját dialektusán. A rádióban a híreket általában Hochdeutschul mondják be, de a sporthíreket mindig Schweizerdeutschul. Biztos megvan ennek is a magyarázata.

Az egységes kommunikáció érdekében, a német-ajkú kantonokban Hochdeutschul megy az oktatás, ezen felül a gyerekek még tanulnak franciául és angolul. Az általános francia tudást nehéz meghatározni, de kevesen vannak, akik középszinten beszélik. Az angol olyan, mint nálunk az orosz volt. Tanulják, de nem tudják. J. család nagyobbik fia (16 éves) 4 éve tanul angolul, érteget, de nem tud megszólalni. Az emberek megértik az egyszerű kérdéseket, de már nem biztos, hogy válaszolni is tudnak.

A német-ajkú kantonokban sikk a francia, ezért sok francia szót építettek be a nyelvükbe. Például, ’Danke schön.’ helyett inkább ’Merci vielmau.’-t mondanak. Az ’Auf Widersehen.’ helyett ’A dieu.’-vel köszönnek el. Még nagyon népszerű a ’Ciao!’ is. Telefonálás végén sokszor mindhárom nyelven elköszönnek. ’Tschüss! A dieu! Ciao!’

Egyre többen költöznek át német kantonokból francia-ajkú kantonokba, mert azt szeretnék, hogy gyerekeik kétnyelvűek legyenek. Baráti kapcsolatban állunk egy ilyen családdal. A szülők berniek, a feleség jól, a férj tűrhetően beszél franciául. A gyerekek első nyelve a francia, otthon Berndeutschül beszélnek, az iskolában franciát ás Hochdeutschot tanulnak. Ennek az a következménye, hogy Berndeutschul csak a ’konyha-nyelvet’ beszélik, Hochdeutscul csak kicsit tudnak, írni sem nagyon, mert a német tanítás nem a Nyugat-Svájcban működő iskolák erőssége. A francia anyanyelvűek ugyanis nem hajlandóak németül megtanulni.

Neuchatelben (francia-ajkú kanton) fagyit akartunk venni németül. Nem egy bonyolult szituáció, de a fagylaltos hölgynek halvány fogalma sem volt, hogy mit akarunk. Maradt a testbeszéd, de így is más fagyit kaptuk. (Életem egyik legrosszabb fagyija volt.) Colombierben (szintén francia-ajkú  kantonban van) bementünk az egyik templomba. Egy kedves hölgy jött oda hozzánk. Érdeklődött, hogy honnan jöttünk. Az ’Ungarn’ szót nem értette. Utána jött a ’Hungary.’ Értetlenül nézett ránk. Aztán férjem előkaparta emlékeiből a ’Hongrie’ szót. Végre a hölgy mosolyogva bólintott, jelezve, hogy most már érti. Murtenben (német-ajkú város és a francia-ajkú Freibourg kanton mellett helyezkedik el) az egyik boltba be akartam menni, de éppen zártak, mert kezdődött az ebédszünet. Meg akartam kérdezni a „kulcsos” fiatalembertől, hogy mikor nyitnak ki. Angolul semmit nem értett. Franciául kezdett magyarázni. Próbálkoztam németül is, de németül sem tudott. Ez az ember német nyelvű kantonban dolgozik, és nem tud németül. Hogy lehetséges ez? Nekem ne mondja senki, hogy itt kétnyelvűek az emberek! Csak azok kétnyelvűek, akik vegyes házasságban élnek, vagy munkájukból adódóan több nyelven dolgoznak, vagy, mint ismerőseink, tudatosan kétnyelvűek akarnak lenni.

A könyvek szerint három kétnyelvű kanton van: Bern, Freibourg és Wallis. Bernben, bizton állíthatom, hogy nincs így. A másik két kanton lakossága tényleg vegyes, de csak a német-ajkúakról tudom elképzelni, hogy tudnak valamennyire franciául, a franciákról (néhány csudabogarat kivéve) nem.

A francia anyanyelvűekről azt mesélték nekem, hogy  nem tűrik, ha egy idegen helytelenül beszéli a nyelvüket. Egyáltalán nem hatja meg őket a külföldi azon igyekezete, hogy megbirkózzon ezzel a nehéz, de kétségtelenül szép nyelvvel, inkább fölháborodnak a nyelvtani hibákon. Aki francia nyelvterületen él, annak kutya kötelessége tökéletesen beszélnie a nyelvet!

A genfiek még szélsőségesebbek, ők még svájcinak sem tartják magukat, olyannyira nem, hogy Genf Köztársaság és Kanton (ez a hivatalos nevük) és Svájc között négy-kilométeres határ van, amit én egyáltalán nem vettem észre se a be-, se a kiutazásunkkor. A genfi elit meg van győződve arról, hogy ők beszélik az igazi, akcentus nélküli franciát. (Ők franciábbak a franciáknál.)

Úgy látom, a nyelvek hatalmi harcában a francia kiütéses győzelmet aratott a Schweizerdeutsch fölött, mert benyomult a német-ajkú kantonok mindennapjaiba. (Igaz, csak néhány alapszó erejéig, de mégis erőteljesen jelen van.) Viszont, makulátlanul „tisztán tartja magát” a Schweizerdeutsch hatásaitól. Meg tudom érteni a francia nyelv fölényét, hiszen a francia nyelv gazdagsága, szépsége és eleganciája mellett, az egyszerű, pórias Schweizerdeutsch labdába sem rúghat.

Na, és mi van az olasszal? Az egyetlen olasz kantont az Alpok választja el a „többiektől”. Gondolom, nem bánkódnak emiatt. Állam az államban elv alapján élik a maguk külön életét. Ők sem németül, sem franciául nem tudnak. De nincs is szükségük rá.

Ízelítőül néhány mondat a németül tudóknak:

Bärndütsch:                                                      Hochdeutsch:

Mir göh hinecht uus.                                           Wir gehen heute abend aus.

Das geit di nüüt aa!                                            Das geht dich nichts an!

Ds Liecht geit uus.                                              Das Licht geht aus.

Myni Haar göh uus.                                             Meine Haare gehen/fallen aus.

D Tür geit uuf.                                                    Die Türe geht auf.

Mir göh ne Wett y.                                             Wir gehen eine Wette ein.

D Hose göh y.                                                     Die Hose geht ein.

I gibe vor, d Wahrheit z säge.                            Ich gebe vor, die Wahreit zu sagen.

Was het’s ggä?                                                    Was ist geschehen?

Azt hiszem, ennyi elég.

 A képeken Neuchatel és Colombier látható.

Eredeti célunk a Bodeni-tó volt. De mire odaértünk, akkora köd ereszkedett le, hogy a tó helyett a nagy semmit láttuk. A tejfölben sétálgatás helyett inkább a nem messze lévő Sankt Gallenbe mentünk.

Egy nyüzsgő városba érkeztünk. Szombati nap lévén mindenki vásárlási lázban égett, és ész nélkül költekezett. Sikerült betájolnunk az óvárost és a hömpölygő tömegben elindultunk arrafelé. Mint mindenütt, itt is bájos, girbegurba, kővel kirakott utcákon és csobogó kutakkal díszített tereken haladtunk át. A házakat díszítő csipkézett erkélyek egyedi szépsége, különlegessé tette az óvárost. A szűk utcákból egy hatalmas térre jutottunk ki. Itt áll az UNESCO által védett hatalmas benedekrendi apátság, ami magán viseli 1200 év történelmét, de legerőteljesebben a barokk stílus határozza meg küllemét.

Az apátságnak magyar vonatkozása is van. Portyázó őseink idáig jutottak el 926 május 1-jén. A hadjáratok célja zsákmányszerzés és fosztogatás volt, de a sankt-galleni példa rácáfol erre, és azt bizonyítja, hogy a magyarok nem (csak) gátlástalan harcosok voltak. A leírások szerint, miután az apát a ház értékeit biztonságba helyezte, a többi szerzetessel a hegyekbe menekült. Csak egyetlen egy ember maradt a kolostorban, aki nem volt más, mint az együgyű Heribald barát. (Gondolom ő azért maradt ott, hogy legyen valaki, aki el tudja mondani, milyenek a magyarok. Együgyűsége pedig megakadályozta abban, hogy féljen.) Kedves barát-unk egymagában fogadta a magyar lovasokat, és saját bevallása szerint kellemes napokat töltött az idegenekkel. Jókat ettek-ittak, majd néhány nap lakmározás után a vendégek teli hassal, jó hangulatban folytatták útjukat. (Ez az eset is azt bizonyítja, hogy genetikailag kódolt a magyar férfiak ama tulajdonsága, hogy szívükhöz a gyomron keresztül vezet az út. Teli pocakkal mind kezes-báránnyá változik.)

A magyar pogányok békén hagyták az apátságot, de nem úgy a keresztény helybeliek. A reformáció 1525-ben érkezett ide, csak két év kellett ahhoz, hogy a lakosság áttérjen az új hitre. Ekkor elűzték az apátot és megszüntették a kolostort. De a katolikusok nem hagyták annyiban, 1532-ben visszafoglalták az épületeket, és visszatérítették az embereket, bár több időre volt szükségük, mint a reformátusoknak, mert 40 év alatt tudták újra-katolizálni a nyakas lakosságot. 1805-ben Sankt Gallen tanácsa megszüntette a kolostort, de a katedrális zavartalanul működik mind a mai napig.

Megmondom nektek őszinén, hogy a kívülről impozáns katedrális, belül kellemetlen hatást tett rám. A komor, fekete mennyezet-freskók alatt az volt az érzésem, hogy mindjárt rám szakad az Ég. A festő vagy depressziós lehetett, vagy annyira félte Istent, hogy a Mennyet egy félelmetes, sötét helynek képzelte el.

Itt található a híres-neves apátsági könyvtár, ami csak néhány órácskára nyitja ki ajtaját a kíváncsi turisták számára. Amikor ott voltunk, zárva volt. Nem értem a korlátolt nyitva tartást, mert a világ egyik leggazdagabb középkori gyűjteménye látható itt, 160 ezer könyvéből ötszáz elmúlt ezer éves. Talán legközelebb nagyobb szerencsénk lesz.

Ahelyett, hogy az óvárost újra körbejárjuk volna, inkább autóba szálltunk, és a közeli városkába, Stein am Rheinba mentünk.

Nevének jelentése: „kő a Rajnán”, pont oda épült, ahol a folyó kilép a Bodeni-tóból. Az emberek i.e. 5. századtól lakják, ezért Európa legjelentősebb régészeti helye. (Minden szinten szinte minden.) A római vártól a bencés kolostorig (a reformáció természetesen megszüntette) sok régészeti csemegében dúskálhatsz, ha szívesen kutakodsz a múltban.

A város mindig székhellyé szeretett volna válni, de kitartó törekvései nem hoztak eredményt, ezért megmaradt kicsinek és csendesnek. Mivel óvárosa teljes érintetlenségében tündököl, turisták kedvelt célállomásává vált. Szerintem, Európa egyik legszebb kisvárosa. A hideg ellenére, újra és újra jártuk az utcákat, egyszerűen nem tudtunk elmenni innen. A városfal mellett vaskos, kis-ablakú házak sorakoztak, a főtéren pedig elegáns, freskóval díszített polgári házak adták meg a középkori hangulatot.

Lesétáltunk a Rajna parthoz. A folyó itt kiterebélyesedett, lassan, komótosan hömpölygött kifele a tóból. A köd kissé elhomályosította a túlsó partot, és teljesen eltüntette a környező hegyeket. A szél felerősödött és a rakparti séta közben bele-belecsípett az arcomba. Alig néhány turista dacolt a széllel, a legtöbben visszamenekültek a házak közé. Csupán a sirályok tűrték békésen a barátságtalan időjárás komiszságait.

Elröppent az idő, mennünk kellett (sajnos). Amikor teljesen átfagyva visszaértünk a parkolóhoz, még gyorsan lefotóztam a ködből kibukkanó „felleg-várat”.

Hazafelé, a lemenő nap és a foltokban leereszkedett köd misztikussá varázsolta a tájat. A látványnak nem tudtam ellenállni, újra és újra előkaptam a fényképezőgépet.

Stein am Rheinba muszáj újra visszajönnünk! Szeretném látni a hegyeit is! Ti se hagyjátok ki, ha Svájcban jártok!

’Menjünk szánkózni!’ – javasolta férjem. ’Hát, jó! Még sosem szánkóztunk együtt.’ – válaszoltam. A szánkózáshoz különösebben nem kötődöm. Gyerekkoromban egyszer-kétszer rohangált velem apám le-föl a lakásunk előtt, először felnőtt fejjel csúsztam le egy komolyabb lejtőn. De az is régen volt már.

Az előrejelzett hideg ellenére, remek idő lett hétvégére. Adelboden szánkópályáját céloztuk meg. Mondanom sem kell, gyönyörű tájakon kocsikáztunk. (Tudom, ez már uncsi, de nem tudok mást írni, mert Svájc mindenütt elképesztően gyönyörű.) A navigációt követve, egy keskeny bekötő-útra hajtottunk fel, amin csak egy autó fért el. Az út meredeken kanyargott fölfelé. A haladás mértékével arányosan, egyre mélyebb szakadék tátongott mellettünk. Visszafordultunk volna, de nem lehetett. Más alternatíva híján, tovább kellett haladnunk. Meglepő módon, szembe forgalom is volt. Ilyenkor vagy nekünk, vagy a szembejövőnek kellett visszahajtania a legközelebbi „aszfalt-kitüremkedéshez”. Az út végén, meglepő módon hatalmas parkolók terültek el a hóban, tele több-száz autóval (Mennyi bátor ember!) és néhány busszal.(Ide, busszal? Ez képtelenség!)

Két félnapos jeggyel (86 frank) benyomakodtunk a felvonóba. Röpke 5 perc alatt fölértünk a központi völgybe. Hát valami csoda tárult elénk! A felhőtlen égen önmagát is túlszárnyalva sziporkázott a nap, gyémánt-ragyogásba vonva a tájat. A fehéren csillogó völgyben nagy volt a mozgás, sugárszerűen haladtak a csákányos felvonók a csúcsok felé, melyekbe sok sítalpas ember kapaszkodott.

Egy nagy menedékházban ettek-ittak az emberek, sílécek hóba szúrva várták ejtőző gazdáikat. Többen pólóra vetkőzve napfürdőztek a nyugágyakon, mások inkább söröztek. A faházzal szemben, egy nagyobb hóbuckáról totyogós gyerekek csúszkáltak le hason, háton, lábbal vagy fejjel lefele, ahogy éppen sikerült. Mögöttük, egy kisebb sípályán 3-4 évesek profi felszerelésben, napszemüvegben, félelem nélkül síztek lefelé. Kissé hátrább, nagyobb gyerkőcök hancúroztak a szűz hóban, néhányan próbáltak feljutni egy magasabb dombra, hogy onnan  bukfencezzenek le.

Elindultunk megkeresni a szánkópályát. Kiderült, csak egy van és azt gyalogosok, sízők egyaránt használhatják. Hezitálás nélkül nekiindultunk a lejtőnek. Lajos irányított, én a szánkóba kapaszkodtam. Alig gyorsultunk be, közeledett az első kanyar. Hiába próbáltunk fékezni, kisodródtunk, mert ez egy (nekünk) bevehetetlen U-kanyar volt. Aztán még több U-kanyar jött, mély szakadékkal „spékelve”, ami tériszonyomat azonnal beindította. Amikor már végre tempósan tudtunk csúszni, újra fékeznünk kellett a szembe forgalom miatt. (Emberek gyalogoltak fölfelé.) Mire sikerült begyorsulnunk, egy autóút keresztezte a pályát. (Leszállunk a szánkóról, áthúztuk az aszfalton, újra ráülünk.) Ezután végre szakadék- és kanyarmentesen, sebesen siklottunk le a pálya végéig – úgy 20 másodpercig (se). Aztán újra lanovkázás, csúszás még néhányszor.

Bár vízhatlan cipő volt rajtam, mégsem védett meg a hótól. Az állandó fékezés miatt tele lett a cipőm hóval, ami először megolvadt, majd ráfagyott a zoknimra. Idővel arányosan, a jegesedés egyre terjedt, jeges borogatást adva egész lábszáramnak. A tájban sem tudtam gyönyörködni, mert menet közben a jobbra-balra dülöngélés miatt állandóan szembe „köpött” a hó. Pihenés közben, egy biztonságosnak hitt helyen, teljes sebességgel a lábamhoz vágódott egy fiú szánkójával együtt. (Még jó, hogy jegelve volt.) A harmadik leereszkedésnél majdnem lecsúsztunk a szakadékba, az utolsó menetnél pedig sikerült nagyot esnünk. A szánkó önállósította magát, kénytelenek voltunk leugrani róla. Lajos mulatságosnak tartotta, én nem. „Hibernált”, merev bokával, fájó tagokkal, (újabb foltok) kimerülten vánszorogtam vissza autónkhoz.

Mit mondjak. Klassz dolog a szánkózás, úgy láttam, mindenki élvezte körülöttem.

Ezeken a képeken Adelboden másik része látható. Sajnos, mobillal készültek. Nemrég  új fényképezőgépet kaptam. Remélem, a jövőben több és szebb képet fogtok látni a blogomon.

Ha már itt vannak ezek a szép, nagy hegyek, meg kéne tanulni síelni. Leküzdve rossz emlékeimet, engedtem, hogy férjem megszervezzen egy találkozót az egyik munkatársával, aki síoktató is egyben.

Eljött a „várva-várt” nap. Még az ég is kiderült, ünneplő fehérbe öltöztek a hegyek a tiszteletemre, de lehet, hogy a nap csak azért bújt ki a hófellegek mögül, mert nem akart lemaradni a produkciómról.

Amikor a macerás részen túl voltunk (sícsizma-próba, lécválogatás), teljes menetfelszerelésben elindultunk a parkolóból. Néhány lépés után, egy kisebb lejtőhöz értünk, ahol el kellett döntenem, hogyan is evickélek le a felvonóhoz. Sokan sílécen tették meg ezt a rövidke utat, de én a biztonságos gyalogos-araszolást választottam.

A felvonóról letekintve kitágult a táj, a települések összezsugorodtak. Alattunk kecsesen suhantak lefelé az emberek. Kezdtem izgatott lenni. Amikor fölértünk, sípályák sokasága kínálta magát. Én és oktatóm Thomas, az egyik csákányos felvonóhoz mentünk, akarom mondani csúsztunk, mert akkor már rajtam voltak a lécek. Mindenki olyan természetesen mozgott, mintha sílécekkel jöttek volna a világra. De az én léceim állandóan összeakadtak, a botok sem segítettek, hanem inkább hátráltattak a haladásba. Nem volt sportszerű, hogy az összes síléc leste viselője gondolatát, egy-két aprócska mozdulatból is pontosan tudták, mit kell tenniük, az én léceim pedig önfejű, rakoncátlan, betöretlen csikókként a maguk feje után mentek. Gyakorlatilag, semmibe vettek! Tudom, nekem kell betörnöm őket, de fordítva volt, ők törtek be engem, azaz törték meg az akaratomat, azt sugallva, hogy ne erőlködjek tovább, úgyis ők az erősebbek.

Már elegem is lett a síelésből, pedig még el sem kezdtem, de ha már itt vagyok, nem adhatom fel, végig kell csinálnom ezt a napot. Így hát kitartóan igyekeztem a csákányos felé. Thomas látta emberfeletti küzdelmemet, ezért időnként megtolt, hogy „lépést tudjak tartani” a sorral. A férfi, aki adogatta a csákányokat látta, hogy én egy igazi „profi” vagyok, ezért bőven adott időt nekünk az elhelyezkedéshez. Thomas először irányba rakott, majd a megfelelő pozícióba állított, hogy a közeledő csákány pont alám kerüljön. Oktatóm mindenről felvilágosított, csak azt felejtette elmondani, hogy ne üljek a csákányra. Én egyből ráültem, hogy kipihenhessem magam egy kicsit. A csákány megbillent és tovaszállt, én meg a hóban landoltam. De közben jött felénk a többi csákány, így gyorsan föl kellett volna állnom, de nem tudtam, újra és újra visszapottyantam. Végre Thomas fölhúzott valahogy és a repülő csákányoktól nagy nehezen odébb tolt. Körülbelül 4 méterre álltunk a kiindulási ponttól. Oda kellett visszajutnunk. Jó, de hogyan? Mivel enyhén lejtett a talaj és háttal álltam a felvonónak, ezért először meg kellett volna fordulnom ahhoz, hogy fölfelé csusszanjak. De a lécek újra összegabalyodtak, én billegni kezdtem, ezért Thomas úgy döntött, hogy inkább leveszi rólam a léceket. Miután ez megtörtént, problémamentesen visszagyalogoltam a csákány-adogató emberhez. Na mármost, itt újra föl kellett venni a léceket, de nem sikerült, mert a sícsizmám talpa tele lett hóval. Thomasnak ki kellett tisztítania a talpakat. ’Térden állva kipucolt’, majd sikeresen ’rákattantam a lécekre’. Újra menetkész állapotba kerültem. Jött a csákány, megfogtam, Thomas pedig engem és már vitt is fölfelé minket a felvonó. Kicsit oldalra néztem, és láttam, hogy időközben felduzzadt a sor és mindenki engem nézett. (Az előadásnak vége volt, de a taps elmaradt.) Még jó, hogy a szemembe nyomtam a sapkát és napszemüveg takarta el az arcomat.

Fölértünk. Csodás táj tárult elém. A sítalpakkal eggyé vált furcsa lények lazán, könnyedén, álomszépen siklottak le a lejtőn. Én Thomasra néztem a ’na most mi lesz’ arckifejezéssel. Ő meg nevetett. Néhány alapinstrukció után elindultunk. Nagy s-eket írtunk a hóba, komótosan, meg-meg akadva haladtunk lefelé, mellettünk 5-6 éves gyerekek fél lábbal süvítettek el. (Jó egyensúlygyakorlat.) A balra kanyar sehogy sem ment, képes voltam a lejtőn megakadni, de Thomas taszigálásnak köszönhetően olyan lendületet kaptam, hogy sebesen megindultak alattam a lécek. Én meg teljes pánikban csak arra tudtam gondolni, hogy most azonnal vagy egy kicsit később dőljek el. De Thomas szíve és mindkét lába a helyén volt, remekül korrigálta léceim kiszámíthatatlanságát.

Oktatómról azt kell tudni, hogy egy alacsony, vékony ember, aki 3 éves kora óta síel. Most 36 éves, ez azt jelenti, hogy 33 éve koptatja ezeket a hegyeket. Szerintem bekötött szemmel is le tudna jönni bármelyik lejtőn. Bot nem volt nála, minek az! Egyébként is szüksége, azaz szükségem volt mindkét karjára a bukásmentes állapot megtartásához. Nem tudom hogy csinálta, de képes volt megsokszorozni magát. Hol elől, hol hátul fogott, hol jobbról, hol balról támogatott. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy jelen legyek, és engedjem, hogy ő irányítson. Húzott-vont, pörgő dervisként, körülöttem forgott, kőfalként megvédett a csúszós lejtő veszélyeitől. Rendületlen optimizmussal, testileg-lelkileg támogatott és biztatott, hogy végre sikerélményem legyen, és elhiggyem azt, hogy képes vagyok megtanulni síelni. A lejtő vége felé mögém állt, magához szorított és együtt száguldottunk le a lejtő aljáig. Ekkor ráéreztem, mit szeretnek az emberek a síelésben. A sebesség varázsa megérintett. Suhanás közben elengedett egy pillanatra, én persze azon nyomban billegni kezdtem, ezért inkább újra megfogott és a nap végéig gyakorlatilag el sem engedett.

A második lecsúszás után kegyetlenül elkezdett fájni a jobb térdem. De én hősiesen, rezzenéstelen arccal tűrtem a fájdalmat mert, a sí-tudás megszerzése lebegett szemem előtt. Furcsa kettősséget éltem át, sízek is meg nem is, siklok lefelé a dombon, de semmit sem kontrollálok.

Vagy hatszor csúsztunk le, ebben a furcsa szimbiózisban. Ez azt jelenti hatszor kellett föltolnia Thomasnak a csákányoshoz, és hat lesiklásnál kellett megvédenie a megkeményedett hó jeges-vonzásától. Sajnos, minden óvintézkedése ellenére, az utolsó csúszásnál sikerült elesnünk. Thomas nevetett, én nem.

Késő délután nagy megkönnyebbülés volt beszállni az autóba. Túléltem, egyben vagyok, nem tört el semmim. Mondhatni, ez egy sikeres nap volt. Amikor hazaértünk és lehúztam a harisnyámat, két hatalmas kék folt éktelenkedett a jobb lábamon, a vádlim fölött pedig nagy duzzanat domborodott. (Lehet, hogy a túl szoros sícsizma volt a ludas ebben?) Idővel foltjaim színüket változtatták, a kékből zöld, majd zöldes-sárga lett, végül kifehéredtek. Ha megnyomom őket, még mindig fájnak, pedig már láthatatlanok.

Havas száguldásomról videó is készült. Alig vártam, hogy lássam. Jó, jó fáj a lábam! De az a száguldás, mondhatni repülés, az klassz volt! Ez mindent megér! Amikor a két lassan araszoló alakot megláttam a filmen, nem akartam elhinni, hogy az én és Thomas vagyunk.

Azt hiszem, a síelés nem akarja megszerettetni magát velem, sőt kifejezetten az az érzésem, hogy nem szeret engem. A szeretet, meg nem lehet erőltetni, ugyebár.

Él egy gazda Freibourg kantonban, aki egy színes jégpalotát álmodott meg a földjén. Amikor 23 évvel ezelőtt nekiveselkedett, hogy csöpögő csapok, spriccelő slagok segítségével ’életre locsolja’ a fejében élő képet, (állítólag) felesége kitörő lelkesedés helyett, hűvös tartózkodással fogadta „őrült” ötletét. Mondhatni, a családban (is) fagyos lett a hangulat.

Gondolom, időközben az asszony megenyhült, mert évről-évre, a hóban-fagyban újra testet öltő palotára egyre több ember kíváncsi, még a távolabbi kantonokból is jönnek, hogy lássák Neuhaus úr (így hívják a gazdát) mese-világát.

Neuhaus jelentése: Új ház. Én hiszek a nevek erejében. Szerintem Neuhaus úr determinálva volt erre a feladatra. Kiolthatatlan építési vágya megtalálta az ideális „építőanyagot” is, ami márciusban emberi erőfeszítés nélkül, magától eltűnik, lehetőséget adva neki, hogy a következő télen újra „felhúzza”, azaz „lecsöpögtesse” egyre terebélyesedő jég-komplexumát. Hála a jég múlékonyságának, minden évben újat teremthet és átélheti az alkotás örömét. Amikor kész a mű, több ezer, tízezer (?) ember együtt örül vele, mert a havas dombra épült, jégoszlopokkal és jégcsapokkal díszített, árkádos jégpalotában akarva-akaratlan korra, fajra és nemre való tekintet nélkül nevetnek az emberek. Amikor beléptem ebbe a varázslatba, az én szám is mosolyra görbült és úgy is maradt egész este. (Arcomra fagyott a mosoly, de nem a rémülettől.)

Sötét, erdős ösvényen csúszkáltunk le a bejárathoz. Kis fabodegában, mosolygós néni árulta a jegyeket. Tíz frankért léptünk be a kapun és egy bolhapiac-hangulatú teraszon találtuk magunkat. A sok ócskaság között, kivilágított kövér pingvin fogadott minket. A faházikóval szemben egy vakítóan fehér domb, kékes színben játszó jég-oszlopokkal tűnt ki a sötétségből, rajta nagy összevisszaságban plüss-pingvinek álldogáltak és szétrakott szárnyakkal, mereven nézték az embereket. Elindultunk a megadott útvonalon. Jobbra, egy kivilágított óriáshintán lengett egy egész család, balra, egy igazi fabudi húzódott meg, pont olyan pottyantós, mint a nagyszüleimnél volt. Még egy hajót is idevetett az élet, amiben Kalóz úr egymagában iddogált egy éhes egér társaságában.

Az út mindkét oldalán barlangok sorakoztak egymás mellett, melyekben más-más „csendéletet”  állítottak be, egyikben jég-székeket jég-asztallal, másikban mű-mütyürökből készített mű-erdőt, mű-állatokkal. Volt itt dzsungel, koszos plüss-állatokkal (a 23 év viseltessége látszott rajtuk), bájos, apró, kivilágított házikók, világító vízililiomok. Az egyik barlangból szentély lett, ahol Mária és karján ülő kis-Jézus mosolygott ránk. Előttük mécsesek tucatjai égtek, (Freiburg katolikus kanton) fölöttük világító csillagok himbálóztak egy óriás-fenyőn.

A havas dombra épített, vaskos jégoszlopokkal díszített palota több-ezeréves cseppkőbarlang illúzióját adta vissza. Árkádos járataiban jégcsapok lógtak lefelé függönyszerűen, a falakat véletlen-szülte, csillogó absztrakt formák díszítették. A hó-kupolák, jég-tornyok, víz-cseppkő-oszlopok és kúp-alakzatok áttetsző, kékes-lila színben ragyogtak. De legfényesebben egy hatalmas-kereszt (ez nem jégből volt) világított ki a sötétségből, hirdetve, ez nem csupán egy jeges-látványosság, de katolikus zarándokhely is.

Neuhaus úr leleményes ember lehet. Speciális módon vallja meg hitét. Víz és fantázia keverékével olyan érdekességet hoz létre, amivel idevonzza az embereket azért, hogy hitéről tegyen bizonyságot. Szokatlan módja ez az evangelizálásnak. Hintázás, járkálás és nézelődés közben üzenete szavak nélkül is jelen van.

Tisztelem Neuhaus urat, mert nem csak egy örök-álmodozó, hanem képes megvalósítani álmait. Feltételezem, amíg él és mozog, hűségesen megépíti újra és újra a jégpalotát és felállítja a keresztet. Boldog ember! Megtalálta élete célját, amiben hite és álma kéz a kézben, egymást segítve, testet öltenek.

Kifelé-menet egy fiatal pár szólított meg minket. Segítséget kértek, mert lekésték az utolsó buszt és Bernbe szerettek volna eljutni. (Csak 21 óra volt!) Szerencsére mi is arra mentünk, így elvittük őket. Beszélgetésünk során kiderült, hogy mindketten zürichiek, de a lány Bernben dolgozik. A fiú pedig tavaly januárban járt Budapesten. Legemlékezetesebb számára a dermesztő hideg és a zajló Duna volt. Korábban még sosem látott jégtáblákat úszni egy folyón.

Fáradtan, de elégedetten érkeztünk haza. Jól esett segíteni másoknak!

Egyik nap piros könyvecskét szedett ki a férjem a postaládából. Fedőlapján ötágú csillag és egy mondat: „Die Revolution steht vor der Tür.”, azaz: „A forradalom az ajtó előtt áll.”

Mi a szösz ez? Kinyitom. Az első oldalon Che Guevara kissé csücsörítve, gondolkodó arccal néz fölfelé. A következő lapon csoportkép. Gandhi, Marx, Egy Fekete Nem Tudom Ki, Engels (?) és Castro áll a hátsó sorban, elöl Che Guevara, Lenin, Mao és egy vallásos nő, kereszttel a nyakában ájtatosan néz az ég felé.

A szöveg ezzel a hangzatos címmel indul: ’Jede Revolution beginnt auf der Strasse’, magyarul: ’Minden forradalom az utcán kezdődik’

Első látásra nem, de a második pillantásra felismertem, hogy a képeken nem az igazi híres-hírhedt alakok állnak, hanem mai hasonmásaik pózolnak a reklám kedvéért.

A szöveget, idézetek is tarkítják. Például Marxtól: „Teljesíteni kell az emberek igényeit.”

Na, szerintetek mit akarnak eladni a szocista jelszavakkal?! Dacia autókat! Azt mindenki tudja, hogy a Daciát a románok alkották meg a keleti blokkban, azt viszont már nem, hogy a Renault megvette. A franciák pedig ezzel a szocialista-kommunista stílussal próbálnak betörni az Opelek, a VW-k és az Audik közé.

Értem én, hogy egy teljesen más stílussal akarják észrevétetni magukat, utalva a Dacia eredetére. Az is lehet, hogy Európa nyugati felén, a kemény-vonalas szocializmustól mentes övezetben jó poén Castrot és Marxot idézni, de nekem, aki szocreál közegben nőttem föl, nem dobnak fel a hangzatos szólamok, és nem érzek késztetést arra, hogy a Daciát jobbnak, különlegesebbnek, forradalmibbnak lássam a német, a (többi) francia és az olasz autóknál.

Miért nyúlnak vissza a reklámszakemberek a kommunista eszméhez és a nagy kommunista vezérekhez? (Azt nem értem, Gandhi mit keres közöttük. Bár, ő is forradalmi volt hazájában – csak másképp.) Nyilvánvaló, ha valamit el akarnak adni, azt jól kell becsomagolni, mert a kereskedők pontosan tudják, sosem a belső érték, hanem a külső megjelenés számít. A  Daciát vörösbe csomagolták. Ez azt jelenti, hogy a reklámszakemberek  úgy gondolják, hogy a vörös szín kívánatos, kelendő most a nyugat-európai piacon, főleg a fiatalok körében.

Lehet, hogy igazuk van, amikor meglovagolják a vörös-divat-hullámot. Reneszánszát éli a „régi” vasfüggönyön- túli -világ emléktárgyai, különösen a kommunista relikviák, jelképek. Az ifjak szívesen öltik magukra Che képét, és tök poén orosz egyenruhában feszíteni. Persze lila gőzük sincs arról, hogy mi a csuda az a kommunizmus, mit tett az emberekkel, milyen volt benne élni. Csak azt érzik, hogy a punnyadó jólétben ez másságot, jópofaságot és lázadást fejez ki. A jómód és biztonság ellenére is, belső igény minden tinédzser számára, hogy lázadjon. Ledobni a szülők, iskola és társadalom kontrollját, felszabadítani magukat az ’azt csinálom, amit akarok’ életre. Ebben nincsen semmi rossz, ezen mindenki keresztülmegy és ki előbb, ki később rájön, ha felnőttként meg akarja keresni a minden-napra valót, alkalmazkodnia kell a társadalmi elvárásokhoz. Erre mondják: ’Benőtt a feje lágya. Végre megjött a magához való esze.’

A Renault most azt reméli, hogy betalál a forradalmi szlogenekkel a jól kereső fiatalemberek már csak titkon lázadó szívébe és kiszedi a zsebükből a pénzt. Ha már besimultak a munkahelyi környezetbe, legalább kocsikázás közben legyen meg a régi, lázadó érzés. Ó, a konvencionális Audi, a tömegtermék Opel és VW! Unalmasak! Tűnj ki a tömegből! Autóddal fejezd ki lázadásodat! Lássa mindenki, hogy TE MÁS VAGY! Teremtsünk új divatot, hozzunk forradalmat az autóiparba! Romboljuk le a régi márkák egyeduralmát! Új időknek új szelei fújnak! Vigyázat! Jövünk! Velünk az erő, a vörös-veszedelem! Mindent felforgatunk, csak azért, hogy mi is részesedjünk a bizniszből!

Lehet, hogy tényleg működik ez a módszer. Kíváncsi lennék arra, mennyi Daciát vesznek meg a svájciak.

Kit érdekel már, hogy sok millióan életüket adták ezért az eszméért, mert hittek benne, és még több ember pusztult el azért, mert nem hitt benne. Tökéletes választás volt a vörös szín. Ha egy szóval kéne jellemeznem a kommunizmust, azt mondanám: Véres!

Szegény Marx! Ha tudná, hogy forradalmian új gondolatai a 21.században autó-reklám szintre silányultak! De én inkább örülök e felszínességnek, mert ha elkezdenek komolyan hinni benne az emberek, akkor megjelenik a szektás-gyűlölet és a tettrekészség, hogy félretegyenek mindenkit, aki másképpen gondolkodik. Addig jó, míg az energiatúltengésben lévő ifjak a vörös Daciájukkal furikáznak és nem akarják „felforgatni az egész világot”!

Svájcban is élnek szocialista érzelmű emberek. Minden május elsején összegyűlnek Bern főterén. Tavaly én is ott voltam. (Csak az ATM-ből akartam pénzt fölvenni, és váratlanul ért a vörös-színű-tömeg látványa.) Az biztos, rám másképpen hatott e színpompás-kavalkád, mint a vörös zászlót lengető emberekre. Szabadság! Testvériség! Egyenlőség! Szép szavak! Szép eszme! És mégis mennyi szörnyeteget termelt ki magából! Ezek itt, csak a szép ideákat ismerik, egyiknek sem kellett diktátor uralma alatt élni.

Marianne barátnőm egyszer megkérdezte tőlem, milyen volt az élet a szocializmus alatt. Nem tud eligazodni az embereken, mert van aki visszasírja, van aki szapulja. ’Szerintem,’ –válaszoltam- ’valakinek jó volt, valakinek nem. Az ember véleményét, személyisége és körülményei határozzák meg.’

Akinek elég volt a 2-3 szobás lakótelepi lakás, hétvégén a rántott hús sülkrumplival, a Trabant (netán Zsiguli), az MTV egyetlen (majd kettő) csatornája, a balatoni nyaralás, az olcsó sör, a kultúrház programjai, az tényleg elégedett lehetett. Nekik ezek voltak a régi szép idők. Hiszen „a legvidámabb barakkban” az orvos és a takarítónő gyereke ugyanabba az iskolába járt, az SZTK-ban mindenki megkapta a megfelelő ellátást, a bankok még nem szipolyozták ki az embereket, olcsó volt a fűtés és nem kellett aggódni a holnap miatt, ha beosztással élt az ember. Mások gazdagsága senkit sem irritált, mert a látható szinten nagyjából mindenki egyforma volt. De aki másra vágyott, és másképpen gondolkodott, és másban hitt, arra az osztályidegen bélyegét sütötték, és megtanult félni, pedig akkor még biztonságosak voltak az utcák.

Ha le akarom egyszerűsíteni, a szocialista állam-bácsi olyan apuka, aki személyválogató, csak azokat a gyerekeit szereti, akik vakon engedelmeskednek neki. Az engedetlen gyerekekre büntetés és kitagadás vár. Ellenpólusa a demokrata állam-bácsi-apuka, aki nem törődik a gyerekeivel. Azt mondja: Fiam, szabadságot adok neked, csinálj, amit akarsz, állj meg a magad lábán, rám ne számíts. Ha ügyes vagy, jól fogsz élni, ha béna vagy és elfuserálod az életed, te tehetsz róla, én ugyan nem segítek. Az első azt is tudni akarja, mire gondolok, képes engedményeket tenni, kiváltságokat adni, hogy tiszteljem, sőt mi több, szeressem. Neki a szívem kell. A másiknál tiszteletet vívhatok ki, de csak a vagyonommal. Neki a pénzem kell. Melyik a jobb? Ezt egyéniségünk határozza meg. Aki egy központilag behatárolt, szűk területen, de kiszámítható, átlátható, biztonságos világban akar érni, aki igényli, hogy odafigyeljenek rá, az első papához húz. Aki a maga életét akarja élni, nem tűri a kontrollt és érez magában annyi erőt és magabiztosságot, hogy képes kikaparni a maga gesztenyéjét egy versenyszellemmel átitatott, veszélyesebb világban, az örömmel nekivág a kihívásokkal teli bizonytalannak. Ez a gyerek, a második apukát tartja vonzóbbnak.

Nekem, egyik apuka sem tetszik! Abba, hogy melyik apához születünk, nem mi választjuk meg. (Szerencsés az az ember, aki felnőtt fejjel válthat „otthont”, ha nem boldog a „szülői házban”. De lássuk be, a legtöbb ember ott éli le az életét, ahová született.) A történelem folyamán, az apák más-más nevet használtak/használnak, de amióta világ a világ, karakterüket nézve, szerintem, csak ez a kéttípusú állam-apuka létezik. Az egyik az imádatomat akarja, a másik a szavazatomat. Különbözőségük ellenére, találtam bennük egy közös pontot. Egyik apuka sem tiszteli és szereti a gyerekeit – csak önmagát. Szabadság? Testvériség? Egyenlőség? Társadalmi szinten? Soha!

De hiszek abban, hogy szűk családban, kőkemény, mindennapos munkával, figyelemmel és érzékenységgel létre lehet hozni olyan rendet, amiben mindenki megtalálja a maga helyét. Itt nem tűnik el az egyén - egyéniség, hanem kiteljesedik és megvalósítja önmagát, mások leuralása nélkül. A kapcsolatok kölcsönös szeretetben és tiszteletben működnek, minden érdek nélkül. Ebben a harmóniában a szabadság és fegyelem kéz a kézben jár, nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Így jön létre a különböző emberek tökéletes egysége. Ha ez megvalósul, csodáról beszélhetünk, mert a gazdasági - társadalmi - erkölcsi világméretű totál-káosz ellenére, összeáll a rend, és a társadalom beteg testének egyik sejtje elkezd egészségesen működni. Én hiszek a csodákban! És Te?

Túl vagyunk rajta! Micsoda megkönnyebbülés!

A lakásátadásánál nem voltam ott. A férfiak korrekt módon mindent elintéztek egymás között. De a ’happy ending’ előtt még voltak izgalmak.

A feleségtől kaptunk egy e-mailt, amiben arra kért minket, hogy tisztítsuk ki a kert azon parcelláját, amit mi használtunk. Ez csak azért volt meglepő, mert egyrészt, a tél beállta előtt kiszedtük az összes növényt, másrészt, még nem hallottam arról, hogy fagyos, havas földet lehet tisztítani. (Valószínű, a városi ember korlátoltsága beszél most belőlem.) Továbbá arra kért minket, hogy a mosókonyha négy ablakát kívül - belül (két üveg között is) mossuk le. Ez a kérése azért lepett meg, mert az ablakokat nem lehet szétszedi, ami azt jelenti, igyekezetem ellenére, képtelen voltam kérését teljesíteni. Még egy dolog bosszantott az ’ablak-ügyben’. A mosókonyha két részből áll, egy szárítóból és egy raktárból. A szárítónál három ablak van, amit már én is és az alattunk lakó néni segítője is lemosott ősszel. A negyedik ablak a raktár részen van. Ezt a területet sosem használtam. Szerintem kifejezetten pofátlanság lemosatni velem ezt az ablakot. De miért ne mosnám le? Belefér az életembe, egy ablakkal több vagy kevesebb, egyre megy. Csak az a bökkenő, hogy azt az ablakot, évek óta senki sem mosta le! Üvegét hatalmas  fecske-piszkok „díszítették”. Az idő folyamán a helyi pókok háborítatlanul szőtték be az ablak mindkét oldalát, a hálók pedig tele voltak a még el nem fogyasztott, legkülönfélébb bogár-tetemekkel. Röviden, ez a negyedik ablak undorítóan nézett ki. Tudom nem szép, de teljes szívemből felháborodtam E. kérésén. Sorait azzal zárta, hogy söpörjük fel az utat, ahol az autónk parkolt és ahol a két bicikli állt. (Ezt meg is tettük, azt a néhány falevelet összesöpörtük, ami úgy bántotta érzékeny szemét.)

A lakás takarítását egy cégre bíztuk, potom 1740 CHF-ért. A spalettákat nem olajozták le, a már leírt okok miatt. Maga J.úr is meghajolt a törvény előtt.

Az ominózus átadás január 29-én 14.30-kor volt. Férjem és egy svájci barátja talpig öltönyben és kinyomtatott paragrafusokkal jelentek meg. J.úr is hozott magával egy hivatalos személyt, akinek a foglalkozását nem tudnám egy szóval leírni, mert nálunk ez a munkakör nem létezik. Munkája abból állt, hogy akkurátusan ellenőrizze a lakás tisztaságát. Én lakás-tisztaság-ellenőrző úrnak neveztem el.

Utólag bebizonyosodott, hogy helyesen döntöttünk, amikor nem mi-magunk gyürkőztünk neki a takarításnak. Férjem részletesen elmesélte, a lakás-tisztaság-ellenőrző úr munkájának fontos pillanatait.

Természetesen a lakás-tisztaság-ellenőrző úr magával hozta nélkülözhetetlen „társát” a zseblámpát, amivel minden zugba belevilágított. Felsorolok néhány (számunkra furcsa) ellenőrzési módot.

-Belevilágított az elszívóba és az elszívó fölé. (Ebben nincs semmi új.)

-Belevilágított a sütőbe és kezével belül körbesimította. (A simogatás nem tudom, mire volt jó.)

-Kiemelte a konyhaszekrény polcait, hogy lássa, a polcok mögött lemosták-e a koszt.

-A mosogató szűrőjét kivette, hogy megnézze, mindkét oldalon tiszta-e.

-A plafonon lévő lámpaburákat is ellenőrizte, hogy kitörölték-e őket belül.

-Lecsavarozta a WC ülőkét, mert a csavar alatt is ellenőrizte a tisztaságot!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Több hibát is talált, (pedig egy profi cég, profi gépekkel takarított) de ez már nem érintett minket. ( A kertről nem tett említést J. úr. A negyedik ablakot a takarítók mosták le, újabb húsz frankért.) Kézrázással és hátba-veregetéssel búcsúzott el J. úr a férjemtől. Szerencsére, az Excel táblázattal kapcsolatos jóslatom nem teljesült, sőt mi több, egy karcolást sem vetett a szemünkre. Lehet, hogy a ló másik oldalára estem, mert élénk fantáziámmal, bármit el tudok képzelni a svájciakról, ha akkurátosságról van szó.

Örülök, hogy nem kellett csalódnom J. úrban. Rá szívesen fogok gondolni, nem úgy a hites nejére, akiről utólag kiderült, hogy nem egy népszerű ember a faluban, amin egy csöppet sem vagyok meglepődve.

Új otthonunk Burgdorfban van. Ez a városka Emmentál peremén helyezkedik el, méretét nézve a 71. helyen áll a közel 15.000 fős lakosságával. Van egy vára, egy dimbes-dombos bájos óvárosa és csúnya, unalmas perem-kerületei. A városkát sűrű erdőkkel borított dombok veszik körül, a kirándulni vágyók nagy megelégedésére, mivel kiránduló-utak sokasága hálózza be a tájat. Mi az egyik hegyecske (nagyobb, mint egy domb, de kisebb, mint egy hegy) lábánál lévő modern lakóparkba költöztünk.

Természetesen, tökéletesen tiszta lakást kaptunk. (Ez a perfekcionizmus napos oldala.) Úgy ragyogott minden, mintha vadi új lenne. (Bele sem merek gondolni, milyen erős tisztítószereket használtak.) A gondnok kikapta az elszívó két elemét, (nem tudom, mi a neve ennek a két izének) hogy büszkén mutassa, belül is teljesen tiszta. Ugyanezt megtette a mosogatógép szűrőjével is. Kiszedte a sütőből a tepsiket, hogy jól láthassuk a sütő tökéletes tisztaságát. A csapok és ablakok csodálatosan ragyogtak a délutáni napsütésben. Lenyűgöző volt ez a tisztaság. Csak az szomorított el, hogy jelenlétünkkel ’megszentségtelenítettük’ ezt a tökéletes rendet. Mire átcihelődtünk, tökéletes kupit hoztunk létre a lakásban. Komoly munkával értem el azt, hogy újra elfogadható rend legyen. Persze az eredeti tisztaság már örökre a múlté, képtelen vagyok  svájci szintet produkálni. Mentségemül szóljon az, hogy én Magyarországról jöttem, ahol nem tanítottak meg mikro-szinten takarítani.

Első héten néma csönd vett körül minket, csak mi zajongtunk, kopácsoltunk, fúrtunk-faragtunk. Még a lépcsőházban sem találkoztunk emberrel. Már kételkedni kezdtem, hogy vannak szomszédaink. Lehet, hogy az ablakokon lévő függönyöket, a korábbi lakók felejtették itt? A második héten végre emberi jelenlétre utaló hangokra lettem figyelmes. Gyerekek rohangáltak, kiabáltak fölöttünk. Aztán beindult az élet. Komolyzene, gyerekviháncolás és vízcsobogás lett napjaink természetes része. Az egyik este tisztán hallottuk, hogy fölső szomszédaink intenzív társasági életet éltek este 11 után is. Hétfőn egy fagott szólalt meg (élőben), bús – brummogó hangján. Nem tudni, mi vár még ránk. De az tény, hogy tevékeny emberek élnek a fejünk fölött.

Ui: Bajok voltak a fürdőszobában lévő elszívóval. Hívtuk a gondnokot, hogy nézze meg. Amikor ma átjött és leszerelte az elszívó tetejét, képzeljétek el, tiszta volt a csempe a műanyag tok mögött is!

Burgdorf és a mosókonyha:

Megvan a „szerencsés” utódunk. Egy vonzó 40-45 év körüli özvegyasszony költözik ide öntudatos tini lányával. Valószínűleg a ’vissza a természet idilljébe’ gondolat motiválta őket is, hogy feladják városi otthonukat, ezért a lakásért. Kívánom nekik, hogy legyenek boldogok itt, de a lakás kondícióit ismerve nem csodálkoznék azon, ha fél év múlva ők is költöznének.

Anya és lánya eljöttek az egyik este, hogy beköltözésük előtt lemérjék a szobákat. Múlt héten voltak itt, már nem is tudom melyik nap, de az biztos, hogy 17 órakor jöttek. J. úr hozott magával egy olyan kütyüt, ami úgy néz ki, mint egy távirányító. Ezzel a csoda-micsodával egy gombnyomással lehet mérni a távolságokat. Milyen jópofa dolog, nem kell négykézláb kúszni-mászni a padlón, hanem az ember csak ráirányítja a mérőt a kívánt pontra, ekkor egy vörös pötty jelenik meg a falon, a szerkezet pedig nyomban kiírja a két fal közti távolságot. Ilyet még nem láttam! De jó hogy hozta, mert ezzel a csoda-ketyerével pillanatok alatt kész lesznek.

Úgy 18 óra körül, kezdtem feszült lenni. Mi a csudát csinálnak ilyen sokáig? Ekkor azt láttam, hogy a lány az üvegajtó üveg-betétének a szélességét és hosszúságát mérte. Amikor Lajos kiment a konyhába (próbálom pontosan leírni mit csináltak) az előszobában lévő beépített szekrény ajtaját szegélyező keret-lécek távolságát mérték le. Ezt már nem hagytam megjegyzés nélkül. (Természetesen magyarul fakadtam ki.) Kezdtünk egyre éhesebbek és idegesebbek lenni. Amikor bejöttek abba a szobába, ahol én voltam, már közel voltam ahhoz, hogy felrobbanjak. ’Elmúlt negyed 7 és még mindig nem végeztek! ’Amikor a lány lemérte az ajtókeretet is, ( 5,4 cm, de a díszléccel 6,3 cm – direkt lemértem, hogy hajszálpontosan visszaadjam az eseményeket) azt hittem, sikítani fogok! Végül, 18.30 perckor távoztak.

Egy magyarnak 15 percbe sem telt volna lemérni a dolgokat, de hát a mi alaposságunk a nyomukban sincs.

Ide kell születni ahhoz, hogy ezt normálisnak tartsa az ember.

Falun élni szép és jó! Mi mégis városba költözünk, mivel lakásunk egyre misztikusabbá és elviselhetetlenebbé vált. A fűtés-csövek kattognak (főleg éjszaka), a padló nyikorog, az ajtók maguktól kinyílnak, a spaletták kisebb szélben is elszabadulnak és nagy robajjal csapódnak a falhoz (ez is főleg éjszaka történik), egerek kaparásznak a falban, a padlás felől furcsa, meghatározhatatlan neszeket hallunk. Többször felriadtunk éjszaka, hogy valaki jár a lakásban. Persze senkit nem találtunk, valószínű a padló magától recsegett. Szombat reggelente időnként arra ébredek, hogy targoncával furikázik a fejem fölött J.úr fia, azt a „kellemes” érzetet adva, hogy közvetlenül az ágyunk mellett robog el. A zaj melléktermékeként, por hullik alá a padlásról. Frau W. telefonja pedig mindig rám hozza a szívbajt, mert csúnyán, mondhatni agresszívan és sokáig cseng. (Frau W. egyedül él egy hatalmas lakásban, és sokáig tart neki, míg eljut a telefonig.) Amikor először csörrent meg a telefonja, pánik szerűen rohangáltam a lakásban, mert azt hittem, hogy nálunk csörög egy idegen telefon. (Nincs hangszigetelés a falban. Miért is lenne, hiszen a házat 150 évvel ezelőtt építették.) A villanykapcsolók meg egyenesen megőrjítenek, mert abszurd módon vannak elhelyezve. Oda-vissza kell rohangálnunk, ha le akarjuk kapcsolni úgy a villanyokat, hogy ne kelljen sötétben botorkálni. „Az már hab a tortán”, hogy a szomszédos disznó-farmról elviselhetetlen bűzt hoz a szél szinte minden nap.

Láthatjátok, megérett az idő arra, hogy elmenjünk. Szerettem a szobákat, amikor nyáron a nap besütött, szerettem kinézni az ablakokon, mert tágas tér vesz minket körül. De ez édes-kevés a maradáshoz.

A három hónapos felmondásunk december végén járt volna le. De nem költözhettünk ki akkor, mert a törvénynek van egy olyan passzusa, amiben tiltja az év végi kiköltözést. (Fel nem tudom fogni, miért!) Így NÉGY HÓNAPOS ’itt-dekkolásra’ ítéltettünk! Nehéz volt másik lakást találni, többek között azért, mert senki sem akart ennyit várni ránk. (Teljesen jogosan.)

Végre-valahára, csak napok kérdése, és végre költözünk! A lakást pedig rendben kell átadnunk. A szerződésben részletesen benne van a lakás kitakarításának módja. Ez nem jelenthet gondot, hiszen gyakorlott háziasszony vagyok és büszkén mondhatom, alaposan, jól tudok takarítani.

Elővettük a szerződést, hogy lássuk mit is kell csinálnunk.

Hogy némi fogalmatok legyen, leírom, mi mindent kell elvégeznünk:

-ablakmosás, plusz: a spaletták levétele, lemosása, száradás után olajozása (12 ablak, 24 spaletta) - ilyet még sosem csináltam

-ajtók lemosása, beépített szekrények lemosása kívül-belül, plusz: mivel fából vannak a falak és plafonok, ezért ezeket is mind le kell mosni (4 nagy szoba)

-a fürdőszoba, konyha tökéletes kipucolása (csepp- és folt mentesen)

-kőpadló felmosása, plusz: olajozása – ilyenről még sosem hallottam

-parketta felmosása, plusz: vakszolása – vakszolást csak régi filmeken láttam eddig

-terasz, lépcsők lemosása, plusz: a terasz fölé hajló tető-rész lemosása

-mosókonyha kitakarítása, plusz: a mosókonyha három ablakának lemosása

Hát ez bizony húzós. De, majd csak megcsinálom, segítségem is lesz. De amikor Herr J. közölte, hogy zseblámpával fog jönni (pedig nappal lesz az átvétel) és első dolga az lesz, hogy kihúzza az elszívót és alulról belevilágít, majd fölé, (itt van egy rés, az elszívó és a beépített szekrény között) hogy ellenőrizze, maradt-e ott por. Na, ekkor megingott az önmagamba vetett hit, mert nekem ez sosem jutna eszembe. Ki tudja, hány ehhez hasonló fifikás módszere van még a rejtett zugok -felületes szeműek számára láthatatlan- piszkának feltárására. Az ellenőrzést professzionális szinten űző J. úr egyébként minőségellenőr. Ha nem elégedett a takarítással, nem veszi át a lakást és nem fizeti vissza a másfél havi kauciónkat.

Mivel mindketten megdermedtünk J. úr szavai hallatán, férjem felhívott három (a tulaj által ajánlott) takarító céget. Lajos szerint J. úr azt közölte vele, hogy a takarítás kb. 500 frankba kerülhet. Ez teljesen rendben van.

Az első cégtől egy idősebb úr és fia jött felmérni a lakást. A bácsi évente többször jár Magyarországra, végig sorolta az összes gyógyvizes hely nevét. Furcsállották, hogy le kell olajozni a spalettákat, mert szerintük az olaj leviszi a festéket. A kedélyes csevegés végén 2.500 frankkal rukkoltak ki.

Elfehéredtem. ’Lehet, hogy J. úr 1.500 frankról beszélt, csak nem hallottam az ezret?’-mondta a férjem. De még így is nagy az árdifferencia! (Kiderült, J. úr tényleg 1.500 frankról beszélt.)

Másnap reggel egy hölgy jött. Amikor a spaletták olajozása került szóba, ledöbbent. Szerinte jogtalan ilyet kérni, és azt ajánlotta, hogy jelentsük fel a tulajékat. Ő 3.500 frankot kért, plusz mi vesszük az olajat. Kínomban, csak nevetni tudtam.

Délután az eddig legmegbízhatóbb arcú férfi érkezett, akinek szintén leesett az álla, a spaletta-olajozás hallatán. Tizenkét éve takarít, de még ilyet nem hallott. Közölte, hogy másnap ad árajánlatot. Fel is hívta férjemet, végleges árat még nem tudott mondani (biztosan még számolja), de azt igen, hogy a spalettákat plusz 1.000 frankért keni le.

Férjem kíváncsiságból felhívott egy jogászt és kiderült, hogy a tulaj tényleg jogtalanul követeli tőlünk a spaletta-olajozást. Ez nem a mi feladatunk. Ha perre mennénk, biztosan megnyernénk.

Lajos írt egy szép levelet a tulajnak, hogy a jogtalan követelése nekünk 1.000 frankba kerülne és jó lenne békességben megállapodnunk. Most itt tartunk.

Ja, még valami! Beköltözésünk előtt férjem és a tulaj együtt körbejárták a lakást, hogy ellenőrizzék a lakás állapotát. Itt egy karcolás, ott egy folt stb. Közben J. úr egy előregyártott nyomtatványra pontosan lejegyzett minden sérülést.

Nna, most ezzel a nyomtatvánnyal újra körbe fogják járni a lakást, aminek az az egyetlen és kizárólagos értelme, hogy minden egyes új horzsolásért, karcolásért, foltért keményen fizetnünk kell. De hogy lehet, egy mondjuk 3 cm-es karcolás árát meghatározni? Van egy sanda gyanúm! Szerintem központilag meg van határozva minden nemű és méretű sérülés ára. Az árlistát pedig J. úr Excel táblázatban fogja hozni. Nyakamat rá! Ha nem így lesz, roppant mód meg leszek lepődve!

Arra is kíváncsi lennék, mi van akkor, ha egy új repedést találunk a falon. Hogy lehet azt megállapítani, hogy a repedés a ház öregedéséből kifolyólag jelent meg vagy mi rongáltuk a falat.

Ha most azt képzelitek, hogy J. úr egy gonosz, megátalkodott, szívtelen ember, szeretném határozottan leszögezni, hogy tévedtek. Első látásra megkedveltük. Ezalatt az egy éve alatt, szimpátiánk csak nőtt felé. Egy melegszívű, kedves, szolgálatkész, megbízható ember, aki nagylelkű is tud lenni. Tényleg klassz ember!

Akkor hát hogy lehet az, hogy mégis ilyen kényes helyzet alakult ki? A válaszom: a svájci perfekcionizmus határtalan. Különös örömet jelent nekik az apró részletek tökéletes kidolgozása. Még mielőtt felhorkannátok a felháborodástól, véssétek eszetekbe, hogy ennek a hozzáállásnak köszönhető a hajszálpontos busz és vonatközlekedés, a tökéletesen járó svájci óra, a tiszta porta-rendes ház szép látványa. De mint mindennek, ennek is két oldala van. Mi most a mániákus tökéletesség sötét oldalával találkoztunk, ami mondhatni piszkosul megszivat, mert gátlástalanul le akarja szívni a pénztárcánkat!

Bennem is van perfekcionizmusra való hajlam. De ez az eset kinyitotta a szememet! Megláttam, hogy a tökéletesség visszataszító! (Különösen, ha tökéletlen emberek művelik, pontosabban próbálják művelni.) Mert hideg és könyörtelen, főleg a külsőségek számítanak! NEM AKAROK PERFEKCIONISTA LENNI! Szerintem elég, ha lelkiismeretes az ember.

Az egyik barátságtalan, sötét reggel a h.-i állomás peronján szép számmal gyülekeztek az emberek. Mindenki a 7.23-as berni vonatra várt. Az egyetlen feljáró végén, két hölgy toporgott a hideg szélben. Az idősebbik kosarat tartott a karján. Amikor hozzájuk értem, a kosaras hölgy kezembe nyomott egy még meleg pogácsát és egy képeslap-nagyságú kártyát. A szokásos ’merci fielmal’ (ők ’filmau’-nak ejtik) után épp csak rápillantottam a kártyára. A fekete háttérből egy arany korona ragyogott ki. A fölötte lévő kérdőmondatból két szó tűnt ki: királynők és királyok. ’Biztos, ez egy vallásos propaganda.’ – gondoltam.

A lapot és a pogácsát gyorsan beraktam a hátizsákomba, mert feltűnt a vonat és 7 óra 23 perckor, hajszálpontosan megállt előttem.

A pogácsát csak délután vettem elő. Ahogy beleharaptam, valami keménybe ütközött a fogam. Mi ez? Egy 3 cm hosszú, fehér palástot viselő, (méretéhez képest) hatalmas keresztet tartó, műanyag szentet vettem ki a számból. Nekem legalábbis szentnek vagy Jézusnak tűnt. Miniatűr szent-figura egy pogácsában? Furcsa! Próbáltam szétszedni, hátha „titkos” üzenet van benne, de ez egy tömör fröccs-öntött darab volt.

Este, amikor férjem haza jött, megkértem, fordítsa le a homályos sorokat. A koronás lap és a palástot viselő figura teljesen megtévesztett engem. Képzeljétek el, ez az egész, az egyik pártnak volt az akciója. A teljes kérdőmondat így szól: ’Van olyan párt, amelyik mindenkivel királynőként és királyként bánik?’ ’IGEN!’ Az SP párt!’ Aha! Szóval, ez a fehér mütyür, egy nemtelen uralkodó! (A neme ugyanis nem volt megállapítható.) A lap másik oldalán ez volt olvasható: Az SP számára mindenki királynő és király, mert biztos munkát ad a munkanélkülieknek, védik a családosokat, a nyugdíjasokat és a természetet.

Egy éves utazási bérletet (Halbtaxabo) nyerhetek, ha az egyetlen kérdésből álló kérdőívet kitöltöm és a tíz szerencsés nyertes közé kerülök. A fogós kérdés így hangzik: Van olyan párt, amelyik a legjobbat adja az embereknek?

Válaszok: A. Igen, az SP              B. Igen, az SBB (MÁV-nak felel meg)         C. Nincs

Az ikszelés után meg kell adni a személyes adatokat, nem csak a nevet, címet, de a telefonszámot és az emailcímet is. A postázás ingyenes. Ezután már csak várni kell. Lehet, hogy nyeremény nem jön, de párt-propaganda anyag tuti-biztosan.

Szerintem, ez az eset is azt bizonyítja, hogy itt minden másképpen működik. El tudjátok azt képzelni, hogy magyar párt-aktivisták felkelnek hajnalban, azért, hogy megdagasszák, megkelsszék a tésztát, kiszaggassák a pogácsákat, a pogácsákba egyenként beledugdossák a királyokat, a sütés után, télvíz idején, a nagy zimankóban egy depressziós kora reggelen kimenjenek a Keleti Pályaudvarra, hogy a munkába menőknek friss pogácsát osszanak, abban reménykedve, hogy meg tudnak nyerni néhány szavazót pártjuk számára?

Aztán eszembe jutott, mi van akkor, ha valaki nem nyer, de nyel, azaz véletlenül lenyeli a királyt? Ideális esetben, az uralkodó akadálymentesen végighalad előbb az ember bélrendszerén, majd a WC-be ugrás után a csatornarendszeren, hogy a végül kijusson a szabadba, minden bizonnyal egy szépséges helyre, mert el nem tudom képzelni, hogy ronda helyre érkezzen, ugyanis Svájc mindenütt szép.

Köztudott, hogy a műanyag, lassan bomlik le. Eljön az idő, amikor én már csak egy marék hamu leszek, az SP-t is elsöpri a történelem szele, lehet, hogy az egész emberiség eltűnik a Föld színéről, de ez a jelentéktelen, primitív darab, még mindig itt lesz a többi (ki tudja hány) uralkodó-társával.

Az SP mindenesetre elmondhatja magáról, hogy maradandót alkotott.

Ha Bernben jársz, ne lepődj meg, ha medvékkel találkozol az utcákon, tereken. (Ne ijedj meg, nem (csak) élő medvékkel.) Bern város jelképe a medve. Egy termetes barna medve látható a címerükön, medvés-zászlók lengnek a házakon, medve szobrok ágaskodnak mindenfelé. Mondhatni, a medve szelleme járja be az egész várost (kantont). Ennek a medve kultusznak az elindítója Berthold V. Zähringen herceg, aki 1191-ben alapította Bernt. Egyik vadászatán, az általa elejtett medvéről (németül Bär) nevezte el a várost. (Gondolom, akkoriban hatalmas erdők lehettek itt, sok vaddal.)

Mindezek ismeretében, nem meglepő, hogy Bern vezetői elhatározták, hogy létrehoznak egy medve-parkot az óvárossal átellenben, az Aare folyó partján. Ez a medve-projekt nemrég el is készült, potom 25 millió frankért. A város lakosai meg elzarándokolnak az új létesítményhez, hogy közelről láthassák szimbólumukat.

Fűből, néhány csenevész fából, kerítésből és betonból álló park, nem tett rám mély benyomást, el nem tudom képzelni, mi dobta meg ennyire a költségeket. (Talán a földalatti medve-barlangok kialakítása került olyan sokba?) De az emberek elégedettek, és lelkesen csodálják városuk névadóját.

A látogatók között volt egy szellemi fogyatékos férfi is, aki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megszeretgessen egy macit. Mivel fizikailag ép volt, problémamentesen átmászott a kerítésen, és tárt karokkal elindult mackó-pajtás felé. A probléma akkor kezdődött, amikor ölelését a medve is viszonozta. Lehet, hogy a szimpátia kölcsönös volt, de az arra járó rendőr, mégis úgy ítélte meg a helyzetet, (gondolom nem kis hezitálás után, hiszen a medvének itt komoly értéke van) a legjobb, amit tehet, ha rálő az ölelkező medvére.

A berni önkormányzat, rendőrség és állatkert teljes mellszélességgel a rendőr mögé állt, igazolva őt, hogy helyesen cselekedett.

Miután elszállították a sebesülteket, mindenki az életükért aggódott. Elárulom, a történetnek happy-endje van. Örömmel tudatom Veletek, hogy mindketten túl vannak az életveszélyen (a medve-park vezetőjének nem kis megkönnyebbülésére).

Remélem, a fizikai sérülésen túl, nem szereztek komoly lelki sérülést is. Mert a test még csak begyógyul! De a lélek? Háát, az már húzósabb!

Az első kép homályos, de azért jól kivehető a medve.