Él egy gazda Freibourg kantonban, aki egy színes jégpalotát álmodott meg a földjén. Amikor 23 évvel ezelőtt nekiveselkedett, hogy csöpögő csapok, spriccelő slagok segítségével ’életre locsolja’ a fejében élő képet, (állítólag) felesége kitörő lelkesedés helyett, hűvös tartózkodással fogadta „őrült” ötletét. Mondhatni, a családban (is) fagyos lett a hangulat.
Gondolom, időközben az asszony megenyhült, mert évről-évre, a hóban-fagyban újra testet öltő palotára egyre több ember kíváncsi, még a távolabbi kantonokból is jönnek, hogy lássák Neuhaus úr (így hívják a gazdát) mese-világát.
Neuhaus jelentése: Új ház. Én hiszek a nevek erejében. Szerintem Neuhaus úr determinálva volt erre a feladatra. Kiolthatatlan építési vágya megtalálta az ideális „építőanyagot” is, ami márciusban emberi erőfeszítés nélkül, magától eltűnik, lehetőséget adva neki, hogy a következő télen újra „felhúzza”, azaz „lecsöpögtesse” egyre terebélyesedő jég-komplexumát. Hála a jég múlékonyságának, minden évben újat teremthet és átélheti az alkotás örömét. Amikor kész a mű, több ezer, tízezer (?) ember együtt örül vele, mert a havas dombra épült, jégoszlopokkal és jégcsapokkal díszített, árkádos jégpalotában akarva-akaratlan korra, fajra és nemre való tekintet nélkül nevetnek az emberek. Amikor beléptem ebbe a varázslatba, az én szám is mosolyra görbült és úgy is maradt egész este. (Arcomra fagyott a mosoly, de nem a rémülettől.)
Sötét, erdős ösvényen csúszkáltunk le a bejárathoz. Kis fabodegában, mosolygós néni árulta a jegyeket. Tíz frankért léptünk be a kapun és egy bolhapiac-hangulatú teraszon találtuk magunkat. A sok ócskaság között, kivilágított kövér pingvin fogadott minket. A faházikóval szemben egy vakítóan fehér domb, kékes színben játszó jég-oszlopokkal tűnt ki a sötétségből, rajta nagy összevisszaságban plüss-pingvinek álldogáltak és szétrakott szárnyakkal, mereven nézték az embereket. Elindultunk a megadott útvonalon. Jobbra, egy kivilágított óriáshintán lengett egy egész család, balra, egy igazi fabudi húzódott meg, pont olyan pottyantós, mint a nagyszüleimnél volt. Még egy hajót is idevetett az élet, amiben Kalóz úr egymagában iddogált egy éhes egér társaságában.
Az út mindkét oldalán barlangok sorakoztak egymás mellett, melyekben más-más „csendéletet” állítottak be, egyikben jég-székeket jég-asztallal, másikban mű-mütyürökből készített mű-erdőt, mű-állatokkal. Volt itt dzsungel, koszos plüss-állatokkal (a 23 év viseltessége látszott rajtuk), bájos, apró, kivilágított házikók, világító vízililiomok. Az egyik barlangból szentély lett, ahol Mária és karján ülő kis-Jézus mosolygott ránk. Előttük mécsesek tucatjai égtek, (Freiburg katolikus kanton) fölöttük világító csillagok himbálóztak egy óriás-fenyőn.
A havas dombra épített, vaskos jégoszlopokkal díszített palota több-ezeréves cseppkőbarlang illúzióját adta vissza. Árkádos járataiban jégcsapok lógtak lefelé függönyszerűen, a falakat véletlen-szülte, csillogó absztrakt formák díszítették. A hó-kupolák, jég-tornyok, víz-cseppkő-oszlopok és kúp-alakzatok áttetsző, kékes-lila színben ragyogtak. De legfényesebben egy hatalmas-kereszt (ez nem jégből volt) világított ki a sötétségből, hirdetve, ez nem csupán egy jeges-látványosság, de katolikus zarándokhely is.
Neuhaus úr leleményes ember lehet. Speciális módon vallja meg hitét. Víz és fantázia keverékével olyan érdekességet hoz létre, amivel idevonzza az embereket azért, hogy hitéről tegyen bizonyságot. Szokatlan módja ez az evangelizálásnak. Hintázás, járkálás és nézelődés közben üzenete szavak nélkül is jelen van.
Tisztelem Neuhaus urat, mert nem csak egy örök-álmodozó, hanem képes megvalósítani álmait. Feltételezem, amíg él és mozog, hűségesen megépíti újra és újra a jégpalotát és felállítja a keresztet. Boldog ember! Megtalálta élete célját, amiben hite és álma kéz a kézben, egymást segítve, testet öltenek.
Kifelé-menet egy fiatal pár szólított meg minket. Segítséget kértek, mert lekésték az utolsó buszt és Bernbe szerettek volna eljutni. (Csak 21 óra volt!) Szerencsére mi is arra mentünk, így elvittük őket. Beszélgetésünk során kiderült, hogy mindketten zürichiek, de a lány Bernben dolgozik. A fiú pedig tavaly januárban járt Budapesten. Legemlékezetesebb számára a dermesztő hideg és a zajló Duna volt. Korábban még sosem látott jégtáblákat úszni egy folyón.
Fáradtan, de elégedetten érkeztünk haza. Jól esett segíteni másoknak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.