Az én Svájcom

Idén, kő-kemény küzdelem árán sikerült a tavasznak örök vetélytársát, a telet kiszorítania Emmentálból. Többször is úgy tűnt, hogy képes fölülkerekednie a zimankón, de hihetetlen küzdeni-akarással újra és újra föléledt a tél. Pimaszul képembe fújta hideg leheletét és azzal ijesztgetett, hogy télikabátomtól még májusban sem szabadulok meg.

Érthető, hogy a fagyos napok után kirajzottak az emberek a természetbe, hogy magukba szívják a melengető napfényt és a friss élettől duzzadó erdők illatát. A tavasz minket is kicsalogatott az emmentáli dombokra. 

Az egyik közkedvelt fogadónál parkoltunk le. Amikor kiszálltunk az autóból, madárcsicsergés és virágillat helyett, hangos fegyverropogás és penetráns szarszag fogadott minket. Ezek az „apró” kellemetlenségek –nekem úgy tűnt- kizárólag minket zavartak. A svájciak átszellemült arccal napfürdőztek, vidáman söröztek a teraszon. Lehet, hogy az ideszületettek immúnisak erre a zajra és szagra? Újra átélhettem, hogy idegen vagyok itt, mert nekem nem sikerült szelektív hallásra átprogramozni fülemet. Minden durranás erőteljesen visszhangzott nem csak az erdőben, de a testemben is. Durrr..ssssssss, durrr….ssssssssssssss….., durrrrrr….ssssssssssssssssssss…….

Ez a „háttérzaj” meghatározta kirándulásunk útvonalát. Könnyen el tudtuk dönteni, hogy a tájat keresztül-kasul behálózó útvonalak rengetegében merre induljunk el. Egyetlen kritérium volt, el innen, minél messzebb a lőgyakorlattól! Tempósan baktattunk dombnak föl, majd dombnak le, erdőbe be, majd ki. Ennek áldásos következményeként, a lövések fokozatosan csendesedtek, majd végre-valahára megszűntek. Szerencsénkre, a szarszag is megrekedt a fogadónál, így orrom végre zavartalanul dőzsölhetett a természet illat-orgiájában.

Elhaladtunk egy magányos faházikó mellett. Ajtaja nyitva volt. Nem bírtam ki, hogy ne kukkantsak be. Lekvárt és céklasalátát árultak benne, természetesen becsületkasszás módon.  

A házikóval átellenben egy fatörzsre ragasztott cica képe tűnt fel. Valaki kiplakátozta a környéket elkóborolt cicuskája fotójával. (A cica egyébként közkedvelt háziállat, még a városok is tele vannak hatalmas, fényes szőrű, kövér macskákkal. Csatangolásaikból sajnos sokuk nem tér haza, mert közúti baleset áldozatai lesznek. Ezt azért gondolom, mert rendszeresen látni aggódó gazdik által kitűzdelt cica-képeket mindenfelé. )

Gyaloglásunk során láttam egy középkorú hölgyet, aki egy rozzant autóban ülve egy idősebb férfival beszélgetett. Ránéztem, amikor köszöntem neki. A nő homloka közepére egy pici csillag, két szemöldöke közé egy hold volt tetoválva. Ilyet még nem láttam! Vajon, mit jelenthet ez? (Valami szekta?)

Az erdő szélén, fóliával gondosan letakart tűzrakó és pihenő helyek, szabályos henger vagy téglatest alakzatban felrakott tűzifák mellett haladtunk el. Az egyforma fadarabok közül egyik sem lógott ki a sorból.

Az erdőből kiérve egy magasan fekvő tisztáson találtuk magunkat. Megálltunk. Az alattunk hullámzó tájban kucsmás-tetejű, apró-szemű parasztházak, virágba borult kertek, frissen szántott parcellák, ragyogó-zöld legelők és sűrű erdők terültek el. A látóhatárt az Alpok örökké-fehér csúcsai zárták le. ’Vajon, hogy házasodnak itt az emberek?’ – vetődött fel mindkettőnkben a kérdés. Csupán néhány család lakik egy völgyben, nem nagy a választási lehetőség. Táncmulatság ki van zárva, svájciakra nem jellemző a mulatozás. Azt már tudom, hogy lőgyakorlatra járnak, de szerintem, ott sem lehet nagyobb eséllyel ismerkedni, mint a szántóföld közepén vagy a tehén-istállóban. (De lehet, hogy tévedek, én már nem tudok kiigazodni a svájciakon. Talán harcias nők élnek itt, akik a tehénfejés után a legközelebbi lövész-egyletbe mennek gyakorolni, és lövés előtt, lövés után talán még közben is zavartalanul ismerkednek a környék férfiúival.) Ezek az emberek itt születnek, itt dolgoznak és itt is halnak meg. Leélik az életüket úgy, hogy az állatok miatt még kimozdulni sem nagyon tudnak. Egy szép emmentáli völgy bezártságában talán még én is megadóan tűrném az elmúlást, de egyedül leélni az életemet, komoly kihívás lenne.  

Hazafelé menet is az emmentáli ifjak társkeresésén morfondíroztam. Az biztos, hogy echte svájci nőt vesz el egy idevalósi férfi, hiszen Emmentál egy zárt világ, ahol megrekedt a múlt, a modern traktorokon (és fegyvereken) kívül, minden réginek látszik. Ki van zárva, hogy ezek az emberek  befogadják az idegeneket.

Szerencsémre, néhány nap múlva választ kaptam kérdésemre. A megoldás pofonegyszerű, de mégis meglepő. Sosem találtam volna ki. Ez is azt bizonyítja, hogy nem ismerem az ittenieket. Emmentál magányos férfiai, elfoglaltságuk és izoláltságuk ellenére megtalálták a módját, hogy társat találjanak. Mit gondoltok, hogyan? Hát, hirdetnek! Társközvetítő cégek segítségével keresik és ha megtalálják, hozatják ide párjukat. Na nem Svájcból! Ázsiából!

Hogy az emmentáli nőkkel mi van, nem tudom. Az biztos, hogy nehezebb lett helyzetük, mert a szaporodó ázsiai nők rontják házassági esélyeiket. Ezt az előnytelen helyzetet, csak külföldi pasikkal lehet egyensúlyozni – gondolom én.  

Ma (csütörtökön) megtudtam, hogy tényleg komoly problémát jelent a férfi-hiány. Mivel megbillent a nemi egyensúly és a paraszti életforma magánya sem kecsegtet  perspektívával, ezért sok emmentáli nő városban próbál szerencsét, mert ott könnyebben találnak maguknak munkát és férjet.

A tradicionális gondolkozás, a „férfi az úr a házban” jellemzi az emmentáli farmereket. Logikusnak tűnik, hogy az alázatos, kecses ázsiai nőkre esik választásuk, mert ők alávetik magukat a férfiúi akaratnak. A házasság elején minden rendben megy, de idővel az ifjú hitveseknek kinyílik a csipájuk, és meglátják, hogy itt a nőknek van akaratuk és egyenrangúak a férfiakkal. Ez a felismerés sok esetben „lázadáshoz” vezet, mert az ázsiai nők is svájci módon szeretnének élni. Hogy mennyi házasság végződik válással, nem tudom, de az biztos, hogy az elvált nők is Svájcban maradnak.  

A svájciak közel ötven százaléka külföldivel házasodik. Hozzá teszem még a 2 és fél millió bevándorlót, akik hatékonyan szaporodnak, akkor elmondható, hogy Svájc intenzív vérátömlesztést kap. A svájciak azt hiszik, hogy ha az idegenek integrálódnak, akkor svájcivá válnak. Egyirányú ez a folyamat? Az nem lehet, hogy az idegenek nem csak alkalmazkodnak, hanem hozzájuk is kell alkalmazkodni? Azt a genetikai állományt, kultúrát, amit idehoznak a bevándorlók a világ minden tájáról, svájcivá lehet formálni? Szerintem, ez az intenzív keveredés mindenképp azt vonja maga után, hogy 2-3 generáció elteltével, egészen más fajtájú és típusú emberek fognak itt élni, mint most. Az alemánok ideje lejárt, a modern népvándorlás magába olvasztja az őslakosságot. És ezt ők nem látják! (Vagy én látom rosszul?)