Az én Svájcom

Egyik nap piros könyvecskét szedett ki a férjem a postaládából. Fedőlapján ötágú csillag és egy mondat: „Die Revolution steht vor der Tür.”, azaz: „A forradalom az ajtó előtt áll.”

Mi a szösz ez? Kinyitom. Az első oldalon Che Guevara kissé csücsörítve, gondolkodó arccal néz fölfelé. A következő lapon csoportkép. Gandhi, Marx, Egy Fekete Nem Tudom Ki, Engels (?) és Castro áll a hátsó sorban, elöl Che Guevara, Lenin, Mao és egy vallásos nő, kereszttel a nyakában ájtatosan néz az ég felé.

A szöveg ezzel a hangzatos címmel indul: ’Jede Revolution beginnt auf der Strasse’, magyarul: ’Minden forradalom az utcán kezdődik’

Első látásra nem, de a második pillantásra felismertem, hogy a képeken nem az igazi híres-hírhedt alakok állnak, hanem mai hasonmásaik pózolnak a reklám kedvéért.

A szöveget, idézetek is tarkítják. Például Marxtól: „Teljesíteni kell az emberek igényeit.”

Na, szerintetek mit akarnak eladni a szocista jelszavakkal?! Dacia autókat! Azt mindenki tudja, hogy a Daciát a románok alkották meg a keleti blokkban, azt viszont már nem, hogy a Renault megvette. A franciák pedig ezzel a szocialista-kommunista stílussal próbálnak betörni az Opelek, a VW-k és az Audik közé.

Értem én, hogy egy teljesen más stílussal akarják észrevétetni magukat, utalva a Dacia eredetére. Az is lehet, hogy Európa nyugati felén, a kemény-vonalas szocializmustól mentes övezetben jó poén Castrot és Marxot idézni, de nekem, aki szocreál közegben nőttem föl, nem dobnak fel a hangzatos szólamok, és nem érzek késztetést arra, hogy a Daciát jobbnak, különlegesebbnek, forradalmibbnak lássam a német, a (többi) francia és az olasz autóknál.

Miért nyúlnak vissza a reklámszakemberek a kommunista eszméhez és a nagy kommunista vezérekhez? (Azt nem értem, Gandhi mit keres közöttük. Bár, ő is forradalmi volt hazájában – csak másképp.) Nyilvánvaló, ha valamit el akarnak adni, azt jól kell becsomagolni, mert a kereskedők pontosan tudják, sosem a belső érték, hanem a külső megjelenés számít. A  Daciát vörösbe csomagolták. Ez azt jelenti, hogy a reklámszakemberek  úgy gondolják, hogy a vörös szín kívánatos, kelendő most a nyugat-európai piacon, főleg a fiatalok körében.

Lehet, hogy igazuk van, amikor meglovagolják a vörös-divat-hullámot. Reneszánszát éli a „régi” vasfüggönyön- túli -világ emléktárgyai, különösen a kommunista relikviák, jelképek. Az ifjak szívesen öltik magukra Che képét, és tök poén orosz egyenruhában feszíteni. Persze lila gőzük sincs arról, hogy mi a csuda az a kommunizmus, mit tett az emberekkel, milyen volt benne élni. Csak azt érzik, hogy a punnyadó jólétben ez másságot, jópofaságot és lázadást fejez ki. A jómód és biztonság ellenére is, belső igény minden tinédzser számára, hogy lázadjon. Ledobni a szülők, iskola és társadalom kontrollját, felszabadítani magukat az ’azt csinálom, amit akarok’ életre. Ebben nincsen semmi rossz, ezen mindenki keresztülmegy és ki előbb, ki később rájön, ha felnőttként meg akarja keresni a minden-napra valót, alkalmazkodnia kell a társadalmi elvárásokhoz. Erre mondják: ’Benőtt a feje lágya. Végre megjött a magához való esze.’

A Renault most azt reméli, hogy betalál a forradalmi szlogenekkel a jól kereső fiatalemberek már csak titkon lázadó szívébe és kiszedi a zsebükből a pénzt. Ha már besimultak a munkahelyi környezetbe, legalább kocsikázás közben legyen meg a régi, lázadó érzés. Ó, a konvencionális Audi, a tömegtermék Opel és VW! Unalmasak! Tűnj ki a tömegből! Autóddal fejezd ki lázadásodat! Lássa mindenki, hogy TE MÁS VAGY! Teremtsünk új divatot, hozzunk forradalmat az autóiparba! Romboljuk le a régi márkák egyeduralmát! Új időknek új szelei fújnak! Vigyázat! Jövünk! Velünk az erő, a vörös-veszedelem! Mindent felforgatunk, csak azért, hogy mi is részesedjünk a bizniszből!

Lehet, hogy tényleg működik ez a módszer. Kíváncsi lennék arra, mennyi Daciát vesznek meg a svájciak.

Kit érdekel már, hogy sok millióan életüket adták ezért az eszméért, mert hittek benne, és még több ember pusztult el azért, mert nem hitt benne. Tökéletes választás volt a vörös szín. Ha egy szóval kéne jellemeznem a kommunizmust, azt mondanám: Véres!

Szegény Marx! Ha tudná, hogy forradalmian új gondolatai a 21.században autó-reklám szintre silányultak! De én inkább örülök e felszínességnek, mert ha elkezdenek komolyan hinni benne az emberek, akkor megjelenik a szektás-gyűlölet és a tettrekészség, hogy félretegyenek mindenkit, aki másképpen gondolkodik. Addig jó, míg az energiatúltengésben lévő ifjak a vörös Daciájukkal furikáznak és nem akarják „felforgatni az egész világot”!

Svájcban is élnek szocialista érzelmű emberek. Minden május elsején összegyűlnek Bern főterén. Tavaly én is ott voltam. (Csak az ATM-ből akartam pénzt fölvenni, és váratlanul ért a vörös-színű-tömeg látványa.) Az biztos, rám másképpen hatott e színpompás-kavalkád, mint a vörös zászlót lengető emberekre. Szabadság! Testvériség! Egyenlőség! Szép szavak! Szép eszme! És mégis mennyi szörnyeteget termelt ki magából! Ezek itt, csak a szép ideákat ismerik, egyiknek sem kellett diktátor uralma alatt élni.

Marianne barátnőm egyszer megkérdezte tőlem, milyen volt az élet a szocializmus alatt. Nem tud eligazodni az embereken, mert van aki visszasírja, van aki szapulja. ’Szerintem,’ –válaszoltam- ’valakinek jó volt, valakinek nem. Az ember véleményét, személyisége és körülményei határozzák meg.’

Akinek elég volt a 2-3 szobás lakótelepi lakás, hétvégén a rántott hús sülkrumplival, a Trabant (netán Zsiguli), az MTV egyetlen (majd kettő) csatornája, a balatoni nyaralás, az olcsó sör, a kultúrház programjai, az tényleg elégedett lehetett. Nekik ezek voltak a régi szép idők. Hiszen „a legvidámabb barakkban” az orvos és a takarítónő gyereke ugyanabba az iskolába járt, az SZTK-ban mindenki megkapta a megfelelő ellátást, a bankok még nem szipolyozták ki az embereket, olcsó volt a fűtés és nem kellett aggódni a holnap miatt, ha beosztással élt az ember. Mások gazdagsága senkit sem irritált, mert a látható szinten nagyjából mindenki egyforma volt. De aki másra vágyott, és másképpen gondolkodott, és másban hitt, arra az osztályidegen bélyegét sütötték, és megtanult félni, pedig akkor még biztonságosak voltak az utcák.

Ha le akarom egyszerűsíteni, a szocialista állam-bácsi olyan apuka, aki személyválogató, csak azokat a gyerekeit szereti, akik vakon engedelmeskednek neki. Az engedetlen gyerekekre büntetés és kitagadás vár. Ellenpólusa a demokrata állam-bácsi-apuka, aki nem törődik a gyerekeivel. Azt mondja: Fiam, szabadságot adok neked, csinálj, amit akarsz, állj meg a magad lábán, rám ne számíts. Ha ügyes vagy, jól fogsz élni, ha béna vagy és elfuserálod az életed, te tehetsz róla, én ugyan nem segítek. Az első azt is tudni akarja, mire gondolok, képes engedményeket tenni, kiváltságokat adni, hogy tiszteljem, sőt mi több, szeressem. Neki a szívem kell. A másiknál tiszteletet vívhatok ki, de csak a vagyonommal. Neki a pénzem kell. Melyik a jobb? Ezt egyéniségünk határozza meg. Aki egy központilag behatárolt, szűk területen, de kiszámítható, átlátható, biztonságos világban akar érni, aki igényli, hogy odafigyeljenek rá, az első papához húz. Aki a maga életét akarja élni, nem tűri a kontrollt és érez magában annyi erőt és magabiztosságot, hogy képes kikaparni a maga gesztenyéjét egy versenyszellemmel átitatott, veszélyesebb világban, az örömmel nekivág a kihívásokkal teli bizonytalannak. Ez a gyerek, a második apukát tartja vonzóbbnak.

Nekem, egyik apuka sem tetszik! Abba, hogy melyik apához születünk, nem mi választjuk meg. (Szerencsés az az ember, aki felnőtt fejjel válthat „otthont”, ha nem boldog a „szülői házban”. De lássuk be, a legtöbb ember ott éli le az életét, ahová született.) A történelem folyamán, az apák más-más nevet használtak/használnak, de amióta világ a világ, karakterüket nézve, szerintem, csak ez a kéttípusú állam-apuka létezik. Az egyik az imádatomat akarja, a másik a szavazatomat. Különbözőségük ellenére, találtam bennük egy közös pontot. Egyik apuka sem tiszteli és szereti a gyerekeit – csak önmagát. Szabadság? Testvériség? Egyenlőség? Társadalmi szinten? Soha!

De hiszek abban, hogy szűk családban, kőkemény, mindennapos munkával, figyelemmel és érzékenységgel létre lehet hozni olyan rendet, amiben mindenki megtalálja a maga helyét. Itt nem tűnik el az egyén - egyéniség, hanem kiteljesedik és megvalósítja önmagát, mások leuralása nélkül. A kapcsolatok kölcsönös szeretetben és tiszteletben működnek, minden érdek nélkül. Ebben a harmóniában a szabadság és fegyelem kéz a kézben jár, nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Így jön létre a különböző emberek tökéletes egysége. Ha ez megvalósul, csodáról beszélhetünk, mert a gazdasági - társadalmi - erkölcsi világméretű totál-káosz ellenére, összeáll a rend, és a társadalom beteg testének egyik sejtje elkezd egészségesen működni. Én hiszek a csodákban! És Te?