Az én Svájcom

Eredeti célunk a Bodeni-tó volt. De mire odaértünk, akkora köd ereszkedett le, hogy a tó helyett a nagy semmit láttuk. A tejfölben sétálgatás helyett inkább a nem messze lévő Sankt Gallenbe mentünk.

Egy nyüzsgő városba érkeztünk. Szombati nap lévén mindenki vásárlási lázban égett, és ész nélkül költekezett. Sikerült betájolnunk az óvárost és a hömpölygő tömegben elindultunk arrafelé. Mint mindenütt, itt is bájos, girbegurba, kővel kirakott utcákon és csobogó kutakkal díszített tereken haladtunk át. A házakat díszítő csipkézett erkélyek egyedi szépsége, különlegessé tette az óvárost. A szűk utcákból egy hatalmas térre jutottunk ki. Itt áll az UNESCO által védett hatalmas benedekrendi apátság, ami magán viseli 1200 év történelmét, de legerőteljesebben a barokk stílus határozza meg küllemét.

Az apátságnak magyar vonatkozása is van. Portyázó őseink idáig jutottak el 926 május 1-jén. A hadjáratok célja zsákmányszerzés és fosztogatás volt, de a sankt-galleni példa rácáfol erre, és azt bizonyítja, hogy a magyarok nem (csak) gátlástalan harcosok voltak. A leírások szerint, miután az apát a ház értékeit biztonságba helyezte, a többi szerzetessel a hegyekbe menekült. Csak egyetlen egy ember maradt a kolostorban, aki nem volt más, mint az együgyű Heribald barát. (Gondolom ő azért maradt ott, hogy legyen valaki, aki el tudja mondani, milyenek a magyarok. Együgyűsége pedig megakadályozta abban, hogy féljen.) Kedves barát-unk egymagában fogadta a magyar lovasokat, és saját bevallása szerint kellemes napokat töltött az idegenekkel. Jókat ettek-ittak, majd néhány nap lakmározás után a vendégek teli hassal, jó hangulatban folytatták útjukat. (Ez az eset is azt bizonyítja, hogy genetikailag kódolt a magyar férfiak ama tulajdonsága, hogy szívükhöz a gyomron keresztül vezet az út. Teli pocakkal mind kezes-báránnyá változik.)

A magyar pogányok békén hagyták az apátságot, de nem úgy a keresztény helybeliek. A reformáció 1525-ben érkezett ide, csak két év kellett ahhoz, hogy a lakosság áttérjen az új hitre. Ekkor elűzték az apátot és megszüntették a kolostort. De a katolikusok nem hagyták annyiban, 1532-ben visszafoglalták az épületeket, és visszatérítették az embereket, bár több időre volt szükségük, mint a reformátusoknak, mert 40 év alatt tudták újra-katolizálni a nyakas lakosságot. 1805-ben Sankt Gallen tanácsa megszüntette a kolostort, de a katedrális zavartalanul működik mind a mai napig.

Megmondom nektek őszinén, hogy a kívülről impozáns katedrális, belül kellemetlen hatást tett rám. A komor, fekete mennyezet-freskók alatt az volt az érzésem, hogy mindjárt rám szakad az Ég. A festő vagy depressziós lehetett, vagy annyira félte Istent, hogy a Mennyet egy félelmetes, sötét helynek képzelte el.

Itt található a híres-neves apátsági könyvtár, ami csak néhány órácskára nyitja ki ajtaját a kíváncsi turisták számára. Amikor ott voltunk, zárva volt. Nem értem a korlátolt nyitva tartást, mert a világ egyik leggazdagabb középkori gyűjteménye látható itt, 160 ezer könyvéből ötszáz elmúlt ezer éves. Talán legközelebb nagyobb szerencsénk lesz.

Ahelyett, hogy az óvárost újra körbejárjuk volna, inkább autóba szálltunk, és a közeli városkába, Stein am Rheinba mentünk.

Nevének jelentése: „kő a Rajnán”, pont oda épült, ahol a folyó kilép a Bodeni-tóból. Az emberek i.e. 5. századtól lakják, ezért Európa legjelentősebb régészeti helye. (Minden szinten szinte minden.) A római vártól a bencés kolostorig (a reformáció természetesen megszüntette) sok régészeti csemegében dúskálhatsz, ha szívesen kutakodsz a múltban.

A város mindig székhellyé szeretett volna válni, de kitartó törekvései nem hoztak eredményt, ezért megmaradt kicsinek és csendesnek. Mivel óvárosa teljes érintetlenségében tündököl, turisták kedvelt célállomásává vált. Szerintem, Európa egyik legszebb kisvárosa. A hideg ellenére, újra és újra jártuk az utcákat, egyszerűen nem tudtunk elmenni innen. A városfal mellett vaskos, kis-ablakú házak sorakoztak, a főtéren pedig elegáns, freskóval díszített polgári házak adták meg a középkori hangulatot.

Lesétáltunk a Rajna parthoz. A folyó itt kiterebélyesedett, lassan, komótosan hömpölygött kifele a tóból. A köd kissé elhomályosította a túlsó partot, és teljesen eltüntette a környező hegyeket. A szél felerősödött és a rakparti séta közben bele-belecsípett az arcomba. Alig néhány turista dacolt a széllel, a legtöbben visszamenekültek a házak közé. Csupán a sirályok tűrték békésen a barátságtalan időjárás komiszságait.

Elröppent az idő, mennünk kellett (sajnos). Amikor teljesen átfagyva visszaértünk a parkolóhoz, még gyorsan lefotóztam a ködből kibukkanó „felleg-várat”.

Hazafelé, a lemenő nap és a foltokban leereszkedett köd misztikussá varázsolta a tájat. A látványnak nem tudtam ellenállni, újra és újra előkaptam a fényképezőgépet.

Stein am Rheinba muszáj újra visszajönnünk! Szeretném látni a hegyeit is! Ti se hagyjátok ki, ha Svájcban jártok!