Az én Svájcom

Pocsék idők jártak errefelé is. Sem árvíz, sem belvíz nem fenyegetett minket, „csak” egybefüggő, sötét esőfelhők telepedtek fölénk. Ilyen depressziós időjárásban mérhetetlenül felértékelődik a napfény, különösen, ha hétvégére esik. Múlt szombaton az ég színeváltozása (komor szürkéből ragyogó kék lett) egy pillanat alatt feldobta kedélyállapotunkat, és arra noszogatott, hogy menjünk már valahová. ’Legyen a hely új, de ne túl messze’ feltételeknek Entlebuch felelt meg a legjobban.

Entlebuch négyezer hektáros területe (1%-a az országnak) 2000 méter fölött helyezkedik el Emmental és Lucern város között, az Alpok lábánál. Ez az egyetlen olyan terület Svájcban, amit az UNESCO tájvédelmi rezervátummá nyilvánított. A helybeliek célja, az ember és a bioszféra kiegyensúlyozott kapcsolatának létrehozása, a helyi gazdaság fejlesztése a természet tiszteletben tartása mellett. Zöldellő hegylábak, sziklás csúcsok, dús erdők és barlangrendszerek teszik területét változatossá. Belső magterületén tízezer hektáros mocsár biztosít háborítatlan nyugalmat a benne és körülötte élő növényeknek és állatoknak.

A lakosság több mint egyharmada mezőgazdaságból és erdészetből él. Az itt működő ezer farm főleg tejtermékeket állít elő: sajtot, vajat és joghurtot.

Az 1800-as évektől jelen van az egészségügyi turizmus is. Leghíresebb gyógyulni vágyó turistájuk Lenin volt, aki 3 hónapot töltött Sörenbergben 1915-ben.

Nem is gondolná az ember, hogy a kemény fizikai munka után szívesen élnek közösségi életet a helybeliek. Több mint 300 klub működik itt, ebből 19 jódli klub.

A szépséges, gondozott táj, a szorgalmas gazdák és a sok állat láttán azt hinné az ember, hogy az itt-lakók jól élnek, a szó szoros értelemben tejben-vajban fürödnek. De a meglepő igazság az, hogy mind a mai napig ez az ország legszegényebb területe. Svájc gazdagabb régiói két nevet ragasztottak Entlebuchra: „Svájc szegényháza”, „Lucern Vad-Nyugata”.

Az itt található flóra-fauna nemzeti és nemzetközi hírneve, a növekvő ökoturizmus, a felvonós sípályák, a 350 tanúsítvánnyal ellátott termék és az intenzív közösségi élet szépen hangzik, de mégis kevés ahhoz, hogy Entlebuch lemossa magáról a szegénység bélyegét és képes legyen maradásra bírni az embereket. Az elköltözések miatt, folyamatosan csökken a lakosok száma. Előreláthatóan 2030-ra a lakosság 45%-a 55 év fölött lesz.

Flühli községből indultunk el az egyik ösvényen. (Entlebuch egész területén 500 km jelzett gyalogút kínál kimeríthetetlen lehetőséget a természet vándorainak.) Jól választottunk. Utunk hegyi-patak mellett, legelőkön, erdőkön vezetett keresztül.

A táj adottságait mindenki kedve (és képessége) szerint használta ki ezen a ragyogó napon. Az erdőben ötféle emberrel találkoztunk, a sétálóval, a kutyát sétáltatóval, a botos-gyaloglóval, a futóval és a hegyi-biciklizővel. Az országutakat a sebesség-imádók vették birtokba. A leglassabbak a komótosan biciklizők voltak. Közülük sokan elektromos kerékpáron ültek, (így garantáltan senki sem marad le) de rengeteg izmos-lábú versenykerékpáros tekert teljes erőbedobással, átszellemülten, zömében ősz hajú, nyugdíjas, stramm bácsik személyében. Természetesen a motorosok lepték el az utakat a legnagyobb számban, kismotorosok, „szelíd motorosok” és speed-motorosok. Az egyik pasi sisakját igazi szaru-szarvak díszítették. (Érdekes, a szarv a férfiasságot, de az agancs a balekságot, a felszarvazottságot szimbolizálja.) Az utak urai vitathatatlanul a lehajtott tetejű, sportos Porschék voltak. Sétakocsikázás hegyi utakon….ez igen! Csak ne lenne annyi motoros, biciklis és gyalogos!

A tűző napon, a fűben kétféle csoportos tevékenység zajlott: golfozás és széna betakarítása. Az urak golfoztak, a parasztok pedig robotoltak. (A világ sosem lesz egyenlő.)

Néhány kép a tájról:

(Sajnos, a képek között nagy távolságok vannak, fel nem foghatom, miért.)

Őzike-telepet is láttunk:

Itt csak mezítláb lehetett járkálni:

A patak:

Betakarítás:

Útközben kattintottam le ezeket a hobby-kert-viskókat. Szinte minden kalyibára felállítottak egy zászlót. (Komoly hírértékkel bírna nálunk egy ehhez hasonló helyzet.)

Ezek a képek egy domb tetejéről készültek. Amikor kiszálltam az autóból, hogy néhány fotót készítsek a tájról, egy 60 körüli bácsi a mellettünk parkoló autójához rohant, hogy bezárja. Aztán megkért engem, hogy ne fotózzam le. (Ez a helyzet örök rejtély marad számomra.) Tudom hihetetlen, de eszem ágában sem volt őt lefotózni. De így utólag, kifejezetten sajnálom, hogy nincs képen róla.

Tankcsapdát is láttunk. El nem tudom képzelni, mikor és ki ellen állították fel őket. Napóleon óta itt nem volt háború.

A legtöbb helybeli javában szorgoskodott a földeken, de az élet másról is szól...  Szerintem, nagyon helyesek.