Az én Svájcom

Az egyik ragyogó, tiszta nap elhatároztuk, hogy a kora-tavaszból átruccanunk az örök télbe. Schilthornt céloztuk meg, ami majd 3 ezer méter magasan van (2970 m). A 72 vízesés völgyében, Stechelbergnél (867 m) parkoltunk le. Az autókban és autók között emberek vetkőztek, hogy profi síszerkót, sícsizmát húzzanak magukra. Mi is „átvedlettünk”, csak a sícsizma és sisak hiányzott rólunk.

Az óriás-lanovkában legalább 50-en zsúfolódtunk össze. Három átszállással, fél óra alatt értünk fel Schilthornba.

Tiszta idő és mozgólépcső fogadott minket. A teraszon 360 fokos panorámában csodálhattuk meg az Alpok megszámlálhatatlanul sok csúcsát.

Ebben a magasságban kétféle élőlényt láttam (az embereken kívül), kisebb fekete madarakat és egy hatalmas ragadozó-madarat, ami méltóságteljesen rótta a köröket a hófödte csúcsok fölött. (Vajon itt mire vadászhat?)

Ezek a fekete madarak (olyanok, mint a feketerigók, csak nagyobb a testük) emberbarátok, mert egy férfi tenyeréből ettek. (Vagy inkább potyalesők?)

Schilthorn nem csak a hegyekről szól, hanem a bizniszről is. A hatvanas években a terasz közepére felhúztak egy csupa-üveg épületet, amit akkoriban futurisztikusnak tartottak. Benne ajándékbolt és egy hatalmas kör-étterem, a Piz Gloria található. Képzeljétek, az étterem körbe-forog mind a 36 asztalával és 216 ülőhelyével együtt. Egy óra alatt tesz meg egy kört. Fantasztikus élmény! Miközben elfogyasztod ebédedet, újra elvonulnak előtted a hegycsúcsok. Mintha egy mozgó-filmben szerepelnél.

A másik attrakció James Bond. Az ’Őfelsége ügynöke’ című film több jelenetét Schilthorn és környékén forgatták. A film kedvéért, Piz Gloria egy kutató intézetté alakult át, ahol az akkori Bond, Sean Connery tíz szép nővel találkozott. A hölgyek egy újszerű allergia terápián vettek részt, de valójában hipnózissal arra voltak kiképezve, hogy egy rádiójelre az egész világra betegséget terjesszenek. A szuper-ügynök persze megmentette a világot. Emlékére egy kávézó-sarkot rendeztek be.

Miután kibámészkodtuk magunkat, beültünk a pörgő étterembe. Az étlapon James Bond spagetti is szerepelt. Mi halat rendeltünk. Amikor a pincér gondosan elém rakta az ételt, 007-es szám díszítette tányérom szegélyét.

(Svájc egyik érdeme, hogy megszerettette velünk a halat. A boltokban gyönyörűen kirakott guszta hal-filék látványa egyszer annyira elcsábított, hogy rossz emlékeimet legyőzve, vásároltam két filét próbaképpen. Miután utánaolvastam, hogyan kell elkészíteni, meglepett a végeredmény. A hal finom is tud lenni! E felfedezésem óta, minden héten legalább egyszer eszünk halat.)

A kék ég és az Alpok látványához tökéletesen passzolt a finom, mandulás hal. Éppen egy párolt cukkinit kaptam be, amikor valami pici ponton akadt meg a szemem. Mi az ott, abban az elképesztő magasságban? Egy ejtőernyős! Mi három ezer méteren forogtunk, akkor az az ember, legalább 4 ezer méteren röpülhetett. Ebben a magasságban, már repülők járnak. Remélem, nem akarata ellenére keveredett oda, és élvezte azt, hogy ott lehetett.

Férjemre néztem. Tányérja üres, arca szürkés-fehér volt. Beesett szeme alatt fekete karikák jelentek meg. Én is furcsán, kótyagosan éreztem magam, mondhatni, forgott velem a világ. Alig nyeltem le az utolsó falatot, Lajos máris fizetett és (közös megegyezéssel) gyorsan távoztunk.

A helyi Református magazin (mindenkihez ingyen kiszállítják) legutolsó számában meghívta nőnemű híveit és minden érdeklődőt egy ökumenikus istentiszteletre, amit pénteken, március 4-én este 8-kor a Világ-imanap alkalmából tartottak a református templomokban.  

Az idei év mottója: „Mennyi kenyered van?”

Ez a Márk evangéliumából való idézet adta meg az idei Világ-imanap központi témáját. A liturgiát chilei asszonyok írták, amiben megfogalmazták aggodalmaikat, nehézségeiket, reménységüket és hitüket.

Összesen 170 ország vesz részt ebben a mozgalomban, például Albánia, Brunei, Hong-Kong. Koreában rendszerint 12 ezer ember, Indiában, Angliában és USA-ban még többen mennek el ilyenkor istentiszteletre.  

Az ökumenikus mozgalmat 1887-ben indították amerikai és kanadai metodisták. A második világháború után csatlakoztak hozzájuk a német és a svájci templomba-járó asszonyok. Azóta minden év márciusában több-száz keresztény gyülekezet együtt ünnepel és imádkozik Svájcban. A résztvevő országokban gyűjtéseket is tartanak, tavaly 28 millió frank körüli összeg gyűlt össze, egyedül Svájc kb.500 ezer frankot adott.

Egy vasárnapi istentisztelet az oberburgi református templomban (egy szemtanú elmondása alapján):

Mindössze 8 ember vett részt az istentiszteleten. Ebben benne volt a pap, a sekrestyés és egy asszony, aki felolvasott, plusz két gyerek. Mivel a gyerekeknek kötelező volt ott lenni, ebből az következik, hogy a nyolcból csak hárman mentek a templomba szabad-akaratukból. A háromból kettő lent ült, az egyik jobb oldalon viszonylag elől, a másik ember bal oldalon, teljesen hátul, a harmadik ember fönt ült a karzaton. A pap végig a mikrofonba prédikált.

Az egyik asszony megemlítette a papnak, hogy szeretné, ha mindannyian elöl és egymás mellett üljenek, kifejezve valamiféle közösséget. De a pap azt válaszolta, hogy erre nincs igény.

Egy régi vicc Saanlandból (Bern kanton):

A református istentiszteleten csak ketten vesznek részt, a pap és a sekrestyés. Amikor a pap látja, hogy senki sincs rajtuk kívül a templomban, úgy dönt, hogy nem tartja meg az istentiszteletet. De a sekrestyés közbeszól, hogy ő itt van és szeretné hallani a prédikációt. Amikor a pap befejezte mondókáját, a sekrestyés lelkesen megjegyezte: „De jó volt itt lenni hármasban!” „Hármasban?” csodálkozott a pap, „De hiszen csak ketten vagyunk!” „Nem, hárman.” válaszolt a sekrestyés. „Hárman az Úrral.”

 Az egyik este Tóth Barnabás Rózsaszín sajt című 2009-es filmjét néztük meg, amiben egy furcsa hangszeren játszott a főhős. Ezt a hangszert Hang-nak hívják, furcsa UFO alakja és földöntúli, szívbemarkoló hangja van.

Nyomozásba kezdtünk és kiderült, hogy nem egy egzotikus távoli országból származik, hanem Svájcból. A Hang egy acélból készült idiofon ütőhangzó, amit több éves kutatás, akusztikus kísérletezések és a világ különböző tájairól származó érdekes hangszereinek tanulmányozása után (gong, gamelan, ghatam, harangok) alkotta meg 2000-ben Felix Rohner és Sabina Schärer. Kis műhelyük volt Bernben, ahol az összes létező Hang készült, 2000 és 2005 között negyvenöt féle modell.  

Nevének semmi köze a magyar hang szóhoz, a berni német hang, azaz 'kéz' szóból ered,

Először a 2001-es Frankfurti Zenei Vásárban mutatták be. Lényegében két öblös acéledény van speciális technológiával egymáshoz rögzítve, melynek az alsó részén kör alakú kivágást helyeztek el basszus hangokat adva ezzel a hangszernek. A tetején hét-nyolc „hang kört” helyeztek el cikk-cakk formában a mélytől a magas hangokig.  

Leginkább ölben tartva használják az ütőhangszert, de állványra is lehet szerelni.Ütők helyett elsősorban a kezekkel és az ujjakkal szokták ütni a hangszert, ezért általában puhább és melegebb a hangzása a steelpannél. Hangja a megszólaltatás módjától függően hárfára harangra vagy steelpanre emlékeztet. Mindegyik 'tónus mező', melyek az egyes hangok környékét jelentik sok altónus kiadására képesek.

2006-ban a Hang készítői abbahagyták a hangszerek közvetlen eladását. Ahhoz, hogy valaki szert tegyen egy Hangra, levélben kell megrendelnie. Az eladó használt Hang ritka, és az internetes aukciós árak 2006 óta az egekbe szöktek. 2007-ben a vásárolni kívánók Bernben személyesen választhattak a készletből. 2008 júniusától a svájci cég szünetet jelentett be, a hozzájuk beérkezett kérő leveleket azonban megőrzik egy esetleges későbbi újraindulás esetére.

 Ezen a linken hallhatjátok a Hangot: https://www.youtube.com/watch?v=17ojj7tgrqw

Kíváncsi voltam arra, hogyan gondolkodnak svájci ismerőseim a hadsereg létjogosultságáról.

Maja 43 éves:

Fontosnak tartja a hadsereg fenntartását. A 2. világháború előtt is azt gondolták az emberek, hogy nincs szükség hadseregre. Igaz, most nincs ellenség, de nem lehet tudni, mit hoz a jövő. A történelemből tanulni kell, nem realisztikus azt gondolni, hogy nem lesz többé háború. Ha egy országnak gyenge hadserege van, nem tisztelik a többiek. Muszáj edzésben lenni és fejleszteni a haderőt. Amikor meghal egy generáció, az újak elfelejtik a múltat. De a történelem ismétli magát. Az idősebbek mind így gondolkodnak, mert emlékeznek a 2. világháborúra.  

Baráti körében nem téma a hadsereg. Talán azért, mert mindenkinek hasonló véleménye van.

Hollandiát negatív példának tartja, mert nincs hadseregük.

Timo 17 éves:

Kötelességének érzi, hogy katonaként szolgálja a hazáját. Évek óta van egy légpuskája, amivel verebekre lövöldözik. „Kedvemért” demonstrálta, mekkorát tud durranni. (Egy egyszerű lépuskának is dobhártya-pattogtató hangja van.) Megmutatta nagyapja fegyverét is, amit apja örökölt meg. Hogy milyen fegyvert tartottam a kezemben? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy nagy és nehéz volt. Alig bírtam a mellemig felemelni. Piszok erősnek kell lenni ahhoz, hogy célozni tudjon vele az ember.

Vera 60 éves pacifista:

Csak az esze mondja azt, hogy szükség van hadseregre, a szíve nem. A szervezet  jó, de nem a háború, hanem a szabadság és az ország érdekeiét kéne működtetni. Mindenkinek meg kéne tanulnia a más emberekkel való együttélést és azt, hogy valami jót tegyen a közösségért. Ez a „kiképzés” körülbelül egy évig tartana. Ezt közösségi évnek nevezné el.

Álma, hogy egy napon megszűnik a hadsereg. Egy kicsi, hivatásosokból álló katonaság elég lenne az országnak, hiszen jelenlegi funkciója csupán csak abból áll, hogy biztonságérzést adjon az embereknek. De ez egy illúzió, mert mára egy hadsereg semmilyen védelmet nem tud nyújtani egy atom-világban. Legyen egy kisebb, hivatásos hadsereg az illúzió, a parádé és a show kedvéért.

Már most sokkal kevesebb katona van, mint gyerekkorában. Amikor apja bevonult, három hónapig tartott a kiképzés, majd minden évben 3 hetet töltött szolgálatban 40 éves koráig. Ezután kétévente két hétre vonult be 50 éves koráig. Apja a határnál szolgált, amikor azt hitték, hogy Hitler meg akarja támadni az országot.

Vera egy katasztrófa-elhárító képzésen vett részt fiatal lányként, ahol nemcsak hasznos, praktikus dolgokat tanult meg, de menetgyakorlatokon is részt kellett vennie. Bevallása szerint jó bajtárs, de rossz katona volt. Mivel egy hegyi faluban nőtt fel, élmény volt számára, hogy sok új emberrel ismerkedhetett meg, de már akkor is hülyeségnek tartotta a katonaságot.

Igyekezett aktív maradni. (Mind a mai napig az.) Például a kiképzés után, több hétre Franciaországba utazott többedmagával, ahol újjáépítéseken vett részt és épületeket takarított.

Egyetlen fia nem lett katona. A pszichológiai vizsgálaton megállapították róla, hogy nem alkalmas a szolgálatra, mert anti-szociális a viselkedése.

Két veje van, egyik sem vonult be, az egyik hátfájás miatt, a másik pszichológiailag nem volt  fitt.

Mariann, 54 éves:

Ő is pacifista. „Ha nem lenne hadsereg, nem lenne háború sem.” mondja.

Tinu, 55 éves:

Ha nem lenne katonaság, akkor sem történne semmi. Mégis kell a hadsereg. Jézus azt mondta, hogy ha arcul ütnek egy oldalon, tartsd oda a másikat. Ha odatartanánk az arcunkat, akkor jól elagyabugyálnának minket. Mindent nem lehet feladni. Jól kontrollált, profi hadsereg kéne. A katonai kiképzés helyett katasztrófavédelemre képezné ki az embereket.

A svájci katonaság évtizedeken keresztül érinthetetlen nemzeti intézmény volt a legtöbb svájci számára. Igazságosnak és demokratikusnak látták, hogy mindenki szolgálatba lépjen. A hadsereg szerepe azért is fontos, mert a négy különböző kultúrát és nyelvet beszélő országot összefogja és képes megerősíteni az egységes nemzeti öntudatot. Egy nyugdíjas tiszt szerint: ”A katonaság összekovácsolja a közösséget, mert az utcaseprőnek és a bankigazgatónak közös élményeik vannak, amiken együtt mentek keresztül.”

Most mégis, a kötelező katonai szolgálat bizonytalan jövő elé néz. Az új idők a megszüntetést sürgetik, a politikai nyomás is nagy, hogy lenyomják a költségeket (4.3 milliárd svájci frank, a GDP 1,2%-a egy évben). A parlament azt javasolta, hogy ne legyen több ennél, ami a Svájci Légierőnél kicsapta a biztosítékot, mert új sugárhajtású repülőgépekért lobbiznak.

Egyelőre a fiatalemberek nem tudnak kibújni a bevonulás alól, hozzávetőlegesen 8 ezren kezdik az első 5 hónapos kiképzést ezen a télen.

A kaszárnyai körülmények sokkolók lehetnek a kényelemhez szokott ifjaknak. Az új katonák gyakran 45 fős helyiségekben alszanak és sűrűn felébresztik őket. (Ez is a kiképzés része.) Egy átlagos nap magába foglalhat fegyvergyakorlatot, lövészetet, terepgyakorlatot és elsősegélynyújtást. Az étkezés kint történik, az időjárástól függetlenül. Gyakran 25 km-t tesznek meg egy nap, teljes menetfelszerelésben.

Egy kiképző tiszt természetesen úgy látja, hogy a katonai szolgálatnak sok haszna van. Fizikailag fittek lesznek a fiatalok és megtanulják, hogy feladataikat precízen végezzék el. De a fittségnek és ezeknek a feladatoknak semmi köze sincs a katonai stratégiához. Ez egyáltalán nem vonzó a bevonuló katonáknak, akik megkérdőjelezik a hadsereg szolgálatának a szükségességét.

Egy zürichi egyetemi hallgató úgy gondolja, hogy a katonai szolgálat csak egy kellemetlen akadály egy sürgősen munkát kereső fiatal számára.

 „Mint mindenki más, csak azért vagyok itt, mert itt kell lennem. Nem látok háborút Svájc számára, ezt az egészet nem szeretem. Nem gondolom, hogy Svájcnak szüksége van hadseregre.” mondja egy katona.

„Nem szeretem a fegyvereket, nem gondolom, hogy valaha is bárkire lőni fogok. Ha valaki mondaná hogy csináljam, elfutnék és eldobnám a fegyveremet.” nyilatkozza egy másik újonc.

Természetesen ez nem az, amit a kiképzőtisztjük hallani akar, de a fiatal bevonulók szemlélete mutatja a modern valóságot. A kormány nem kérheti a fiatalemberektől, hogy életükből hónapokat adjanak fel elfogadható magyarázat nélkül.

A svájci kormány három kihívással szembesül, meghatározni mi fenyegeti a mai Svájcot, meggyőzni a fiatal férfiakat, hogy a katonai szolgálatnak értelme van, a nemzetvédelmi kiadásokat az ésszerűség határain belül tartani.

Néhányan próbálnak 100 ezer aláírást összegyűjteni, hogy országos népszavazást tartsanak azért, hogy eltöröljék a kötelező katonai szolgálatot. Ők azt gondolják, hogy jó esélyei vannak.

Egy friss felmérés szerint a kötelező katonai szolgálatot a lakosság 43%-a támogatja, ez a szám a 40 év alattiaknál még alacsonyabb.

Lőterek (sajnos csak ilyen gyatra képeim vannak):

Ismertem egy nagyon tehetséges, de gyenge idegzetű fiút. Már nem él. Még most is tisztán látom az egyik rajzát. Egy galamb repül magasan az égen olajággal a csőrében, közben hátsó nyílásából bombák potyognak a Földre.

Utálom a háborút. Látványa annyira felzaklat, hogy háborús filmeket sem bírom nézni. Még találok némi férfias eleganciát, nemességet abban, amikor két ember szemtől szemben megküzd egymással, de mára a gyilkolás személytelenné és felháborítóan könnyűvé vált. Egy ravasz meghúzásához, egy gomb megnyomásához nem kell ész, még egy pöttöm gyermek is képes rá. Történelmünk legvéresebb évszázada után, ugyan mit várhatok attól a 21. századtól, ami a ’Csillagok háborúja’ film fegyvereit igyekszik megvalósítani?  

Békében élünk, a fejünk felett keringő műholdak, az egymásra szegezett fegyverek és készenlétben lévő rakéták, bombák félelmetes békéjében.

Svájc sem bízik a béke-szólamokban, inkább arra rendezkedett be, hogy minden körülmények között túlélő legyen. Ledöbbentő számomra, hogy az ország vezetői nem csak a saját irhájukat akarják menteni egy háborús helyzetben, hanem minden svájci ember életét. Ismerjétek meg a Svájc védelmi rendszerét, mert ez is eltér a szokványostól. A neten böngészve mindenfélét összeolvastam, embereket kérdeztem meg. Sok információ zsong a fejemben, igyekszem a lényeget megragadni és átadni Nektek.

Köztudott, hogy Svájc semleges ország, ezért nem keveredik más országokban zajló fegyveres konfliktusokba, de számos fegyvertelen békefenntartó műveletekben vállal szerepet.

A svájci hadsereg jelenlegi helyzete mindennapos témává vált a lakosság és politikusok körében egyaránt, mert a fiatalabbak értelmetlennek tartják a régi struktúra fenntartását.

Néhány száraz, de sokatmondó adattal kezdeném. Drága dolog egy hadsereget fenntartani, működéshez pénz kell, mégpedig nagyon sok. Szerintem a svájci hadsereg vezetőinek nem lehet panaszra okuk. (Ők biztosan nem értenének egyet velem, mert a katonaság egy feneketlen kúthoz hasonlít, ami minden pénzt pillanatok alatt elnyel.) A katonai költségvetés 4,3 milliárd CHF, ami a GDP 1,2%-a.

Svájc lakosságához képest nagy hadsereggel rendelkezik: a 7,5 milliós országnak 180 ezer főből álló katonasága van.

A svájci hadsereg fejlett haditechnikával rendelkezik, nem csak a katonák, de az átlagemberek is jól kiképzettek. Szinte minden település mellett van minimum egy lőtér. Amikor H-ban éltünk, hetente többször zengett a környék a fegyverektől. Kétszer láttam tank és egyéb katonai jármű konvojt, két légiriadót éltem át. Ilyenkor kipróbálják, hogy a légi-szirénák megfelelően működnek-e. (Mondhatom, vérfagyasztó hangja van.)

Minden fizikailag egészséges svájci férfinek be kell vonulnia, ami 5 hónapos kiképzéssel indul 19-20 éves korban, majd rendszeresen, minden évben néhány hetes kiképzésen (összesen 260 nap) kell részt venniük. Ha már tartalékosokká válnak, otthonukban tartják egyenruhájukat, teljes felszerelésüket, fegyverüket. Fegyverükhöz 50 lőszer jár, amit egy lepecsételt fémdobozban tartanak.  

A szigorú szabályok ellenére az érintetteknek mindössze 60%-a teljesít rendes katonai szolgálatot, a többiek ugyanis (elsősorban egészségügyi, lelkiismereti okok miatt) a polgári védelemhez, valamint a polgári szolgálathoz kerülnek.

Svájcban természetesen a hölgyek is választhatják a katonai hivatást, önkéntes alapon; bármelyik haderőnemhez jelentkezhetnek, akár harcoló alakulathoz is. Napjainkban mintegy 2000 nő szolgál a svájci haderőben.

A svájci mozgósítási rendszer egyike a leghatékonyabbaknak a világon. Egy riadót követő negyedik órában 110 ezer katona talpig fegyverben áll a hegygerinceken, további nyolc óra múlva a 19-49 év közötti teljes férfilakosság (másfél millió fő) azon munkálkodik, hogy a betolakodó ellenségre minimum lavinát zúdítson. A pacifisták eddig kétszer tűztek ki népszavazást a hadsereg megszüntetéséről; 1989-ben a leadott szavazatok 65%-a, 2001-ben pedig a 77%-a szólt a svájci hadsereg  fenntartása mellett.

Ha Svájcban kocsikázol, előbb-utóbb érdekes alakzatokat fedezhetsz fel. Férjem egyből felismerte a mohával benőtt tankcsapdákat. Akkor nem értettük szerepüket, hiszen Napóleon óta itt nem volt háború. Kutakodásaim során választ kaptam erre a rejtélyre. A svájciak előrelátóan és hosszú-távúan gondolkodnak, a lehető legrosszabbra készülnek föl. Ezek a betontömbök a jövőbeli ellenséget hivatottak akadályozni.

Minden svájci településen a lakosság számának függvényében óvóhelyeket kell létesíteni; ezekben a teljes lakosság 85-88%-át egyidőben el kell tudniuk helyezni. Jelszavuk: „Egy svájci, egy ágy”. A svájci óvóhelyek kinézete és felszereltsége központilag a legapróbb részletességgel meg van határozva. A rendszeresen felújított, összkomfortos, általában a sziklába robbantott vagy minimum 6-8 méterre a föld alá épített termekben több hétre való (állandóan frissített) élelmiszer, víz és természetesen gyógyszer található, a korszerű távközlési eszközök teljes választékával. Ha kitörne a 3. világháború, egy átlagember számára Svájcban lenne a legnagyobb esély a túlélésre.

Tegnap előtt (vasárnap, február 13-án) szavazás volt Bern kantonban. Többek között az otthoni fegyvertatással kapcsolatosan kellett a bernieknek nyilatkozniuk. A szavazók 56,3%-a nem akar lefegyverzést. Ezek szerint a fegyverek maradnak otthon.

Mindenhol  vannak fegyverboltok:

Tankcsapda Frühlinél:

Tankcsapda Creux-du-Van-nál:

Svájcban a házasság intézménye rendületlen népszerűségnek örvend, itt mindenki összeházasodik. Egy magyar pár esete alapján jutottam erre a meggyőződésre. Tavaly költöztek H.-ba. Amikor bejelentkeztek a község önkormányzatán, ügyintézés közben kiderült, hogy vad-házasságban élnek. Lett is ebből kalamajka. H. hivatalnokai (Burgdorf előtt mi is itt éltünk) úgy néztek rájuk, mintha idegen lények lennének egy távoli bolygóról. Nem értették, hogy lehet az, hogy gyerekeik vannak és mégsem házasok. Az hagyján, hogy meglepődtek, de a nagyobb baj az volt, hogy nem tudták őket ’leadminisztrálni’, mert a kitöltendő papírokon az élettársi viszony rubrika csak a homoszexuális párokra vonatkozik. Ők pedig nyilvánvalóan heteroszexuálisak. Itt vannak ezek a magyarok, akik szabálytalanul élnek. (Már megint ez a magyar rakoncátlanság!) Aztán valahogy megoldották ezt a lehetetlen helyzetet. (Szokatlan ez a rugalmasság.) Össze-vissza ikszelgettek, a végén, csodás módon, egy családnak minősítették őket. (Ez anyagi szempontból is fontos, mert a családosok kevesebbet adóznak.)

Nemrégen tudtam meg, hogy Vera egyik lánya nem ment hozzá két gyermeke apjához és eszük ágában sincs oltár elé állni. „Akkor itt létezik olyan, hogy együttélés?”- kérdeztem Verát (német tanárom). „Persze!”- válaszolta. „Sőt, a fiatalok körében egyre népszerűbb.” Elmeséltem neki a H.-ban történteket. Ezen meg ő lepődött meg. Nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik Svájcban! Én meg azon lepődtem meg, hogy ő meglepődött.

Nem tudom, mit gondoljak. Csak H. községben dívik a házasság? Vagy a hivatalnokok lemaradtak a változásokról és nem gyártottak új formulákat? De a regisztrált-homoszexuális együttélés elég új-keletű dolog. Hogy lehet az, hogy ezt beépítették az adminisztrációs rendszerükbe, de a heteroszexuális együttélést nem? Az egészben az a legfurább, hogy maguk a svájciak sem tudják, milyen az élet közvetlen közelükben. Vera még 20 km-re sem lakik H.-tól.

Bern kantonban élő férfiakról leírnám, hogy szerintem kifejezetten bájosak. Még a legbumfordibb arcú férfinek is lehengerlő, édes mosolya van! (Csak a szájukat ne nyissák ki! Mert ettől a Berndütschtől rosszul vagyok!) Amikor a svájci férfiak bájáról lelkendeztem berni hölgy-ismerőseimnek, kivétel nélkül mind elcsodálkozott és határozottan cáfolta, hogy igazam van. 

A svájci nők pedig egy berni nyelvtanár szerint, komplikáltak. Ezért választ sok férfi inkább külföldi nőt. Én is látom, hogy öntudatosak. Egy svájci feleség simán feljelenti férjét, ha az kezet emel rá. Két konkrét esetről én is hallottam. A pofozkodó férjek természetesen egzotikus országokból származnak. (A svájci férfi nem tesz ilyet. Egyrészt tekintélyük van a nőknek, másrészt tudják, hogy feljelentik őket.)

Egy érdekes cikket találtam a svájciak házasodási szokásairól. Hihetetlen, de a házasságok 36%-a vegyes! Ez azt mutatja, barátnak nem, de házastársul szívesen választanak egy külföldit.

Íme a svájci férfiak top listája:

1.       Németország, 1083 pár

2.       Brazília, 581 pár

3.       Szerbia-Montenegró, 528 pár

4.       Olaszország, 515 pár

5.       Franciaország, 391 pár

6.       Törökország, 209 pár

7.       Marokkó, 168 pár

Svájci ismerőseim nyíltan bevallják, hogy utálják a németeket, mert arrogánsak, erőszakosak. (Ez egy általános viszonyulás a németekhez.) De a szerelem képes legyőzni minden akadályt, még a generációs utálatot is.

Meglepő volt a brazil 2. hely. Miért pont Brazília? Hogy kerül ide ennyi brazil nő? Aztán Vera felvilágosított. Sok brazil prosti jön Svájcba és az itteni férfiak beléjük szeretnek. (Erről Paulo Coelho is ír a ’Tizenegy perc’ című könyvében. Genfbe érkező brazil lányból prosti lesz. Végül megtalálja a boldogságot egy svájci férfi mellett. Természetesen a genfi prostitúció is pontosan le van szabályozva. Rend a lelke mindennek, még a szex-iparban is.)

Sok szerb menekült él itt. Vera szerint nem kevés érdekházasság is köttetett.

Olaszország, Franciaország pozíciója érthető, hiszen szomszédok.

Marokkót nem értem. Igaz, sok arab él itt. De, miért pont Marokkó?

A svájci nők top listája:

1.       Olaszország, 1024 pár

2.       Németország, 889 pár

3.       Szerbia-Montenegró, 688 pár

4.       Franciaország, 433 pár

5.       Törökország, 418 pár

6.       Marokkó, 96 pár

7.       Brazília, 91 pár

Ugyanazok az országok szerepelnek itt is.

Az olasz pasik verhetetlenek.

A németek a 2. helyen állnak, de jelentős a lemaradásuk az olaszokhoz képest.

A szerb férfiakkal ugyanaz a helyzet, mint a szerb nőkkel. Sokan fizetnek a házasságért.

Nem értem. Rengeteg francia dolgozik Genf környékén, a francia nyelvű kantonokban nyelvi akadály sincs, ehhez képes csekély számú svájci nő választ magának francia férjet. Vajon miért?

Az utolsó három (plusz Olaszország) mutatja, hogy svájci nők szeretik a kreol bőrű, fekete hajú, tüzes tekintetű férfiakat.

Úgy néz ki, hogy kevesebb brazil férfi jön ide, mint nő. (A férfi-prostitúcióra nincs akkora igény?)

Magyarok a fasorban sincsenek. Szerintem Svájcban nem él olyan sok magyar. Legalábbis mifelénk. A zöme 56 után menekült ide. Azóta integrálódtak, gyermekeik, unokáik már svájci állampolgárok. Hoppá! Nincs igazam! A magyarok jelenléte számottevő, különösen Zürichben. A nemzetközi összetételű svájci prostitúcióban, magyar kurucok vesznek részt a legnagyobb számban. (Kedves ismerőseink csak kurucoknak hívják a kurvákat. Átvettem tőlük ezt a szóhasználatot, mert a kurva olyan csúnya szó.) Hogy pontos legyek, főleg magyar-roma kurucok. Futtatóik csak romák. Szóval, ez a szép számú magyar-roma kuruc-közösség, munkája által sok férfiemberrel létesít intim kapcsolatot, de valahogy mégsem szerelmesednek a magyar utcalányokba a svájci férfiak. Miért? A brazil kurucok szebbek? Vagy okosabbak?

A svájciak házasodási szokása (is) alátámasztja azt a tényt, hogy a két nem karaktere teljesen különbözik egymástól. A férfiak a praktikusság elvét követik. A feleség beszéljen németül, így nincs kommunikációs zavar, ráadásul nem kell új nyelvet tanulni. A férfinek kényelem kell!

Ó, a nő egészen más fajta! Mit nekem nyelvi akadály! Hát megtanulom! Szerelmemért mindent! Legyen macsó! Udvaroljon, szép szavakat mondjon! Hitesse el velem, hogy én vagyok a legcsodálatosabb nő a világon! A nőnek romantika kell!

Minden nemzet más. Beszélünk genetikai, nyelvi, kulturális és ki tudja még milyen különbségről. De az is lehet, hogy csupán kétféle ember létezik: a nő meg a férfi. Azt gyanítom, hogy szárit, csadort, farmert, mini-ruhát vagy lenge fűszoknyát viselő nők; a billentyű-nyomogató, sebesség igézetében élő, pucéran harci táncot járó, edzőteremben gyúró, halászó-vadászó, szemétdombon kapirgáló vagy Michelin csillagos étteremben pezsgőző férfiak mind ugyanarra vágynak, ugyanarról álmodnak. Egy igazi társról. (Ilyen egyformák vagyunk? Vagy ez az élet lényege?)

Itt, ezen a fél-magyarországnyi területen, minden színű és fajú ember szabadon keveredik egymással. Sok svájci ember egy másik kultúrában, egy távoli világban találja meg a boldogságot úgy, hogy ki sem teszi a lábát az országból.

A 21. században nem törzsek, nemzetek keresnek új hazát, hanem az egyének sokasága. Mozgásban vannak az emberek, minden irányból, minden irányba vándorolnak. Keresik a jobb életet, a szerencséjüket, a boldogulásukat. Svájc egy befogadó (volt?), otthont adó ország, ahol ez a sokféle ember (ha betartja a szabályokat) nyugalomban, biztonságban és (komoly eséllyel) svájci családban élheti le az életét.

A svájci nemzeti bank legújabb elérhető adatai szerint 2009-ben 621,2 millió franknyi (1 CHF= 214,78  HUF, azaz 133 milliárd 421 millió 336 ezer Ft) Tunéziából származó pénzt gondoztak svájci pénzintézetek.

 
Ebből 190,8 millió franknyi (40 milliárd 980 millió 24 ezer) befektetőintézeteknél található.

 
A tunéziai letétek és a befektetett összegek alig több mint 1(!!!) %-át teszik ki az Afrikából és Közel-Keletről származó letéteknek.

Adelbodenból húsz perces lanovkázás után értünk fel Sillerenbühl nevű csúcsra. Lajos hatalmas vigyorral a száján, azon nyomban lecsusszant az egyik pályán, én pedig elnyújtóztam a terasz egyik nyugágyán és átadtam magam az elém táruló látványnak. Időbe tellett, míg felfogtam, hogy az, amit látok, nem csalás, nem ámítás, hanem maga a szín tiszta valóság. Mindig azt hittem, hogy ilyen kék eget és gyöngyház-fényű tájat csak reklámújságok retusált képein látni. A nap, a fényes tűzkorong, elkápráztatott varázserejével, mert képes volt szemvakító ragyogásba vonni a kékesfehér hótakarót és nulla fokban perzselni az arcomat. Ebben a természetfeletti csillogásban és makulátlanul tiszta levegőben, apró fekete pontok suhantak lefelé a hegyoldalakról.

Hirtelen valami nehéz és meleg telepedett a lábfejemre. Egy termetes kutyus helyezkedett el rajtam. Rám nézett. Tudtam, mit akar és azonnal engedelmeskedtem neki. Nem hiszem el! Itt, 1974 méter magasan, az Alpok csúcsait bámulva, egy idegen kutya hátát vakargatom. Sajnos, én hamarabb beleuntam a vakarásba, mint a kutya. Ő egy darabig még várt, hátha meggondolom magam, aztán meglátott egy nálam sokkal izgalmasabb hölgyet. Gondolkodás nélkül faképnél hagyott.

Amikor eluntam az ücsörgést, elindultam lefelé az egyik túraútvonalon. Egy család szánkázott el mellettem. Elől az apa a gyerekkel, mögöttük az anya egyedül. A feleségnek ázsiai arca volt. Az út itt egy kicsit meredekebbé vált, ezért a nő lelassult. Aztán elkezdett németül morgolódni. „Ezt nem csinálom tovább!”- mondta. (Néhány méter után rájött, hogy a havas lejtő nem az ő műfaja. Pech! A pálya vége még messze van!) Felállt és megállt kétségbeesetten. Fölkapta a szánkót és gyalogosan elindult lefelé, pontosabban csak elindult volna, mert cipője kiszámíthatatlanul csúszkált a havon. Mintha egy magasan kifeszített kötélen egyensúlyozott volna, úgy kalimpált, hadonászott karjaival. Végül sikerült talpon maradnia, remegő lábakkal megállnia. Furcsán-görnyedt álló pozícióba merevedett, majd kétségbeesetten férje után kiáltott, aki a gyerekkel együtt már messze járt. A férj megállt, egy ideig nézte feleségét, vajon sikerül-e neki fölülkerekednie a helyzeten, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony egy tapodtat sem mozdul nélküle, a gyereket az út szélére állította és elindult visszafelé a nejéért. A nő szájából csak úgy ömlött a panaszáradat. A férfi vállára tette asszonykája szánkóját, megfogta kezét és lassan, óvatosan elindultak lefelé. Amikor újra elhaladtak mellettem, (én akkor már felállítottam az fotó-állványt) a nő bocsánatot kért tőlem. „Nincs semmi baj. Abszolút megértem önt.” mondtam neki. (Pont én ne érteném meg?) Egyébként fel nem foghatom, miért kért tőlem bocsánatot.  

Ahogy fotóztam, mosolygós nyugdíjasok sétáltak lefele. Néhányan megálltak mellettem, dicsérték az időt és a kilátást.

Fejem fölött (egy másik pályán) bukósisakos sízők és hódeszkások viharzottak el. Egyikük a ’Hallelúját’ fütyülte. Igaza van. Ehhez a fenséges időhöz és tájhoz ez a dallam illik.

Alattam, a gyalogút egyik kanyarjában, egy szerelmespár ölelkezett. Később én is lesétáltam az úton. Képzeljétek, szerelmük engem is lekísért Berglägerig (1491 m)! Hóba írt ’LOVE’-ok és szívek szegélyezték az utat. (Ha itt nem lobban fel a szerelem, akkor sehol.)

Itt volt tegnap az óriás műlesiklás. Egy francia nyerte meg úgy, hogy az első körben csak a 21. volt.

Az emberek kutyabarátaikat is magukkal hozták. Ők se maradjanak ki semmi jóból.

Sok apró gyereket is láttam, akiket mini-sítalpra tesznek (nagyon kaffa szerkó van mindegyiken) és különféle módszerekkel viszik le a nekem félelmetes lejtőkön. Hát, igen! Ebben a korban kell elkezdeni a sízést, ha a szülők vágya az, hogy a gyerekből egyszer világbajnok legyen.

Burgdorf az Alpok és a Jura között fekszik középen, úgy 500 méter magasan. Helyezkedésének „köszönhetően” a Hochnebu (magas köd) rendszeresen a városra telepszik és napokig, néha hetekig nem mozdul el innen. Ennek „áldásos” következménye az,  hogy a környék, a szürke legkülönfélébb árnyalataiban „pompázik”. Ilyenkor az ablakon sem szabad kinézni, mert a melankólia és kedvetlenség támadja meg az embert. Menekülési lehetőségek: ágy, TV vagy számítógép.

Nem akartunk otthon punnyadni, ezért maradék erőinket mozgósítva kitörtünk a Hochnebu letaglózó nyomása alól, hogy más-félórás kocsikázás után, az Alpok napfényes csúcsai között feltöltsük a már majdnem teljesen kiürült energiakészletünket friss napenergiával és életerővel.

Lenk környékére esett a választásunk. Adelboden - Lenk a Berni Alpok legnagyobb és legismertebb síterepeinek egyike. A síparadicsomhoz 70 felvonó és 210 km pálya tartozik minden nehézségben. Világbajnokságokat is rendeznek itt. Ma a férfi óriás-műlesiklást közvetítették a TV-ben az egyik adelbodeni pályáról.

A ködös és néma Burgdorf után, Bernnél már szakadozott a köd, Thunnál némi fény tört át az egybefüggő, szürke felhőrétegen keresztül, Spieznél foltokban megjelent a kék ég, az egyik alagútból kijutva, az Alpok csúcsai szikrázó fehérben ragyogtak a felhőtlen kék ég alatt. Mintha egy másik országban, egy másik kontinensen lennénk.

Metschberg:

Ez a pöttöm gyermek megpihent egy kicsit a hóban. Szépen megette szendvicsét, majd anyukájával együtt lecsúszott az egyik óriás-lesiklópályán.

Metschland (2100 m):

Sokkal izgalmasabb a friss hóban hódeszkázni. (A rendszer meghülyült, mert a képeket fordított sorrendbe tette. Hátulról görgessétek fel a képeket.)

Ezt az SMS-t kapta férjem az egyik kollégájától. A németül tudóknak házi feladat „rendes németre” fordítani.

Hey, hey, ig wünsche dir vo härze ä guete rutsch is neue jahr. Und natürlech nume z beschte im 2011. liebi grüess.

Fiatalok és jóképűek. Hányaveti lazasággal járkálnak föl - alá az állandó vaku-villogásban. Szerintem több kép készül róluk, mint bármelyik top modellről vagy legmenőbb amerikai színészről. Ezek az ifjak nem celebek, nem a vörös szőnyegen páváskodnak, hanem felelősségteljes munkát végeznek. A Vatikán bejáratait őrzik. Ők a Svájci Gárda, a római pápa védelmét ellátó kis katonai alakulat tagjai.   

A Svájci Gárda és a római pápák kapcsolatának hosszú története van. Időben IV. Sixtus pápáig (1471–1484) kell visszamennünk. Ő állította fel a Gárda ősét a Svájci Konföderáció segítségével.

Az 1503-ban megválasztott II. Gyula pápa saját katonaságot akart személyes védelmére. A svájci zsoldosok ebben az időben Európa-szerte keresettek voltak, bátorságuk, hűségük és verhetetlen gyalogos harcmodoruk miatt. A pápa az 1505. június 21-i bullában engedélyt kért 200 katona toborzására a svájci kantonoktól. 150-en jelentkeztek, akiket a pápa 1506. január 22-én a Szent Péter Bazilika loggiájáról megáldott.

„A svájciak látták Isten Egyházának szomorú helyzetét, és felismerték, hogy az Egyház veszélyben volt!”jelentette ki Ulrich Zwingli egy svájci katolikus, aki később protestáns reformátorrá vált.

Hát, így indult a Gárda vatikáni szolgálata. A történelem során a svájci katolikusok sokszor bebizonyították a pápa iránti hűségüket. Erre remek példa 1527. május 6. Ekkor V. Károly csapatai támadták meg Rómát. Elfoglalták a Szent Péter Bazilikát és a Vatikán környékét. A Gárda és a még megmaradt pápai seregek elkeseredetten küzdöttek, hogy feltartóztassák őket. A harc során a 189 svájci gárdistából 42-en maradtak életben, a többiek a Szent Péter-bazilika központi oltárának lépcsőin estek el. Az életben maradt gárdisták átkísérték VII. Kelemen pápát a biztonságos menedékhelyre, az Angyalvárba. (Egy titkos folyosó kötötte össze a Vatikánt és az Angyalvárat.)

Az 1870-es olasz egyesítés megpecsételte a Pápai Állam sorsát. Az olasz hadak körülzárták Rómát, és szeptember 20-án betörtek a városba. IX. Piusz pápa elrendelte, hogy seregei csupán védekezzenek, erőszak esetén pedig adják meg magukat. Szeptember 21-én a pápai seregek feloszlottak, a Gárda visszavonult a Vatikánba. Ettől a naptól kezdve a gárdisták feladatai a pápa védelmezésére, a Vatikán és a pápai villa őrzésére szorítkoznak.

Ebben az időszakban a Gárda parancsnoka, a gárdisták műveltségének fokozására, iskolát hozott létre ének - zene oktatással. Ezen kívül elrendelte, hogy 18 év szolgálat után a katonák nyugdíjat kapjanak.

Jelenleg a Gárda 110 főből áll: 5 tiszt, 26 tiszthelyettes, 79 gárdista.

A Gárdába való belépés feltételei:  

A svájci gárdisták gyakorló római katolikusok, akiknek gyakran már a felmenőik is a pápát szolgálták, vallásos hovatartozásukkal és magatartásukkal a Szentatyát képviselik.

Alapfeltétel a svájci állampolgárság. A testület esztétikai megjelenése miatt fontos kritérium az 174 centimétert meghaladó testmagasság. A jelentkezők Svájcban alapos orvosi vizsgálaton esnek át, amelybe pszichológiai teszt is tartozik. A pápa biztonságára csak feddhetetlen életű személyek vigyázhatnak. Rendelkezniük kell minimum hároméves felsőfokú tanulmányokról szóló diplomával. A jelentkezés időpontjában nem lehetnek több harmincévesnél és 19 évesnél idősebbnek kell lenniük.

A testület tagjai csak férfiak lehetnek, akik két-három-fős szobákban laknak. A nősülés szabályokhoz van kötve. Évente kb. harminc új gárdistát toboroz a testület három újoncképző iskolában. A 26 napos kiképzés során elvi és gyakorlati útmutatást kapnak a jelöltek, akiktől elvárják az olasznyelv-tudást, az önvédelmi sportokban való jártasságot, valamint a helyszíneknek és a személyeknek az ismeretét.

Daniel Anrig 2009-ben felvetette, hogy valamikor lehetővé tennék nőknek a belépést a gárdába, de hozzátette, hogy ezt a döntést a távoli jövőbe helyeznék.

Jelenleg a laktanyájuk melletti, 1568-ban épült két templom az övék és a Németek Temetőjébe temetkeznek.  

 Az eskü:

Ez a ceremónia Róma kifosztásának évfordulóján, május 6-án van. Ezen a napon tesznek ünnepélyes hűségesküt az Apostoli Palota előtti Szent Damaszkusz udvarban az új gárdisták. A gárda káplánja az adott katona anyanyelvén (többnyire németül esetleg franciául, nagyon ritkán olaszul) olvassa fel az eskü szövegét:

„Ich schwöre, treu, redlich und ehrenhaft zu dienen dem regierenden Papst [name] und seinen rechtmäßigen Nachfolgern, und mich mit ganzer Kraft für sie einzusetzen, bereit, wenn es erheischt sein sollte, selbst mein Leben für sie hinzugeben. Ich übernehme dieselbe Verpflichtung gegenüber dem Heiligen Kollegium der Kardinäle während der Sedisvakanz des Apostolischen Stuhls. Ich verspreche überdies dem Herrn Kommandanten und meinen übrigen Vorgesetzten Achtung, Treue und Gehorsam. Ich schwöre, alles das zu beobachten, was die Ehre meines Standes von mir verlangt.”

„Esküszöm, hogy híven, lojálisan és tisztességgel szolgálom [név] pápát és törvényesen megválasztott utódait. Minden erőmmel, ha kell, akár életem föláldozásával is az ő védelmüknek szentelem magam. Ezeket a kötelezettségeket vállalom a bíborosi testület tagjai felé is a Sedes Vacans teljes időtartamára. Ígérem továbbá, hogy a kapitány és valamennyi felettesem iránt tisztelettel, hűséggel és engedelmességem viseltetem. Esküszöm. Isten és védőszentjeim engem úgy segéljenek.”

Az eskütétel során minden újoncot név szerint szólítanak, akik jobb kezüket az égre emelik három ujjukat a Szentháromság jeleként széttárva, bal kezükkel pedig a testőrség zászlaját érintik. Ekkor a következőket mondják:

„Ich, [Name des Rekruten], schwöre, alles das, was mir soeben vorgelesen wurde, gewissenhaft und treu zu halten, so wahr mir Gott und seine Heiligen helfen.”

„Én, [a katona neve], esküszöm, hogy szorgalmasan és hűségesen betartom, amit az előbb felolvastak nekem. Isten engem úgy segéljen!”

A svájci gárdisták feladatai:  

A Svájci Gárda elsődleges feladata a Szentatya személyének, testi épségének és lakóhelyének biztonsága feletti őrködés. Feladataik közé tartozik a Szentatya kísérete utazásai során, Vatikán Városállam bejáratainak felügyelete, illetve a szabályzatnak megfelelően a rendfenntartással kapcsolatos egyéb szolgálatok teljesítése. A tevékenység a gyakorlatban négy területre oszlik: biztonsági szolgálat, díszőrség, rendfenntartás és testőrség.

Egyenruha:

A legenda szerint Michelangelo tervezte a svájci gárda színpompás egyenruháját. Valójában Raffaello volt az, akinek művészete nagy hatást gyakorolt az egyenruha alakulására.  

A gárdisták jelenlegi öltözete az 1910-es években alakult ki és Jules Répond parancsnok nevéhez fűződik, aki Raffaello freskóiból merített ötleteket.

Alapvetően megkülönböztetjük a gyakorló (hétköznapi) egyenruhát és a dísz (gála) egyenruhát.

A svájci gárdisták hétköznapi ruhája:

Dísz egyenruha:

A neten találtam a következő hírt:

 A Svájci Gárda tagjait fogadta Semjén Zsolt
2010. július 6. 10:51

 
A vatikáni Svájci Gárda képviselőit fogadta kedden a Parlamentben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes.

A miniszterelnök-helyettes a találkozó után újságíróknak kulturális szempontból kiemelkedőnek nevezte, hogy a Svájci Gárda képviselői ellátogattak a magyar Parlamentbe. Semjén Zsolt utalva a Svájci Gárda focicsapata és a magyar cigányválogatott Felcsúton, hétfő délután játszott, magyar győzelemmel zárult mérkőzésére, kiemelte: a kulturális és a történelmi kapcsolatok szempontjából egyaránt zseniális gondolat volt, hogy a Svájci Gárda és a magyar cigányválogatott sportmérkőzést játsszon egymással. Az pedig külön öröm, hogy a magyar foci is egyszer sikert ért el – fűzte hozzá. Ezt a kapcsolatot folytatni kell, hiszen egyedülálló dologról van szó – fogalmazott a magyar miniszterelnök-helyettes. A gárda tagjait fogadta kedden Schmitt Pál házelnök is.

A magyar roma fociválogatott idén március 3-án barátságos mérkőzésen mérte össze erejét a Svájci Gárdával, tovább gyarapítva győzelmeinek számát. Ennek a mérkőzésnek volt a visszavágója a hétfői találkozó. A cigányválogatott akkor a Rajkó zenekarral együtt érkezett Rómába, a cigánypasztoráció európai felelőseinek konferenciájára. A pápa védelmét ellátó katonai alakulat fociválogatottja és a magyar roma válogatott hétfő délelőtt a Szent István-bazilikában szentmisén vett részt, amelyet Julius Janus, a Vatikán Magyarországra akkreditált apostoli nunciusa és Székely János püspök mutatott be.

Angyal vár:

Ebben az évben egy berni hölgy, Jasmin Rechsteiner (29) lett Svájcban a Miss Fogyatékos. Kedves nevetése, pozitív kisugárzása és belső tartása nyerte meg a zsűrit.

„Most lehetőséget kaptam arra, hogy a fogyatékosok nagykövete legyek.” mondja.

Jasmin hátgerincében többszörös elferdülés van, tolókocsival tud közlekedni. Ezen kívül oxigénes önmentő készülékre is rászorul.

Hátrányos helyzete ellenére aktívan él, alkalmazásban áll, (foglalkozása: ’KV- Angestellte’, sajnos fogalmam sincs, mit takar ez a pozíció) játszik a Kerekes-székes Jégkorong Nemzeti Válogatott csapatában.

Átalakított autójával egyik időpontról a másikra száguld. A munkaadókat arra biztatja, hogy fogyatékosokat is alkalmazzanak, hiszen minden ember akar a társadalmi és szakmai életből egyaránt részesedni, függetlenül attól, hogy fogyatékos vagy egészséges.

Sajnos nem csak a test, hanem a lélek is eldeformálódhat, azaz ép testben hendikep lélek lakik. Bevallom, létezik néhány olyan fogyatékosság, amit nem tudok tolerálni. Például a gerinctelenséget.

Vera fordításával.

Két 60 év körüli, franciául beszélő svájci úr ül a thuni vonaton.  

A:         Emlékszel Charles D.-ra?

B:         Természetesen. Sokáig élt és dolgozott abban a szegényes, kicsi házban a híd  közelében.

A:         Egy nagyon jó cipész volt.

B:         Amikor dolgozott! Több időt töltött a kocsmában, mint a műhelyben!

A:         Így van! De sokat viccelődtünk együtt. Mindig tele volt történetekkel és sokszor megnevettetett minket.

B:         Emlékszem, öt évvel ezelőtt eltörte a lábát. Ezután megváltozott. Többet nem dolgozott. Alig evett, nem mosdott és koszos ruhában járt.

A:         Lausanne-ba is el kellett mennie a klinikára.

B:         Tudom, meglátogattam őt tavaly tavasszal. Egész jól nézett ki. Azt mondta: „Úgy élek, mint egy angol úr.”

A:         Igen, ez volt az ő mondása. Ez azt jelenti, hogy nagyon jól érezte magát ott, volt mit ennie, meleg, kellemes szobában lakott és tudott másokkal beszélgetni. De nem értem, miért „mint egy angol úr”?

B:         Az első turisták, akik a falunkba jöttek, angolok voltak. Sok pénzük volt. Legalábbis ő így hitte, mert éttermekben látta őket, ahol finom ételeket ettek.

A:         Charles meghalt.

B:         Nem! Tényleg? Mikor és hogy?

A:         Három hónappal ezelőtt az orvosoknak az az ötlete támadt, hogy kigyógyítják őt az alkoholizmusból. De a gyógyszerekre allergiás volt. Azonnal meghalt.

B:         Milyen szomorú! Nem tudtam erről.

A vonat megáll és Vera leszáll a vonatról.

Néhány kép Thun-ról:

Az egyik németóra után megakadt a tekintetem Vera hűtőszekrényén. A hűtő-mágnesek között Schiff András nézett rám. ’Bernben fog játszani és megyek a koncertjére. Itt Svájcban ő egy elismert zongoraművész.’ mondta Vera. Persze, hogy én is menni akartam. Szerencsére még kaptunk két jegyet egymás mellé a ’Kultur Casino’ pódiumára. De jó! Közelről láthatom őt újra, cirka 15 év után. Talán még gratulálhatok is neki.

Amikor megérkeztünk az óváros impozáns épületébe, a jegykezelő-hölgyek fölfelé küldtek minket. Nahát, itt a színpad az emeleten van? A harmadik emeletnél, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy nem a színpadon, hanem a plafon alatt fogunk ülni. És valóban! Bár a nagyközönséggel szemben ültünk, de a pódium fölötti karzaton. Láttam Shciff András fejét, amikor bejött és amikor kiment. Tökéletes rálátásom volt a zongora felhajtott tetejére. Amikor nagyon előre dőltem és kissé felemelkedtem a székről, megpillanthattam hazánkfia jobbra-balra dülöngélő kopaszodó feje-búbját. Mivel ez a pozíció kényelmetlen volt, úgy döntöttem, hogy inkább a plafonról lógó óriás csillárok látványában gyönyörködöm a koncert hátralévő részében. 

Schiff András számomra ismeretlen Mozart darabokat játszott fejből, elképesztő letisztultsággal és érzékenységgel. Még a legbonyolultabb futamokat is olyan könnyedséggel, egyszerűséggel adta elő, hogy az az érzésem támadt, hogy még én is el tudnám játszani.

A ráadásoknál már mindenki állt a karzaton. Végre láthattam arcát, mozdulatait. A zongora, a művész és a zene hangilag és vizuálisan eggyé vált. A hangszer úgy engedelmeskedett az emberi kéznek, mint egy tökéletesen beidomított ló a gazdájának. Apró mozdulatokból tudta, mit kell csinálnia. Még a hangosabb, szenvedélyesebb részeknél is úgy tűnt nekem, hogy Schiff András alig ért a billentyűkhöz. Varázslat történt, hókusz-pókusz nélkül „csupán” az egyszerűség, őszinteség és hitelesség erejével.

A koncert végén az egész terem ovációval ünnepelte a művészt. Ő lesütött szemmel, szerény mosollyal hajolt meg és alázatosan távozott.

Hazafelé menet hosszú hallgatás után megszólalt Vera. ’Olyan egyszerűen játszotta el ezeket a nehéz darabokat, hogy elhitette velem, hogy még én is képes lennék eljátszani őket.’

Schiff András (57 éves) bemutatta, hogy az öregedésnek is van szépsége. A letisztult gondolkodás, a lényegre-látás, a bölcsesség a korral jár. A haj kihullik, a bőr kiszárad, a fogak megrohadnak, az izmok elernyednek, az ízületek megkopnak, a csontok elmeszesednek. De a hanyatlásnak indult, pusztulásra ítélt testben a lélek fejlődhet, erősödhet és megújulhat.

Ebben a látszat-szépséget, külsőséget és fiatal testet istenítő világban én most az öregség szépségét szeretném magasztalni. Barátaim! Lehet szép az öregség!

Ugyanott két héttel később:

Tegnap kibicikliztem Burgdorfból. Fölöttem a felhők különféle alakzatokban vonultak. Körülöttem az őszi nap sugarai fel-le futkostak a dombokon. Felbaktattam az egyik tetejére. A fény-árnyék csodás váltakozásában színjátszóvá vált a táj. Az egyik domb arany-zöldben ragyogott fel, míg egy másik elsötétedett. Ebből a játékból én sem maradtam ki. Fénysugár rohant felém. Amikor átsuhant rajtam, fehér pólóm vakító-fehérré, bőröm világosabbá vált. Még a kerékpárom fekete sárhányója is drágakő-csillogást kapott. A fény mindent és mindenkit új színnel ajándékozott meg. Átváltoztunk, de nem csak én és a kerékpárom, hanem az egész domb. A nap sárgája egyesült a fű zöldjével és létrehozta a ’tüzes-zöldet’. Én meg ott álltam ebben a fényözönben. Mindez néhány percig tartott csak, mert jött az árnyék és kedve szerint átfestett. Hajam fekete, pólóm szürkés-fehér, a domb pedig sötét-zöld lett. És ez így ment egész délután. Ebben a folytonos ’szín-játékban’ emberek sétáltak, bicikliztek, tehenek, lovak legeltek, macskák egerésztek. Az állandó mozgás és átalakulás ellenére, békésen és meghitten voltunk együtt mi emberek és a természet.

Úgy éreztem, hogy egy végeláthatatlan, zöld színekben játszó tenger egyik hullámán állok. (Lehet, hogy a föld is hullámzik, mint a víz, csak egy másik időzónában. Mire a domb-hullám megtesz egy millimétert, addigra elmúlik az életem.) Úgy éreztem, hogy itt és most minden értem van. A táj csak miattam hullámzik, a fák csak az én kedvemért vették fel okker-sárga és rozsda-barna ünnepi ruhájukat, a felhők is csak azért huncutkodtak a nappal, hogy engem szórakoztassanak. Bárcsak meghosszabbíthanám ezt a napot!

Ma szürkeség és tompaság és örömtelenség van. Köd ereszkedett a városra és a fejemre. Eső kopog az aszfalton és a fülemben. Mit csináljak? Hova menjek? Olyan messze van a tegnap, mintha meg sem történt volna! De megtörtént! És itt van! Bennem van! Ha bennem van, akkor belemenekülhetek a tegnapba! Szememet becsukom, előhívom a napsütötte tájat. Már látom is! Újra ott állok a dombon. Körülnézek. Szép! És érzem, ahogy a napfény átjár és felmelegít...

Reggel nyolckor egy 60 év körüli néni lép be az étkezőbe. Jobb kezében fehér koszos szatyor, bal vállán egy hatalmas fekete táska lóg. A szatyrot leteszi a mellettünk lévő asztalhoz, majd a büfé-pulthoz megy, friss narancslét iszik és tányérra szedi reggelijét. Miközben helyet foglal, kapucsínót rendel. Alig fog hozzá sonkás szendvicséhez, amikor az olasz felszolgálónő tört angolsággal közli vele, hogy vendége érkezett. A néni meglepődik. Csodálkozva mondja nekünk amerikaiul, hogy ő senkit sem vár, el sem tudja képzelni ki keresi. Majd megkér minket, hogy vigyázzunk a szatyrára. Mi készségesen mondjuk: ’Sure.’

Egy perc sem telik el, a néni egy szép olasz ifjú társaságában tér vissza. A férfi, úgy 27-28 éves lehet, és feltűnően jóképű. Klasszikus ’római’ profilja van és csillogó, éj- fekete színű, vállig-érő, hullámos haja. Lazán elegánsan öltözött. Amikor leülnek, a férfi rendel magának egy kávét. A néni zavarban van, arca piros, de nem a melegtől. Hamarosan megérkezik a kávé, amit a fiatal felszolgálónő egy alig látható grimasszal tesz az asztalra. ’Gracia.’- mondja a szép-fiú édesen mosolyogva. (Mindjárt megtudja, hogy itt a kávé ihatatlan.) 

Az olasz macsó jól beszél angolul. A néni megkérdezi tőle, hogy találta meg. ’Említette a hotel nevét.’ válaszolja az ifjú lovag. Aztán nem hallom pontosan, miről társalognak. (Tudom nem szép, de nagyon kíváncsi vagyok.) Csak annyit sikerült kihámoznom a beszélgetésükből, hogy a néni pénzt fog kapni. ’Meleg van.’ mondja a férfi. Föláll, leveszi a zakóját. Rövid-ujjú pólója alól kidudorodik kidolgozott bicepsze. A teste is szép. A férfi egyre közelebb ül a nénihez, akinek ragyog a szeme és kislányos zavarában haját igazgatja. A pasiból meg ömlik a szó, közben érzékien hozzáér az idős hölgy karjához, és lelelhet-finom mozdulattal megigazítja karkötőjét.

Felállunk. Kifelé menve látjuk, hogy a többi asztalnál ülő vendégek megvető pillantásokat  lövellnek a meghitten beszélgető pár felé.

A Colosseum körül, úgy 200 méteres körzetben ál-római katonák ácsorognak kettesével arra várva, hogy lecsapjanak a következő turistára. Az egyik kosztümös párral két húsos, fehérbűrű lány pózol. Miután elkészültek a képek, a ducibb és fehérebb hölgy hirtelen mozdulattal, teljes erőből megmarkolja az egyik bronz-bőrű dalia fenekét. Az olasz természetesen nincs zavarban. Felemeli elöl tunikáját, nemi szervére mutat, aztán mond valamit, amin harsányan kacag a lány. Talán még a Colosseum is beleremeg.

Este a Taverna étterem teraszán egy idősebb és két fiatalabb férfi szolgál fel. Az egyik ifjú pincér egy francia gavallért megszégyenítően, kecses mozdulatokkal szolgálja ki a fiatalabb hölgyeket. Az ételhez igéző tekintet, huncut mosoly, egy-két kedves bók is jár. Mellettünk egy négytagú dán család vacsorázik. A nagyobbik lány 15 év körül lehet. (Természetesen hosszú szőke haja van.) Szemben velem, a terasz szélén néhány srác szabad asztalra vár. Az egyik keskeny-szemöldökű fickó kiszúrja a dán kislányt. (Rómában nagy divat a szemöldökszedés a tini-fiúk között.) Beindul a szemezés. A kislány felélénkül, egyre többet beszél, még dalra is fakad. Csak úgy szórja a poénokat, az egész család dől a nevetéstől.

Mögöttünk két amerikai lány a szolgálatkész pincérrel fotózkodik. A lányok elkérik a férfi telefonszámát, amit a pincér gyorsan lefirkant egy papírra. Aztán búcsú-csók és ígéretek következnek. A lányok nehéz szívvel elmennek, a férfi pedig rendületlen odaadással tovább sürög-forog az asztalok között.

Másnap reggel egy olasz család reggelizik mellettünk. (Vajon mi lehet az amerikai nénivel?) A szülők 45-50 év körüliek lehetnek, egy-szem fiuk úgy 16. Mindannyian roppant elegánsak. Nem sokat beszélgetnek. A férj újságot olvas, a feleség kávét kavar, a gyerek eszik. Hamarosan egy másik olasz család érkezik. Nekik két tini-lányuk van. Ők is jól-öltözöttek, mintha egy divatújságból léptek volna elő mindannyian. Épp hogy nekilátok a reggelimhez, amikor a mellettünk ülő férfi feláll és elindul kifele. (Csak most látom, hogy finom inge és nadrágja tökéletesen vasalt. Hoztak magukkal vasalót?) Megáll a másik olasz család mellett. A feleség (természetesen a másik) fölnéz, megrázza haját és szemem láttára átalakul az arca. Kemény vonásai eltűnnek, arca meglágyul, sugárzó tekintettel és bájos mosollyal üdvözli a férfit. A két ember tekintete összeolvad, egy pillanatra felizzik a levegő. Amikor a férfi kimegy, kihunynak a fények, a nő arca újra megkeményedik, és unottan, üres tekintettel mered a fehér abroszra.

Colosseumnál:

A Spanyol lépcső. Ide jönnek a római macsók mustrálni a külföldi és helybeli csajokat.

 Plusz még néhány macsó:

 Ilyen egy igazi olasz pár:

 A hűvös, esős Bázelből átrepültünk a napfényes Rómába. A sok káprázatos képeslap és fotó  után, végre 3D-ben  láthattam a várost.   

Róma szerintem olyan, mint egy kiismerhetetlen nő, (talán éppen ezért izgalmas) egy szent asszony és egy kéjes céda furcsa keveréke. A város önmeghasonulás nélkül, teljes békességben éli ezt a kétarcú életet.

A főváros ’jámborabb’ része a Vatikán, (magas falakkal határolódik el Rómától) a Katolikus Egyház főhadiszállása, ahonnan több mint 1 milliárd ember hitéletét irányítják. (A Vatikánon kívül még 900 templom van a városban. Ez is azt mutatja, hogy az itt-lakók intenzív vallásos életet élnek és ehhez, sok papra van szükségük.) Ennyi papot, szerzetest és apácát sehol sem látni a világon. Jellegzetes öltözékük természetes része az utcaképnek. Nem tudom, hányan élnek itt, de Róma 2,7 milliós városában valószínűleg külön kisvárost alkotnak. Ezek az egyháznak elkötelezett emberek lemondanak a testi gyönyörökről, Istenért akarnak élni és másokon segíteni. Az apácák eltakarják testüket, a papok komoly feketébe öltöznek azt mutatva, hogy életük nem önmutogatásról, világi karrierről szól, hanem alávetik magukat az egyház, a rend szigorú szabályainak, Istennek és elöljáróiknak engedelmeskednek és a Bibliában megfogalmazott értékrendhez igazítják életüket. (Gondolom én.)

A Szent Péter Bazilika (ahová Péter apostolt temették) mindig tele van Isten hivatalos szolgáival és a világ minden tájáról érkezett zarándokokkal. Csend és ájtatosság van a falakon belül. Az emberek ámulattal nézik az építészeti remekművet. Hatalmas mérete, arányossága, eleganciája elnémít. Mire képes az ember! (Bár nagy árat fizetett érte az egyház. A pápai kassza kifogyott, tovább nem tudták finanszírozni a Bazilika építését, ezért búcsúcédulákat kezdtek árulni a híveknek. Ezekkel a cédulákkal üdvösséget, örök életet lehetett vásárolni. Ez az intézkedés csapta ki a biztosítékot Luthernál, ami végül szakadáshoz és a Lutheránus Egyház létrejöttéhez vezetett.)

Sokan térdepelnek és összekulcsolt kézzel, alázatosan imádkoznak. Istenhez beszélnek. Talán valaki segítségért fohászkodik, más hálát ad, vagy csak elmélyed a hely atmoszférájában. A meghitt áhítatban kisimulnak az arcok, átszellemülten csillognak a szemek. A hit misztériuma tölti be a gigantikus teret.

Odakint a benzingőzben, zúgásban és örökös tülkölésben könyörtelen harc folyik. Az összetorlódott autók és motorinók gátlástalan helyezkedéssel küzdenek az előbbre-jutásért. Nincs kegyelem, nincs türelem, nincs udvariasság! Aki mer, az nyer! A másikat semmibe véve, érzéketlenül törnek maguknak utat. A tudatlan turista meg csak tehetetlenül toporog a zebránál, ha nincs lámpa. Ekkor két lehetőség áll fenn. Vagy hajnalig ott áll, míg lecsitul a forgalom, vagy életét kockáztatva kilép az autók, motorinók elé. Nem könnyű dönteni a második lehetőség mellett, hiszen a szegény turista félti az életét.

Akik éppen nem a tumultus közepén ’aszfalt-gladiátorkodnak’, azok az út mellé kirakott asztaloknál esznek, isznak vagy olaszos módon beszélgetnek, azaz kézzel-lábbal, egyszerre mondják a magukét. Kit érdekel, mit mond a másik! De a kipufogó-gázos és cigaretta-füstös, hangzavaros teraszokon is kőkemény küzdelem folyik. A cél a másik elbűvölése és megszerzése egy rafinált stratégiai játékban. A férfiak és nők fáradhatatlanul és nagy élvezettel játsszák a nemek közti  ’Ki tud jobban kábítani?’ nemzeti (nemzetközi) társas-játékot. Ez egy macsó világ. (Nem sok meleget látni.) Az olasz pasiknak még mindig a nők jönnek be. A nők pedig tudják, hogy nélkülözhetetlenek. Hatalmas önbizalommal mutogatják testüket (tetkó nincs) és hányaveti, mit-sem-törődöm módon kasszírozzák be a sóvárgó tekinteteket. A férfiak pedig kiolthatatlanul tüzesek, és  fáradhatatlan hevességgel gerjednek rá szinte minden nőre. (Bárkivel – bármikor.) Még a rendőrök is levetkőztetik a nőket a szemükkel. Hihetetlen, ezek az olasz férfiak és nők, olthatatlan vággyal, szünet nélkül hódítani akarnak. Képtelenek ebbe belefáradni! (Talán a 90 éves olasz tata is halálos ágyán önmagát megfeszítve, még egyszer, utoljára lelkesen csapja a szelet a körülötte sürgölődő nővérkének, s mielőtt kilehelné lelkét, egy charme-os kacsintással búcsúzik el tőle és az élettől.)

Bent  megtisztulás, gyónás, kint  fülledt erotika. (Kintről be lehet menni, aztán bentről ki.)

Nekem ez az életkép némileg az ókori Róma életstílusára emlékeztet.

Róma gazdagjai emberfeletti módon habzsolták a gyönyöröket. Kificamodott, perverz életvitelükről sokan írtak. Én most az unaloműző, ferde szórakozásaik közül csak zabálási szokásukat említeném meg. Képesek voltak hatórás vacsorákat végigenni oly módon, hogy többször meghányatták magukat, (ki ujjal, ki hánytató szerrel) amikor megtelt a hasuk, hogy aztán kiürült pocakkal, újra-korgó gyomorral, zabálásra-készen ’nekidőljenek’ a ki-tudja-hányadik különleges fogásnak.

Miközben Róma (számomra) agyament módon szórakoztatta magát, a hat Vesta-szűz elszeparáltan élte szűzi, önmegtartóztató életét a Vesta Szüzek Házában. Szigorú testi-lelki tisztaságban kellett élniük, mivel ők képviselték Rómát az istenek előtt, ők jártak közben Rómáért. Róma sorsa mondhatni tőlük függött.

A Vesta szüzeket (Vesta istennő papnői) 4-6 éves korban választották ki gazdag családokból. Tíz évig tanultak, tíz évig őrizték a tüzet, tíz évig tanítottak. Harminc év szolgálat után joguk volt ahhoz, hogy férjhez menjenek. Ha egy Vesta szűz megtörte tisztasági fogadalmát, élve temették el.

Mára Róma öröknek hitt dicsősége romokban hever. (Lehet, hogy a hűtlen Vesta szüzek is ludasak ebben? Vagy a város egyszerűen eltunyult és kiégett a gyönyör-hajhászástól, azaz agyon-gyönyör-hajszolta magát és belefulladt saját hányadékába?) Híres-hírhedt szokásai is megszelídültek. Az ókori tivornyák, luxus-zabálások tészta és pizza-evésre egyszerűsödtek, az arénák helyett az utakon folyik a vér, a perverz és gátlástalan szórakozásokból (egyáltalán nem ártatlan) flörtök lettek. A tisztasági fogadalmat megtört apácákat, szerzeteseket, papokat sem temetik el élve.

De egyvalamiben nem változott. Hűségesen megőrizte ellentmondásosságát. Róma az a hely, ahol a test és a lélek egyaránt megkönnyebbülhet. A vendégnek mindent! Fő a rugalmasság!

A Colosseumot zsidó rabszolgákkal építették. Kívül zsidó vér, belül keresztény vér tapadt rá.

A Vesta szüzek temploma:

A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése (Traianus idején 53-tól 117-ig)  kb.  5 900 000 négyzetkilométer. Nyugat-Eurázsia lakosságának körülbelül felét foglalta magába. Ezt a felfoghatatlanul gigantikus birodalmat innen irányították:

A Vatikáni múzeum:

Szent-Péter Bazilika:

A pápa szobájában mindig ég a villany:

Gyónásra várva:

Arabok a Vatikánban:

Gyorsan végigrohantak a freskókkal teli termeken. Vajon mit gondolnak a kereszténységről a sok pucér alak és nemi szerv láttán?

Terek:

Giordano Bruno-t  itt égették el, mert azt állította, hogy a Föld gömbölyű.

Ezen a téren élt Michelangelo, aztán ’egy kicsit később’ ebben az épületben volt Mussolini főhadiszállása:

Motorino minden mennyiségben:

Zsidó negyed:

A zsidó negyed mellett Krisna étterem, szemben vele  Buddha:

’Nyóc ker’ feeling:

 Nem akartam hinni a szememnek, amikor a Colosseum felé vezető forgalmas úton az egyik este megpillantottam ezt a kivilágítatlan kerékpárt. Na, ez az abszolút lehetetlen szituáció Svájcban. Sötét is volt, kapkodtam is, a kerékpáros is gyorsan tekert, így ez lett belőle. De nekem mégis tetszik ez a kép.

Gyalogolni jó, botokkal gyalogolni még jobb! Ehhez nem kell tudomány, csak két egészséges láb. Gondoltam eddig.

Nemrég, az egyik helyi lapban ráakadtam erre a hirdetésre:  

Esti ’bottal-gyaloglás’ tanfolyam. Hétfőnként, 18:30-tól 19.30-ig.

Öt alkalom, 120 svájci frank, az árban a bot-kölcsönzés is benne foglaltatik.

Felvilágosítás és bejelentkezés: R.G.-nél, aki képesített fizikoterapeuta és sportoktató.

Cím, telefon- és faxszám.

Te adnál 120 frankot (kb. 25 000 Ft) csak azért, hogy valaki elmagyarázza, hogyan fogd meg a botokat? Mivel itt minden jóval drágább, mint otthon, ezért próbálok értékarányosan átszámolni. Újra kérdezem. Fizetnél 10.000 forintot azért, hogy egy szakember beavasson a botos-gyaloglás rejtelmeibe? Én ugyan nem!

Férjem és én lelkes ’botos-gyaloglók’ vagyunk. ’Botogoltunk’ már szemerkélő esőben, csontig-ható szélben, vakító hóban és korom sötétben. A botok minden helyzetben megbízható segítőtársaknak bizonyultak. Képesek ügyesen húzni, ha kell tolni a kimerült ’botogolót’ és ennek köszönhetően nagyobb sebességre kapcsolva, szinte fáradságmentesen vágtázhat az ember nemcsak a szántóföldeken, de fölfelé a meredek emelkedőkön is. Mit nekem hegy! (Most lehet, hogy egy kicsit túloztam.) De töredelmesen bevallom, felelőtlenül, könnyelmű módon, minden elő-képzettség nélkül, csupán józan paraszteszünkre és a vásárláskor kapott rajzos illusztrációk alapján vettük kezünkbe a botokat és a tudatlanság felhőtlen örömével űzzük és élvezzük ezt a sportot azóta is. (Jaj, az a magyar lazaság!)

Jó, tudom, a svájciak mindent pontosan tudni akarnak, mielőtt valamihez hozzáfognak, ebben az esetben, a testtartást, a botok beállítását, a mozdulatok összehangolását. Talán igazuk van, hiszen precizitásukkal egészségüket akarják védeni. De mi a francot tanulnak öt teljes órán keresztül? Ez az egész nem tarthat 10 percnél többe. Oké, gyalogoljanak még egy kicsit az oktatóval, akkor is egy alkalom bőven elég a botos gyaloglás elsajátításához. Mit lehet, öt órán át magyarázni – tanulni?  

Ez az aprócska hirdetés is három dolgot bizonyít. A svájciak piszkosul jól élnek, mert képesek kifizetni ennyi pénzt két bot helyes fogásáért és elképesztő módon perfekcionisták. (Tudom, ebben a két megállapításban nincs semmi új.) A jólét pedig magával hozza a magányosságot. Megéri nekik 120 frankot kifizetni, hogy társaságban legyenek, új emberekkel ismerkedjenek meg.

E cikk olvasása óta, kétségek között hányódom. Mi van, ha rosszul fogjuk a botokat, ha rossz a testtartásunk? Lehet, hogy nem használunk, hanem ártunk az egészségünknek? Hogy dűlőre jussak ebben a kérdésben és végre megnyugtató választ kapjak, talán mégis be kéne iratkoznom erre a kurzusra.

A környék:

Casserol:

Creux-du-Van:

Burgdorf utcáin még égnek a lámpák, de a város fölött az ég tenger-kék színű. Libasorban ácsorgunk a peronon. Cigi a szájakban, kávés-pohár a kezekben. A vonat piros pofácskája felbukkan a kanyarban. Fölszállunk. Leülök az egyik ablaknál. A vonat ütemes kattogása, az emberek duruzsolása elálmosít. Sokan reggeli kávéjukat szürcsölik, telefonálnak, zenét hallgatnak. Szinte mindenki a ’20 minuten’ hétfői számát lapozza. A velem szemben ülő idősebb férfi tátott szájjal olvassa a híreket. Mielőtt lapoz, megnyalja bal keze mutatóujját. A címlapon szép szőke német lányok hatalmas söröskorsókat emelnek a magasba és minden bájukat bedobva mosolyognak…. Svájc is keresi a szuper-tehetségeket…. Ámokfutó a kórházban, halottak és sérültek…. Az FC Thun tovább jutott a kupán…. Holnap reggel 5 fok lesz, napközben 19 fok.

Szép, felhőtlen nap elé nézünk. Pára-csík lebeg a szántóföld fölött. A harmatos fűben tehenek legelnek. A kukoricás fölött, a tiszta égbolton, megcsillan egy kelet felé szálló repülőgép ezüst-teste.

Az idős úr mellett, egy erősen kopaszodó negyvenes férfi szunyókál. Arcán halvány mosoly. Mobiljáról zenét hallgat. A mellettem ülő 17-18 éves fiú barátaival beszélget. Az egész karattyolásból csak a ’was’-t értem.

Az első fénysugarak elérik a fák csúcsait, majd lassan lesiklanak a lombkoronákon.

Bern ’rozsdásodó’ dombjain, elegáns villák ablakai tükrözik vissza a reggeli fényt. Áthaladunk a vasúti hídon. Alattunk a sebes Aare vize csillog, az óváros tornyai pedig szemérmesen kukucskálnak ki a reggeli pára-fátyol mögül. A házak és a templomok mögött a távolban, sötéten rajzolódnak ki az Alpok égbenyúló csúcsai.  

A vonat csikorogva megáll a barlang-szerű pályaudvar 12-es peronjánál. A szerelvény kiürül, csupán üres műanyag kávés-poharak és összegyűrt papír-zacskók maradnak rajta.

Szeretem nézni a gyerekeket, ahogy játszanak. Egy kisfiút sosem fogok elfelejteni. A neve és arca kitörlődött memóriámból, de az biztos, hogy 3-4 év körüli volt és egy nagy-belmagasságú, emberektől nyüzsgő szobában (talán buli volt?) építőkockákból tornyot épített egy öreg perzsaszőnyegen. A külvilág megszűnt, csupán a feladat létezett számára.  Amikor elkészült a mű, elégedetten fölállt és diadalittasan körbejárta. Aztán hirtelen mozdulattal, furcsa vigyorral az arcán meglendítette karját és villám-gyorsan lerombolta a tornyot. Én megrendülten néztem  a ’romhalmazt’ és a győzelmi táncot járó kis-harcost. Egyszerűen nem értettem a helyzetet. Ledöbbentem azon, hogy az építés örömét felülmúlta a pusztítás öröme.

Ismertem egy végtelen nyugodt, lassan beszélő, lassú mozgású, megfontolt férfit. Amikor elkapta a düh, a gondosan félretett, selejtes köcsögöket dobálta a konyha padlójára. (Felesége keramikus volt.) Megfontoltan őrjöngött, az ésszerűség határain belül kegyetlenkedett a csorba, festékhibás kancsókkal. Egyik nap újra elkapta a roham és mechanikusan elindult az ’áldozatok’ felé, de menetközben hirtelen elnevette magát. Rájött, hogy milyen ostobaság ez az egész. Azóta (tudtommal) nem vagdos törékeny tárgyakat a padlóhoz.

Egy szép nyári este a 12-es villamoson ültem. A frissítő esti szellő helyett, forró levegő áradt be a nyitott ablakokon. Az egyik megállóban zöld lámpára vártunk. Amikor megmozdult a szerelvény, valami az arcomba csapódott. Kint, a sötétben,valaki gondosan összegyűjtötte nyálát a szájában és tökéletesen időzítve rám köpte a nyitott ablakon keresztül. Kinéztem. A lámpa alatt álló fiúnak 18-20 év körüli normális arca és átlagos megjelenése volt. Akkor láttam őt először és utoljára.

Dühösek lehetünk okkal vagy ok nélkül, akarattal vagy akaratlanul, átgondoltan vagy spontán. Szerintem, a sok feldolgozatlan fájdalom és sérelem aktivizálja lelkünk felszínén tátongó  düh-krátereket, melyekből kiszámíthatatlanul tör föl a fortyogó harag-láva, mérges gőzök és gázok kíséretében, melyek komoly környezeti károkat okoznak.    

A dühnek időben és intenzitásban mélysége, magassága és horizontális kiterjedése van. (Azt nem tudom, hogy megörököljük őseinktől vagy csupán leutánozzuk szüleinket, én afelé hajlok, hogy a kettő kombinációja által jön létre.) Irányulhat befele és kifele. A befele őrlődők magukat rombolják, a kifele dühöngők környezetüket rombolják. A bent lévő harag bent-reked és lassan, alattomosan őrli fel az ember testi-lelki egészségét. A kifele dühöngők pedig környezetük testi-lelki épségét veszélyeztetik. Sajnos, a lenyugvás csak ideig-óráig tart, mert a düh-tartály hamar újratöltődik és óraműpontossággal beindul az ördögi körforgás, újra és újra bántani kell valamit vagy valakit, hogy újra nyugalmat találjon az indulatoktól hányatott lélek.

Leleményesen dühöngünk. Kreatív lényekként, kimeríthetetlen fantáziával tudunk bántani, pusztítani. A nüansznyi, alattomos szinttől a látványos erődemonstrálásig széles eszköztárral félemlítjük meg környezetünket. Elég egy rideg, megvető szemvillanás, egy gúnyos ’aha’, a másik máris porig van alázva. Vannak, akik a nyilvános leégetést részesítik előnyben, minél többen hallják, annál jobb. Az alpári szavak is megteszik hatásukat, mert a düh erővel tölti meg a szavakat és a másik lelke komoly sebeket kap ilyenkor. (De a némaság, a kimondatlan szavak is kegyetlenül tudnak fájni.) A technikák különbözőek, de alapjában véve ugyanarról van szó. Mindig mindenki megtalálja annak a módját, hogy az éppen felgyülemlett mérgét hogyan okádja ki másra. Ha tárgyak összetörése nem vezet megkönnyebbüléshez, akkor jön mások bántása, mások lelkének (vagy testének) összetörése.  A dühöngő 100%-os biztonsággal választja ki a megfelelő alanyt (áldozatot) és magabiztosan uralja le. Ha a dühös ember magányosan tombol, végső és szélsőséges esetben önkárosítást is képes tenni. (Haját tépi, ököllel belevág az asztalba, nekimegy a falnak, de még önvagdosásról is hallottam.) A lényeg, hogy valaki fizessen belső fájdalmaiért. Ha nincs kit gyötörnie, akkor önmagának okoz fizikai fájdalmat. Ha mást nem tud megbüntetni, akkor önmagát bünteti meg.

Mindebből az következik, hogy a fájdalom-okozás hatásos düh-levezető módszer. Ha az ember magába fojtja mérgét, önkínzás történik, ha másokat olt be mérgével, másokat kínoz. De miért jó gátlástalanul viselkedni, miért jó másokat gyötörni? Amikor korlátokat hág át az ember és tiltott területre lép, ál-szabadság érzés szabadul fel. Izgalmas kilépni saját határainkból és erőszakosan behatolni egy másik ember lelkébe (testébe). (Ez olyan, mint amikor egy ország elfoglal egy másikat.) Az erőszaktevő felszabadítja saját dühét és a másikba helyezi át (kiterjeszti magát). Vadító egy helyzet, gátlástalanul lehet őrjöngeni, garázdálkodni egy másik emberben. (Tény, hogy a legtöbb gyilkosság családon belül történik.) Elszabadulnak az indulatok, leesik minden gát, béklyó és felszabadultan bánthat, rombolhat-tombolhat. Örömmel és elégedettséggel pusztít, mert átéli, hogy hatalma van. Megtámadott, elfoglalt és behódolásra kényszerített egy másik embert. Megkapja azt az ön-kielégítő érzést, hogy ’VALAKI VAGYOK’! ’Erősebb vagyok nálad! Legyőztelek! Uralkodok feletted! Félsz tőlem!’ (Féltek már tőled? És élvezted? Féltél már? És ugye nem élvezted?)

A tolvajjal ellentétben a dühöngő nem elvenni akar valami értékeset, hanem adni, mégpedig saját terhét. Cipelje más! Saját nyomorúságát, frusztrációját, fájdalmát, haragját ellentmondást nem tűrően, agresszívan belevágja a másikba. Mivel az áldozat nem szabad-akaratából vállalja fel az indulat-levezető szerepet, egyenjogúságról szó sincs. Eszközzé válik, akin keresztül az agresszív fél megbosszulja sérelmeit, azaz kiereszti magából a belső túl-nyomást. A másik fontos tárggyá válik, aki nélkül életképtelen a dühöngő. Ha elveszti „szolgáját”, sürgősen találnia kell mást, akit bele lehet kényszeríteni az „áldozati bárány” szerepkörbe. (A nagyobb kaliberű indulatos embereknek akkora hatalmuk van, hogy egész környezetüket félelemben tudják tartani.)

Képesek vagyunk bántani-bántalmazni azokat is, akiket (állításunk szerint) szeretünk. Beléjük döfjük harag-fullánkunkat és örülünk annak, amikor a méreg hatni kezd. Érzéketlenül nézzük végig, amikor megvonaglik a másik arca és sírva rohan ki a szobából és dühösen csapja be az ajtót maga után.    

A pusztítás „gyönyörűségében” nem csak egyénileg, hanem csoportosan, sőt még nemzeti/nemzetközi szinten is tudunk élvezkedni. Erre kiváló példa Drezda. Dühös vagyok mindazért, ami Drezdával történt! (Van jó düh is? Igen! Amikor a romboló dühre vagyunk dühösek!)

Drezda, Szászország fővárosa, az Elba folyó partján fekszik. 1206 óta szerepel hivatalos iratokban. 1485-től hercegek, választófejedelmek, királyok székhelye. Az urak nem voltak szűkmarkúak, úri módon költekeztek, hogy pozíciójukhoz méltó, igényes és gazdag várost hozzanak létre. A sok elegáns, barokk épületének köszönhetően, Európa egyik legszebb városává vált. Szépségéért Elba Firenzéjének nevezték el. Mára újra komoly esélyes lenne egy Miss Európa város-szépségversenyen.

A 2. világháború végén a konkurens nagy-hatalmak bosszút álltak Németországon oly módon (is), hogy legszebb városát felperzselték. 1945. február 13-14-én a brit Királyi Légierő 773 gépe 2700 tonna bombát és 650 ezer gyújtóbombát dobott a városra. A szándékosan létrehozott tűzviharban az oxigén elfogyott és szén-monoxid gáz keletkezett, amelyben sokan megfulladtak (természetesen nem katonák). Néhány órával később az amerikai légierő 311 géppel 771 tonna bombát dobott le.  

Húszezer-nyolcvanezer (nem tudni pontosan mennyi) ember halt meg. A város közepe összefüggő romterületté vált. Világhírű, elegáns épületei megsemmisültek, a törmelék több mint 18 millió köbméter volt. Az egyetlen fontos célpont, a repülőtér és a hozzá tartozó néhány laktanya sértetlen maradt.

1939-ben, a 2. világháború kitörésekor 629 713 ember élt itt. 1945. november 3-án 454 249 főt regisztrált a szovjet katonai igazgatás.

Drezdát 1946-ban kezdték az eredeti tervek szerint újjáépíteni. A háború nyomait 60 év alatt sikerült eltüntetni. Mára a város újra királyi pompában ragyog. A komoly- és jazz zenétől hangos, turistáktól nyüzsgő utcákon még látni néhány darut. Frissen vakolt házak, újjáépített templomok, kastélyok, tiszta utcák és hatalmas terek azt az érzést keltik bennem, hogy egy régi-új városban sétálok, ahol a több-száz-éves épületek is vadonatújak. A múlt elmúlt. Elmúlt? Csak a Frauekirche néhány háborút-megélt, fekete köve tűnik ki a fehér, új kövek között.

A Frauekirche (nevével ellentétben Lutheránus Templom) szomorú, de tanúságos története:

Alapkövét 1726-ban helyezték el, 1734-ben szentelték fel. Az Alpok északi részének legünnepeltebb kő-dómja volt. Beceneve: hit kővé változik.

1945. február 15-én reggel 10 órakor a dóm összeomlott. Először egy könnyed reccsenés, majd  zuhanás volt hallható. Aztán 45 éven keresztül feküdt romokban, mint egy nyitott seb a város szívében. Az NDK vezetői pénz és akarat hiányában nem építették fel. De a dóm tovább élt a drezdai emberekben. 1966-ban az emlékezés helyévé nyilvánították. Minden évben koszorúkat helyeztek el a bombázás napján. A 80-as években békemozgalom indult a templomért. 1982. február 13-án este fiatalok vonultak a romhoz gyertyákkal. 1989-ben egy városi csoport hívást intézett a világ felé, hogy segítsenek újraépíteni a Frauenkirchet. Széles körben reagáltak az emberek. Százezer magánadakozó segített. A helyreállítás első lépése 1993 -ban, az alapkőletétel 1994. májusában, a felszentelés 2005. október 30-án történt.

A Torony Kereszt 92 métert zuhant és évtizedeken keresztül a törmelék alatt feküdt. 1993-ban megtisztították az eldeformált keresztet, majd a templom belsejében helyezték el. A látogatókat arra kérik, hogy békéért és helyreállításért imádkozzanak és egy gyertyát gyújtsanak a kereszt mellett.

Szeretném még megjegyezni, hogy az Altemplom oltárát ír mészkőből egy angol művész, Anish Kapoor készítette. Nemzetközi összefogással rombolták le, nemzetközi összefogással építették föl.

Az ember/emberiség ellentmondásossága elevenen jelen van a templomban. A jó és rossz örökös csatájában, ha lassan és nehézkesen is, de a jó kerekedett felül, legalábbis a Fraukirche és Drezda életében. A templom és a város sorsa azt bizonyítja, hogy az ember nem csak  rombolni szeret, de építeni is.

Először azt gondoltam, hogy rossz helyen vagyok rossz időben…. De többszöri ellenőrzés után teljes bizonyosságot nyertem afelől, hogy nem velem van a baj, én tényleg jó helyen állok. E felismerés után, az aggodalom villámszerűen behatolt minden porcikámba. Akkor itt valami komoly dolog történhetett. Nagyon komoly! Este a hírekben biztos be fogják mondani. ’Mit csináljak?! Maradjak? Menjek? De hova?’ Tehetetlenül ácsorogtam tovább az egyre növekvő tömegben.

Döbbenettel és mély megrökönyödéssel tájékoztatlak Titeket, hogy másfél-éves itt-tartózkodásom alatt megtörtént az elképzelhetetlen! Késett a vonat! 10 PERCET! A tökéletesen megszervezett vasút és busz hálózat télvíz idején, havazások közepette is halál-pontosan működik. Épp ezért ezen a felhőtlen, nyári napon nehezen fogtam fel azt, hogy itt is késhetnek a vonatok. Igazolást nyert az az ismert állítás, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Nincs tökéletesség a Földön! Hiába minden erőfeszítés, a fejlett infrastruktúra, az olajozottan működő rendszer, a munka-fegyelem! Még a svájci vasútnál is nyakon csíphető a tökéletlenség.

A teli vonaton egy szőke, feketébe öltözött lány mellett találtam helyet. Csak futólag néztem rá. Átlagos megjelenésével beleolvadt a tömegbe. Olvasás közben többször kinéztem az ablakon, így óhatatlanul ő is belekerült látókörömbe. Ekkor valami furcsát vettem észre rajta. Egy hatalmas takony lógott ki az orrlyukából. Szóljak neki? Nem, inkább nem. Még megsértődne. Végül is csak én látom, és én is csak akkor, ha ránézek. Amikor újra rápillantottam a taknyára, tűnt fel, hogy ez az izé, szabályos gömb formájú és ezüstösen csillog. (A gömböcske szemérmesen húzódott meg az orr hegyében, csupán alsó domborulatát mutatta meg a világnak.) Nahát! Ez egy ezüst testékszer, ami takonynak álcázza magát! Nem, ez nem lehet. Biztos, hogy rosszul látom. Óvatosan megint odasandítottam, hogy dűlőre jussak ebben a kérdésben. Végül minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy az orrlyukból tényleg ékszer kukucskál ki. Úgy megkérdeztem volna a lánytól, hogy miért pont oda tetette és miért jó az neki, hogy ott van, de persze nem mertem.

Amikor végre Burgdorfba érkeztem, felpattantam kerékpáromra és hazafelé tekertem. Velem szemben egy termetes tinilány futott (inkább vonszolta magát) az állomás felé. Arca eltorzult az erőfeszítéstől és az izgalomtól. Látszott rajta, hogy a pánik és a fáradtság úrrá lett rajta. Úgy küzdött a másodpercekért, mintha az élete forgott volna kockán. Hatalmas testét próbálta nagyobb sebességre kényszeríteni, de hiába, a lomha test győzött. Erőtlenül, kétségbeesve, remegő lábakkal megállt, majd ereje utolsó csöppjét felhasználva ’húzta-vonta’ magát tovább.

Ismerős a kép? Sietek, abban a reményben, hogy sikerül időt nyerni. Jaj, csak elérjem a buszt, a Metrót….! Győzelem esetén elégedettség és öröm jár át. Ó, nyertem 10 percet! De ha izomlázat kockáztatva vágtázom a villamos után és pont az orrom előtt csapódik be az ajtó és a visszapillantó tükörből egy kajánul vigyorgó arc néz vissza…. Hát ennek komoly következményei vannak: vérnyomás felugrik, szívdobogás hevesebbé válik és negatív gondolatok sokasága születik meg a másodperc töredéke alatt, mindezek pedig ahhoz vezetnek, hogy feszülten, kimerülten és életundorral esek be a munkahelyre. Pedig csak 10 percet veszítettem.

Az idő kegyetlen játékos, az örök ellenség! Jókedvében időnként megajándékoz néhány perccel. Ez az időmegtakarítás euforikus örömet ad. De néhány perc veszteség bosszúságot (milyen szemét volt a sofőr, hogy nem várt meg), haragot (utálom a tömeget, utálom a rosszindulatú sofőröket), önsajnálatot (hogy lehetek ilyen peches), dühöt (elegem van ebből a városból, az elviselhetetlen közlekedésből), önvádlást (ha csak 10 másodperccel hamarabb indultam volna el….), reménytelenséget (minden áldott nap ez a stressz van), szégyent (már megint késni fogok) produkál.

De miért hat rám ilyen intenzíven az idő? Miért játszik az érzelmeimmel? Miért tud annyira kihozni a sodromból? Lehet, hogy néhány perc megtakarítással azt hiszem, hogy visszaszerzek Tőle valamit? Ha meg elmegy a nap értelmetlen várakozással, akkor meglopottnak érzem magam?

A küzdő típus sosem adja fel, képes 3-4 órás alvással megállíthatatlanul pörögni szinte egész nap abban a hiszemben, hogy így értelmesebben él. A letargikus pedig alvásba és semmittevésbe menekül, mert így is úgy is elillan az élet, akkor meg minek agyonhajszolnia magát. A nap 24 órája lehet sok vagy kevés. De akár így vagy úgy élsz, játékterünk mindenféleképpen kicsi marad. Az Idő az Úr! Ő megy a Maga komótos, öntörvényű módján, magával vonszol mindenkit, a munkamániás és a lusta embereket is egyaránt. A (nekünk) végtelen időből megkapjuk kiporciózott, személyre-szóló, aprócska adagunkat. Akár tetszik, akár nem, ezzel kell gazdálkodnunk.

’Hát igen, ki vagyunk szolgáltatva az Időnek!’ – mondják. Igaz, korlátolt mennyiségű időm van, de ennek a minősége tőlem függ. Az én időmmel én gazdálkodom! Tőlem függ, mit teszek bele. Szerintem, a MOST a lényeg! Az élet a MOST - ak sorozata. A MOST - ban vagyok, egykor-volt MOST - akból áll össze a múltam és a MOST - tól függ a jövőm. A MOST - on én lehetek az úr! Kizárólag tőlem függ, hogy MOST mit csinálok! Több-millió vissza-nem-térő pillanat az ENYÉM! Csak az enyém! Ha így nézek az Időre, akkor már nem ellenségem többé, hanem egy hófehér, tiszta vászon, amire az életemmel egy képet festek. Az utolsó ecsetvonás (remélem) messze van, még van lehetőségem levakarni és újrafesteni az elrontott részeket.

Nekem Berlin a múlt a jelen és a jövő egyedülálló együttes jelenléte. Nem mondanám, hogy szép város, de az biztos, hogy izgalmas és rendkívüli.

Az egyedien modern épületek és az égbe nyúló órásdaruk dzsumbuja között, hatalmas, lebuldózerezett területek várnak beépítésre. (Terület van bőven, „hála” a szőnyegbombázásoknak.)

A világ pedig látni akarja az újjászülető Berlint. Kíváncsi turisták tömege lepi el a várost, főleg oroszok. (Az oroszok kivonultak, majd visszajöttek, csak másképp.)

A ’szocista-realista’ Berlint és a ’burzsuj’ Berlint igyekeznek gyorsan egyarcúvá formálni. Érthető, hiszen egy nemzetnek, egy főváros kell. Az intenzív építkezésekkel mellesleg felpörgetik a gazdaságot, munkát is adnak, ami nagyon kell, mert Németország 10%-a, azaz 10 millió ember munkanélküli.

A megújulás része az is, hogy a lakosság „kiszínesedett”. Berlin egy igazi lüktető, örök mozgásban lévő kozmopolita várossá nőtte ki magát. Utcáin mindenféle szerzet látható. Az ambiciózus, tettre-kész karrieristáktól az alkoholmámorban dülöngélő naplopókig, az elegáns uraktól a rongyokba öltözött koldusokig, a talpig bebugyolált nőktől a tetkóval és testékszerekkel „felékesített”, bájaikat mutogató lányokig széles a paletta.  

De nemtől, fajtól és társadalmi helyzettől függetlenül, mindenki megilletődve nézi végig a Chekpont Charlie (Katonai ellenőrző pont az amerikai szektor területén 1945 és 90 között.) képeit. A FAL, (ami még sok emberben elevenen él) megosztást szított, családokat szakított szét, emberéleteket követelt, egyeseket hősökké, másokat gyilkosokká tett – mindenkit elgondolkodtat. A FAL, ami csúf jelképe az ember értelmetlen gyűlöletének – kijózanít. Ez a FAL mára szinte teljesen eltűnt az utcákról, egy-két emlékhelytől eltekintve, csak egy csík fut egykori helyén. Három elemét a történeti múzeumban újra felállították. Látványa felzaklat, mert hihetetlen, hogy ez a képtelenség megtörténhetett! Ez a néhány darab beton szomorú bizonyítéka annak, hogy az emberi gonoszság és korlátoltság határtalan. Ezt látni kell, ezt látnotok kell! Emberi szenvedés, fájdalom és harag kiált a falról. Ami mellett egykor fegyveres-kutyás őrök járőröztek, most én állok és akadálytalanul, büntetlenül körbejárhatom. Megfordult a történelem kereke, a félelmetes FALból ártalmatlan múzeumi tárgy lett. Az ember józanabbik része győzött. Csak az a baj, hogy az emberiség történelmében a józanság mindig rövidebb ideig tartott, mint az őrület.

Németek, oroszok, japánok, amerikaiak, angolok, olaszok és magyarok, együtt nézzük a képeket, együtt könnyezzük meg a múltat. Pedig apáink, nagyapáink egymást ölték, lehet, hogy pont itt.

Jó, hogy itt állunk és most ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy érzünk. De meddig tart ez az egység? Meddig engedünk teret a lelkiismeretünknek?

Kimegyünk. Az újjáépített házak falai ragyognak a késődélutáni napfényben. Zsong a fejemben a sok kép. Lazán öltözött emberek napoznak a szökőkútnál, turisták belenevetnek a fényképezőgép lencséjébe, egy koszos, mezítlábas fiatalember csikkeket keres a fűben, feketébe öltözött, bakancsos társaság gyülekezik a téren. Körülbelül 50-en lehetnek. Lépteim felgyorsulnak. Félek.  

A FAL evolúciója:

A FAL egyenlő hidegháború:

Chekpont Charlie:

Döbbenten nézzük, hogy két egymás mellé tett, rafináltan kivágott bőröndben igenis elfér egy ember.

Bebelplatz:

1933. május 10-én több, mint 20 ezer könyvet égettek el az "állami megvilágosodás" szent nevében. Ma a tér közepén egy üveglap csillog. Ezen keresztül a föld alá lehet kukucskálni, ahol üres könyvespolcok sorakoznak egymás mellett.

Az új Berlin:

A "mosógép", ahol Angela Merker dolgozik:

A világ egyik legmodernebb vasútállomása: