Az én Svájcom

Megvan a „szerencsés” utódunk. Egy vonzó 40-45 év körüli özvegyasszony költözik ide öntudatos tini lányával. Valószínűleg a ’vissza a természet idilljébe’ gondolat motiválta őket is, hogy feladják városi otthonukat, ezért a lakásért. Kívánom nekik, hogy legyenek boldogok itt, de a lakás kondícióit ismerve nem csodálkoznék azon, ha fél év múlva ők is költöznének.

Anya és lánya eljöttek az egyik este, hogy beköltözésük előtt lemérjék a szobákat. Múlt héten voltak itt, már nem is tudom melyik nap, de az biztos, hogy 17 órakor jöttek. J. úr hozott magával egy olyan kütyüt, ami úgy néz ki, mint egy távirányító. Ezzel a csoda-micsodával egy gombnyomással lehet mérni a távolságokat. Milyen jópofa dolog, nem kell négykézláb kúszni-mászni a padlón, hanem az ember csak ráirányítja a mérőt a kívánt pontra, ekkor egy vörös pötty jelenik meg a falon, a szerkezet pedig nyomban kiírja a két fal közti távolságot. Ilyet még nem láttam! De jó hogy hozta, mert ezzel a csoda-ketyerével pillanatok alatt kész lesznek.

Úgy 18 óra körül, kezdtem feszült lenni. Mi a csudát csinálnak ilyen sokáig? Ekkor azt láttam, hogy a lány az üvegajtó üveg-betétének a szélességét és hosszúságát mérte. Amikor Lajos kiment a konyhába (próbálom pontosan leírni mit csináltak) az előszobában lévő beépített szekrény ajtaját szegélyező keret-lécek távolságát mérték le. Ezt már nem hagytam megjegyzés nélkül. (Természetesen magyarul fakadtam ki.) Kezdtünk egyre éhesebbek és idegesebbek lenni. Amikor bejöttek abba a szobába, ahol én voltam, már közel voltam ahhoz, hogy felrobbanjak. ’Elmúlt negyed 7 és még mindig nem végeztek! ’Amikor a lány lemérte az ajtókeretet is, ( 5,4 cm, de a díszléccel 6,3 cm – direkt lemértem, hogy hajszálpontosan visszaadjam az eseményeket) azt hittem, sikítani fogok! Végül, 18.30 perckor távoztak.

Egy magyarnak 15 percbe sem telt volna lemérni a dolgokat, de hát a mi alaposságunk a nyomukban sincs.

Ide kell születni ahhoz, hogy ezt normálisnak tartsa az ember.