Ha már itt vannak ezek a szép, nagy hegyek, meg kéne tanulni síelni. Leküzdve rossz emlékeimet, engedtem, hogy férjem megszervezzen egy találkozót az egyik munkatársával, aki síoktató is egyben.

Eljött a „várva-várt” nap. Még az ég is kiderült, ünneplő fehérbe öltöztek a hegyek a tiszteletemre, de lehet, hogy a nap csak azért bújt ki a hófellegek mögül, mert nem akart lemaradni a produkciómról.

Amikor a macerás részen túl voltunk (sícsizma-próba, lécválogatás), teljes menetfelszerelésben elindultunk a parkolóból. Néhány lépés után, egy kisebb lejtőhöz értünk, ahol el kellett döntenem, hogyan is evickélek le a felvonóhoz. Sokan sílécen tették meg ezt a rövidke utat, de én a biztonságos gyalogos-araszolást választottam.

A felvonóról letekintve kitágult a táj, a települések összezsugorodtak. Alattunk kecsesen suhantak lefelé az emberek. Kezdtem izgatott lenni. Amikor fölértünk, sípályák sokasága kínálta magát. Én és oktatóm Thomas, az egyik csákányos felvonóhoz mentünk, akarom mondani csúsztunk, mert akkor már rajtam voltak a lécek. Mindenki olyan természetesen mozgott, mintha sílécekkel jöttek volna a világra. De az én léceim állandóan összeakadtak, a botok sem segítettek, hanem inkább hátráltattak a haladásba. Nem volt sportszerű, hogy az összes síléc leste viselője gondolatát, egy-két aprócska mozdulatból is pontosan tudták, mit kell tenniük, az én léceim pedig önfejű, rakoncátlan, betöretlen csikókként a maguk feje után mentek. Gyakorlatilag, semmibe vettek! Tudom, nekem kell betörnöm őket, de fordítva volt, ők törtek be engem, azaz törték meg az akaratomat, azt sugallva, hogy ne erőlködjek tovább, úgyis ők az erősebbek.

Már elegem is lett a síelésből, pedig még el sem kezdtem, de ha már itt vagyok, nem adhatom fel, végig kell csinálnom ezt a napot. Így hát kitartóan igyekeztem a csákányos felé. Thomas látta emberfeletti küzdelmemet, ezért időnként megtolt, hogy „lépést tudjak tartani” a sorral. A férfi, aki adogatta a csákányokat látta, hogy én egy igazi „profi” vagyok, ezért bőven adott időt nekünk az elhelyezkedéshez. Thomas először irányba rakott, majd a megfelelő pozícióba állított, hogy a közeledő csákány pont alám kerüljön. Oktatóm mindenről felvilágosított, csak azt felejtette elmondani, hogy ne üljek a csákányra. Én egyből ráültem, hogy kipihenhessem magam egy kicsit. A csákány megbillent és tovaszállt, én meg a hóban landoltam. De közben jött felénk a többi csákány, így gyorsan föl kellett volna állnom, de nem tudtam, újra és újra visszapottyantam. Végre Thomas fölhúzott valahogy és a repülő csákányoktól nagy nehezen odébb tolt. Körülbelül 4 méterre álltunk a kiindulási ponttól. Oda kellett visszajutnunk. Jó, de hogyan? Mivel enyhén lejtett a talaj és háttal álltam a felvonónak, ezért először meg kellett volna fordulnom ahhoz, hogy fölfelé csusszanjak. De a lécek újra összegabalyodtak, én billegni kezdtem, ezért Thomas úgy döntött, hogy inkább leveszi rólam a léceket. Miután ez megtörtént, problémamentesen visszagyalogoltam a csákány-adogató emberhez. Na mármost, itt újra föl kellett venni a léceket, de nem sikerült, mert a sícsizmám talpa tele lett hóval. Thomasnak ki kellett tisztítania a talpakat. ’Térden állva kipucolt’, majd sikeresen ’rákattantam a lécekre’. Újra menetkész állapotba kerültem. Jött a csákány, megfogtam, Thomas pedig engem és már vitt is fölfelé minket a felvonó. Kicsit oldalra néztem, és láttam, hogy időközben felduzzadt a sor és mindenki engem nézett. (Az előadásnak vége volt, de a taps elmaradt.) Még jó, hogy a szemembe nyomtam a sapkát és napszemüveg takarta el az arcomat.

Fölértünk. Csodás táj tárult elém. A sítalpakkal eggyé vált furcsa lények lazán, könnyedén, álomszépen siklottak le a lejtőn. Én Thomasra néztem a ’na most mi lesz’ arckifejezéssel. Ő meg nevetett. Néhány alapinstrukció után elindultunk. Nagy s-eket írtunk a hóba, komótosan, meg-meg akadva haladtunk lefelé, mellettünk 5-6 éves gyerekek fél lábbal süvítettek el. (Jó egyensúlygyakorlat.) A balra kanyar sehogy sem ment, képes voltam a lejtőn megakadni, de Thomas taszigálásnak köszönhetően olyan lendületet kaptam, hogy sebesen megindultak alattam a lécek. Én meg teljes pánikban csak arra tudtam gondolni, hogy most azonnal vagy egy kicsit később dőljek el. De Thomas szíve és mindkét lába a helyén volt, remekül korrigálta léceim kiszámíthatatlanságát.

Oktatómról azt kell tudni, hogy egy alacsony, vékony ember, aki 3 éves kora óta síel. Most 36 éves, ez azt jelenti, hogy 33 éve koptatja ezeket a hegyeket. Szerintem bekötött szemmel is le tudna jönni bármelyik lejtőn. Bot nem volt nála, minek az! Egyébként is szüksége, azaz szükségem volt mindkét karjára a bukásmentes állapot megtartásához. Nem tudom hogy csinálta, de képes volt megsokszorozni magát. Hol elől, hol hátul fogott, hol jobbról, hol balról támogatott. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy jelen legyek, és engedjem, hogy ő irányítson. Húzott-vont, pörgő dervisként, körülöttem forgott, kőfalként megvédett a csúszós lejtő veszélyeitől. Rendületlen optimizmussal, testileg-lelkileg támogatott és biztatott, hogy végre sikerélményem legyen, és elhiggyem azt, hogy képes vagyok megtanulni síelni. A lejtő vége felé mögém állt, magához szorított és együtt száguldottunk le a lejtő aljáig. Ekkor ráéreztem, mit szeretnek az emberek a síelésben. A sebesség varázsa megérintett. Suhanás közben elengedett egy pillanatra, én persze azon nyomban billegni kezdtem, ezért inkább újra megfogott és a nap végéig gyakorlatilag el sem engedett.

A második lecsúszás után kegyetlenül elkezdett fájni a jobb térdem. De én hősiesen, rezzenéstelen arccal tűrtem a fájdalmat mert, a sí-tudás megszerzése lebegett szemem előtt. Furcsa kettősséget éltem át, sízek is meg nem is, siklok lefelé a dombon, de semmit sem kontrollálok.

Vagy hatszor csúsztunk le, ebben a furcsa szimbiózisban. Ez azt jelenti hatszor kellett föltolnia Thomasnak a csákányoshoz, és hat lesiklásnál kellett megvédenie a megkeményedett hó jeges-vonzásától. Sajnos, minden óvintézkedése ellenére, az utolsó csúszásnál sikerült elesnünk. Thomas nevetett, én nem.

Késő délután nagy megkönnyebbülés volt beszállni az autóba. Túléltem, egyben vagyok, nem tört el semmim. Mondhatni, ez egy sikeres nap volt. Amikor hazaértünk és lehúztam a harisnyámat, két hatalmas kék folt éktelenkedett a jobb lábamon, a vádlim fölött pedig nagy duzzanat domborodott. (Lehet, hogy a túl szoros sícsizma volt a ludas ebben?) Idővel foltjaim színüket változtatták, a kékből zöld, majd zöldes-sárga lett, végül kifehéredtek. Ha megnyomom őket, még mindig fájnak, pedig már láthatatlanok.

Havas száguldásomról videó is készült. Alig vártam, hogy lássam. Jó, jó fáj a lábam! De az a száguldás, mondhatni repülés, az klassz volt! Ez mindent megér! Amikor a két lassan araszoló alakot megláttam a filmen, nem akartam elhinni, hogy az én és Thomas vagyunk.

Azt hiszem, a síelés nem akarja megszerettetni magát velem, sőt kifejezetten az az érzésem, hogy nem szeret engem. A szeretet, meg nem lehet erőltetni, ugyebár.