Az én Svájcom

Ha Bern felől jössz kocsival H.-ba, a falu előtt nem sokkal, az országúttól jobbra, egy elegáns palota emelkedik ki méltóságteljesen, a mackós parasztházak, a gondosan művelt, jól trágyázott (bűzös) szántóföldek és a tehénkolompoktól hangos legelők tipikusan svájci környezetéből. Szorosan mögötte kisebb épületek sorakoznak párhuzamosan egymás mellett. (Egy túltáplált anyakoca és emlőire tapadt szopós-malacok látványához hasonlóan.) Eme épületegyüttes fontos funkcióval bír. Ez Svájc egyetlen női börtöne. Lakóinak száma: 107, fele echte svájci, a másik fele külföldiekből áll (minden kontinens képviselteti magát). E színes, nemzetközi közösség zöme at h.-i tartózkodás előtt, drogkereskedelemmel kereste meg mindennapi kenyerét. De egy sorozatgyilkos is lakik itt, akinek gumiszobában kell letöltenie életének hátralévő részét.

A bentlakók és őreik között nem csak munkakapcsolat van, hanem szoros sors-közösségben élnek egymással, mivel egymás mellett laknak, (csupán egy drótkerítés választja el őket) belterjes kolóniát alkotva. (Kíváncsi lennék, hogy keverednek-e egymással. Hiszen a rabok és őreik is emberből vannak.)

A börtön vezetőségének az a fő koncepciója, hogy a rabok és a környék lakói ismerjék meg egymás életét. Ezért minden év decemberében két napra a börtön kitárja kapuját a kerítésen kívül élők számára. Az emberek kihasználva ezt a nem mindennapi lehetőséget, önszántukból mennek börtönbe (igaz, csak néhány órára), mert advent alkalmából meghitt, ünnepi vásárt tartanak itt, az elítéltek által készített szebbnél-szebb ajándéktárgyakból. Megragadva az alkalmat, Mariannevel (H. legjobb pékével, akivel mondhatni barátnői viszonyba keveredtem) a szabadlábon élők kíváncsiságával léptünk be a szögesdrótok által őrzött területre. (Meg kell jegyeznem, hogy csak 5 éve van körbekerítve a börtön. Korábban ember-állat szabadon közlekedhetett az épületek között. A kerítést nem azért húzták föl, hogy megakadályozzák a szökéseket, hanem azért, hogy a női rabok több időt tudjanak a szabadban tölteni.)

A hatalmas drót-kapu jelentős forgalmat bonyolított, folyamatosan érkeztek az emberek. Minden generáció képviseltette magát, az óvodáskorúaktól a nyugdíjasokig. Egyszem börtönőr sétálgatott a kapu előtt és ’Grüss-ech mitenand!’-al kedvesen üdvözölte a kicsiket és a nagyokat. A bejárattal szemben kisebb máglya égett, amiből finom, karácsonyillatú füst szállt föl, megadva az ünnepi hangulatot. A  füstoszlop mellett állt egy sátor, benne két hófehérbe öltözött angyal-lány mosolyogva kínálta a vendégeket forró, fűszeres borral. Mariannehez odament egy középkorú elegáns férfi, aki a szolárium-barna arcával, top-designos szemüvegével és keskeny, ’cool’ szakállával kirítt a tömegből. Háromszor megpuszilták egymást, (ez egyébként francia szokás), majd bemutatott neki. Kiderült, hogy ő a börtönigazgató-helyettes. Sietett tovább, mert egy 15-20 fős csoport várt rá. A nagy érdeklődésre való tekintettel, körbevezetik a látogatókat a börtön központi épületében, és részletesen beszámolnak a börtön életéről. Mi is a csoporttal tartottunk. Első állomásunk a mosoda-vasalda volt, ahol óriás mosógépek és szárítók sorakoztak egymás mellett. Több étterem és kórház szennyesét mossák itt tisztára. A mosoda tipp-top, remekül felszerelt, mindenütt tökéletes rend uralkodik. Majd az emeleti műhelyeken sétáltunk végig. Volt itt minden, kerámiaműhely, szövőműhely, fafaragó műhely, varroda. (Micsoda felszereltség! Milyen jó lenne beszabadulni ide! Én nagyon tudnám élvezni!) A mechanikus munkát kedvelők irodai felszereléseket, papírzacskókat készítenek, stílusosan fekete rács mintázattal. A műhelyek világosak, tágasak idillikus körülményeket biztosítva az itt dolgozó hölgyek számára. Innen szép kilátás nyílik a környező dombokra és H.-ra. Az asztalokon szerszámok, sablonok és mintadarabok fekszenek ékes rendben. A fehérre meszelt falon egyetlen óriásposzter lóg. Izmos, félmeztelen szépfiú gyengéden tart egy csecsemőt szőrtelen karjaiban. (Nem is kell több kép, ebben minden benne van, amire egy (rab)nő vágyik.)

A lányok-asszonyok szorgalmuktól és viselkedésüktől függően kapják fizetésüket, aminek egy részét évközben is magukra költhetik, de a pénz javát a börtön gondosan félreteszik nekik, és csak kiszabadulásukkor kapják meg. A munkavégzés jelszava a minőség. Az igazgató-helyettes úr azzal büszkélkedett, hogy nemrég 500 frankért adtak el egy sálat egy berni butiknak. A kerámiaműhelyben igényes kisplasztikákat láttam, amikből csak úgy sütött a tehetség. Furcsa, hogy néhány nőnek ide kell jutnia ahhoz, hogy felfedezze önmagát. Azt kell hogy mondjam, ezek a perifériára került nők igazi értéket hoznak létre. (Szeretem a tehetséget, mert az egyenlőség és igazságosság elvén működik, nem személyválogató és nem társadalmi ranghoz kötött. Az már más kérdés, hogy sok ember életében örökre rejtve marad, de ez már a család és a környezet sara. )

Körutunkat a modernül felszerelt kávézóban fejeztük be, ahol kérdéseket lehetett feltenni. Megtudtuk, hogy az államnak napi 200 frankjába kerül egy bentlakó ellátása. „Idegenvezetőnk” nagy átéléssel taglalta, hogy céljuk nem a büntetés, hiszen a helyhez-kötöttség önmagában elég büntetés, ezért ők (a börtön vezetősége és dolgozói) azért vannak, hogy segítsék a nők kiszabadulás utáni integrálódását és amíg itt vannak, érezzék jól magukat. Amikor megkérdeztem Mariannetól, hogy hányan vannak egy cellában, értetlenül nézett rám. ’Hát egy szobában egy ember van.’-válaszolta csodálkozó arccal.

Ezután elindultunk a standok felé. A hangszórókból karácsonyi zene szólt. Odafelé az út két oldalán, egzotikus nőalak-kisplasztikák nyűgöztek le. Némelyiket moha fedte be, (bár alkotója rég eltávozott, de keze-nyoma itt maradt) a természet és ember egymást kiegészítve szépet alkotott.  A standokat két sorban állították föl a palota bejárata előtt. Kedves nők árulták a portékákat. A táskától az adventi koszorúig, apró mütyüröktől a szőttesekig bőséges volt a választék. Én az utolsó barna-mázas kis nyuszit vettem meg. Bár a fenekéről lejött a máz, azért nekem így is tetszett.

Izgatottan léptem be a kastély előcsarnokába. Mindkét oldalon lépcsősor kanyarodott fel az emeletre, a falakról több-százéves portrék néztek le ránk. Itt guszta szendvicseket, kívánatos tortákat, kávét és teát lehetett venni. Háromféle tortát kóstoltam meg, és mondhatom csodás volt mind, a legelőkelőbb cukrászdákban is megállnák a helyüket.

Innen (szerintem) az egykori bálterembe léptünk, ahol falfreskók díszítették a falakat, a hatalmas ablakok pedig pazar körpanorámát nyújtottak a tájra. Ez a sok gazdag, nemes, elegáns urat és hölgyet látott terem lett a rabok ebédlője. A kazettás mennyezet alatt csupasz furnér asztalok és székek töltötték meg a termet. Bejártuk a kastély többi részét is, gazdagon díszített, bútorozatlan szobákon, szalonokon haladtunk keresztül, mindenütt freskók és festmények. Minden szoba újabb ámulat, csupa érték és szépség.

Elszaladt az idő, menni kellett. Mindenki pakolt, takarított. Kint csípős szél fújt, sötétedett. Még bementünk a kastély magas fallal körülvett, francia stílusú parkjába, ahol Gulácsy varázslatos világa elevenedett meg. Alkony, csobogó szökőkút, kanyargós élősövények, kecses szobrok, lobogó tűz, édes illat. Maradtam volna még.

’Csak azt sajnálom, hogy nem láthattam az elítélteket.’-mondtam Mariannenak hazafelé menet. Nagyot nevetett. ’ Mindenütt őket láttad.’-válaszolta. ’Itt nem hordanak a rabok rabruhát. Nem lehet tudni, ki a rab és ki a dolgozó.’

Tudja valaki, melyik az az ország, ahol a drogkereskedőket halálra ítélik?

Ui.:Fájlalom, de nincsenek képek. Tilos a fotózás a börtönben. Kárpótlásul, néhány téli képet küldök.

 

Elnézésetek kérem, sajnos rosszul informáltalak Titeket az egérke tetemével kapcsolatban. A bűzcsökkenés nem az egérmaradvány eltávolításából adódott, hanem az egész-napos szellőztetésnek köszönhettük. A zárt ablakok mögött, a bűz újjáéledt. Újra hívtam J. urat, aki közölte, hogy nem talált döglött egeret a padláson. Valószínű, a fal egyik lyukában van. Öreg ez a ház, több mint 150 éves, nem csoda, hogy sok lyuka van. Az egerek tudvalevőleg intelligensek, ezért én úgy gondolom, hogy évszázadokon keresztül egérapáról-egérfiúra szállt a ház pontos lyuk-alaprajzának titka, megoldva a következő egérgeneráció lakásgondjait. Eddig azt hittem, hogy csak Frau W. a szomszédunk, de most kiderült, hogy egy kiterjedt egérközösség éli mindennapi életét közvetlen mellettünk.

J. úr lement az anyósához a földszintre, hogy a már eddig ismert lyukakat átvizsgálja. Kotorászott néhány lyukban, de (bár a próbálkozás tiszteletre méltó), nem járt sikerrel. Az egértetem csak nem került elő. Valami egér-detektor kellene, vagy egy jól kiképzett macska. Mivel egyik sincs H.-ban, ezért marad a bűz és az a remény, hogy ’ez már sokáig így nem maradhat’, vagy hamarosan elporlad szegényke, vagy a hideg konzerválja a szagával együtt. Amit az egértetem hasznosságáról írtam sem érvényes, mert haszontalanul, téglák közt enyészik el a kicsike. (Bár a falban is sok az éhező száj, a házi- bogarak nem kis szerencséjére, helybe jött a táplálék.)

Szombaton izgalmas helyen voltam. Erről talán a következő levelemben fogok írni. Amikor este hazaértem, tömény narancsszag csapta meg az orromat. Bemegyek a sarki „bűzbarlangunkba”, ahol az én drága férjem elmerülten olvasott. Kiderült, hogy J. úr átküldte kisebbik fiát egy „bűzeltávolító készülékkel”, azaz egy elektromos illatosítóval. (Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezzel részéről befejeződött az egérke-ügy.) Ugye mondanom sem kell, hogy ez az erős műnarancsillat nem távolította el az egérke penetráns szagát, hanem vegyült vele. A két szag összeadódott és olyan gusztustalan, elviselhetetlen „illatkombinációt” hozott létre, hogy egyből faroltam ki a szobából, ’Ez elviselhetetlen!’ kiáltással.

De! Ebből a helyzetből mégis sokat profitáltam! Ez az egérke új megvilágítást, új kinyilatkoztatást adott a férfiakról! Mostantól fogva jobban értem őket. Köszönöm egérke! Halálod mégsem volt hiábavaló!

 

2.rész

Isten megteremtette a nőt és a férfit, (ó, bocsánat!) a férfit és a nőt, kívül-belül kellő mértékben hasonlónak és kellő mértékben különbözőnek. Annyira különbözünk egymástól, hogy egy életre-szóló feladvány társunk megfejtése, de annyira hasonlóak is vagyunk, hogy a másik kódjának a feltörése, nem a ’mission impossible’ kategóriába tartozik. (Szóval, van remény.)

A korábban ismertetett okok miatt, egy ideje nem használom a sarki szobát. Szükség esetén berohanok, megragadom az aktuális céltárgyat, és máris tűzök kifelé, gondosan bezárva az ajtókat magam után.

De nem így a férjem. Mintha mi sem történt volna, rendületlenül ott olvasgat és dolgozik, akár egy meleg, kellemes szobában. Elképedve és hitetlenkedve néztem, amikor első alkalommal bevonult az egérbűzös jégverembe dolgozni. Benéztem hozzá néhányszor, hogy él-e még, attól tartva, hogy a nagy csend oka az, hogy ájultan fekszik a padlón. De nem. Lajosom buzgón, felvillanyozva végezte munkáját, mit sem törődve a zavaró körülményekkel. Miután ezt az „attrakciót” napokon át kitartóan folytatta, csodálatomat vívta ki. Nem is tudtam, hogy egy fakírhoz mentem feleségül! Képes kikapcsolni az érzékszerveit! Amikor megkérdeztem tőle: ’De hát, hogy bírod?’ ’A munkára koncentrálok.’- felelte. Milyen egyszerű! De ha ilyen egyszerű, akkor én miért nem tudom ezt csinálni! Amikor dolgozom, érzékszerveim továbbra is tökéletesen működnek. Én tudok dolgozni, fázni és a bűztől szenvedni egyszerre. Ő miért tudja függetleníteni magát a környezettől!? Én miért nem?! Napok óta ez foglalkoztatott. Aztán jött a megvilágosodás. Az én férjem nem fakír, egyszerűen csak férfiből van. Azt eddig is tudtam, hogy a férfi-ember egyszerre csak egy dologra képes koncentrálni. De ennyire?! A koncentráció mértéke döbbentett le. Hogyan képes annyira koncentrálni, hogy minden más megszűnik számára?! Pontosítok. Egy dolog érzékelése azért megmaradt. Érdekes módon, a korgó gyomor jelzéseit minden helyzetben képes felfogni. Akármennyire is pörög az agya a számok, táblázatok elvont világában, az éhségérzet ellentmondást nem tűrően behatol ebbe a bűvös körbe és kiragadja őt, persze csak addig, amíg a táplálékfelvétel megtörténik.

Ebben a büdös helyzetben, nem csak a férjemet, hanem az egész férfi nemet megértettem, és azt, miért fut zátonyra sok házasság, miért van sok boldogtalan házas ember. Hogy ne válással végződjön, de még a csendes egymás-mellett-élés demokratikus totál-unalmába se süllyedjen egy kapcsolat, ez egyértelműen a nőtől függ. Világosan körvonalazódott, hogy mi várható el egy férfitől és mi nem. Az egérke bűze hatékonyan megreformálta női-agyam nőies gondolatait, és hozzásegített ahhoz, hogy a férfi-agy számomra ismeretlen területeibe belelássak és jobban megértsem a férfi-észjárást. Elmélkedésem közben sok arc, beszélgetés, helyzet pergett le előttem. (Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve.) „Közkinccsé” teszem új felismeréseimet, ne csak én nevessek magamon, magunkon.

Mottó 1.:

A férfi a motor, a nő az üzemanyag. Ha a megfelelő üzemanyag kerül a motorba, akkor a motor teljesítménye, hatékonysága ugrásszerűen megnő, ráadásul megbízható és hosszú-életű lesz az autónk, azaz a közös életünk.

Mottó 2.:

A férfit annyi minden érdekli! A nőt főleg a férfi és a kapcsolatuk (később persze a gyerekek is bejönnek a képbe) érdekli. Ez is azt bizonyítja, hogy a nő a férfiből lett, azaz oldalbordaként indult az élete.

Kedves hölgytársaim! Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nekünk nőknek, elnézőbbnek kellene lennünk, az erősebb nem gyengeségeivel szemben. Ne akarjuk saját képmásunkra formálni őket! Tudomásul kell vennünk, hogy ők egy más logikai rendszerben gondolkodó lények. Sajnos, sokszor félreértelmezzük viselkedésüket, mert szórakozottságukat, figyelmetlenségüket félreérjük, és személyes sértésként éljük meg azt gondolván, hogy ’még ezt a pici dolgot sem képes megtenni, pedig nem egyszer kértem rá! Már nem is szeret, mert ha IGAZÁN szeretne, ezt nem tenné velem’. Ez a helytelen végkövetkeztetés komoly veszélyt jelent a házasság stabilitására és épp ezért, első feladatok közé tartozik, ezeknek a romboló gondolatoknak a kiirtása. Jegyezzétek meg, mindezt nem azért csinálják, hogy idegesítsenek minket, hanem azért, mert ők másmilyenek, ők férfiből vannak.

Az a baj, hogy automatikusan magunkból indulunk ki. Nem helyes a ’ha én meg tudom tenni, akkor tőled is elvárhatom’ hozzáállás. Még ha egy aprócska dologról is van szó, például a lakáskulcs lerakása a megszokott helyre. Egy nő számára ez még egy gyerektől is elvárható szint, de egy gondolkodó férfi számára csak lényegtelen, elhanyagolható apróság, elméjében ki sem nyitja ezt a fájlt, azonnal a szemetesbe küldi. Egyszerűen képtelenek primitív gondolatoknál megragadni. Amikor hímnemű társunk belép az ajtón, kulcsügyileg két lehetőség van: automatikusan leteszi a kulcsot a helyére, mivel nehezükre esik minden monoton, mechanikus tevékenység, ez sokszor nem jön össze. Ekkor következik be a második lehetőség, hogy csak az Isten tudja, hova tette le a kulcsot.

Mi nők, sok fölösleges apróságon fel tudjuk húzni magunkat. Vegyünk egy példát, a férj öltözteti a gyerekeket és felcserélni a nadrágokat, a kicsi gyerekre húzza a nagy nadrágot, a nagyobb gyerekre a kis nadrágot. Egy nő tragédiának éli ezt meg. ’Hogy hogy nem látod?!-kiáltással alázza meg a férfit. De végül is nem mindegy? Nadrág van mindkettőn. Igaz, a nagyobb gyerek fenekén feszül a nadrág és csak a vádlijáig ér, a kicsin meg trottyos és húzza maga után. Na és akkor mi van? Fel vannak öltöztetve, járni tudnak benne, megfázni nem fognak. Ezért még nem kéne a nőnek a hattyú halálát eljátszania. De a nő szépérzékét és maximalizmusát mélyen sérti a gyerekek komikus látványa, ezért ez az apró férfiúi figyelmetlenség, a megbocsáthatatlan bűnök közé tartozik. Hiszen, a ’mit szólnak majd az emberek’ reakciót vált ki a nőből. Ráadásul a férj, bár akaratlanul, de a tökéletes anya szerepe helyett, a felelőtlen, rossz anya szerepébe kényszeríti a nőt. Mert nem a férjet érik ilyenkor a porbasúlytó vélemények, hanem kizárólag a feleséget. (De erre a következményre a férfi nem gondol, mert képtelen ilyen pitiáner szinten leragadni. Ez egy olyan (női) világ, ami teljesen ismeretlen egy férfi számára.)

Az a baj, hogy azt szeretnénk, hogy a férfi nőként gondolkozzon. De hát képtelenek erre! (Mi vagyunk az apró rezdülések, bele-és átélések művésznői. Talán nekünk nagyobb esélyünk van arra, hogy megértsük őket.)

A konfliktusok zöme mindennapos jelentéktelen szituációkból robban ki. A nő végzi a napi mechanikus, rutinmunkákat, amibe egy férfi beleőrülne inkább előbb, mint utóbb. A nő időnként ki akar törni ebből a monoton szerepből, és ekkor teljes átéléssel kikiáltja magából: ’Nem vagyok a rabszolgád!!! ’ A férfi meg nem érti, miről van szó, hiszen ő nem kérte a nőt, hogy mindezt csinálja.

Mi nők, minden részletre kiterjedő figyelemmel őrködünk az otthon rendje felett, azaz, mi vagyunk a rend őrei, a család rendőrei. A férfi nem érti, miért van erre szükség, hogy életünk nagy részét suvickolással, a lakás és a lakásban történt események totális kontrollálásával töltsük. De mi, a lelki békénk megtartásához, kényszeresen pakolunk, törölgetünk, pucolunk és kritikusan követjük a családtagok minden mozdulatát, hogy ugrásra készen korrigáljuk őket annak érdekében, hogy fenntarthassuk a tökéletes rendet. Sajnos a férjek és a gyerekek fő tevékenysége abból áll, hogy ezt a kőkemény munkával létrehozott rendet minden áldott nap tönkreteszik. (Ezt is személyes sértésnek éli meg a nő.) Ó, ki csöpögtette ezt le.., valaki összekente a...,már megint kupi van, pedig most takarítottam...,hogy kerül ez ide, az előbb raktam el...stb.

A férfi meg azt gondolja: ’csináld, drágám, ha akarod’, ő meg valami izgalmasabb tevékenység után néz, amit hamar meg is talál, amin a nő újra fölháborodik. Hogy ő, mármint a nő csak gürizik, a férfi meg csak élvezi az életet, miközben a nő azt szeretné, hogy egy kicsit lelki-gondozza, babusgassa a férfi, de nem lehet, mert nincs idő rá, mert az újabb foltokat, morzsákat és porcicákat kell eltüntetni, és a férfinek amúgy sem jut eszébe, hogy vele foglalkozzon, és ha magától nem jut eszébe, akkor ő (a nő) ugyan nem mondja meg neki...stb. Beindul az ördögi kör, jönnek a fájdalmak, az önmarcangolás, a vádlás... Nos, ebből nincs kiszállás, amíg mi nők meg nem változunk, mert véssétek az eszetekbe: A FÉRFIT NEM LEHET MEGVÁLTOZTATNI!!!! Ha ilyen cél lebeg a szemed előtt, akkor lehet, hogy egy hosszú, de garantáltan boldogtalan házasság elé nézel.

Nőtársaim! Meg kell újítanunk gondolkodásmódunkat! Tolerálnunk kell a férfiak másságát! Engedjük meg a férfiaknak, hogy férfiak legyenek – mellettünk is.

Ha a férfi nem találja a kocsikulcsot, ne bosszankodj! Ez azért van, mert magasröptű gondolatai vannak. Örülj, mert ez azt jelenti, hogy okos, értelmes férjed van.

Fogadd el, amikor hányaveti mozdulattal ejti le a zokniját (meg a többi cuccát) a padlóra, mert párod nagyvonalú, akinek praktikus fontossági sorrendje van! Jelentéktelen, kisstílű, pitiáner dolgokra nem tudja pazarolni idejét.

Remek, ha órákon át nézi a TV-t, ahelyett, hogy a te nyavalyáidat hallgatná! Mert nyitott szellemű, érdeklődő, jól tájékozott.

’Megint könyvet olvas, ahelyett, hogy velem foglalkozna’ helyett gondold azt, hogy ’büszke vagyok a férjem műveltségére’.

Ha belemerül a stratégiai játékba, ahelyett, hogy benned gyönyörködne, ez azt jelenti, hogy párod játékos, színes egyéniség, akinek fejlett problémamegoldó képessége van.

Ha nélküled akar a barátaival találkozni – társaságkedvelő, odaadó barát.

Ha nem érdekli a dolgaid – szabadságot ad neked, azt csinálhatsz, amit akarsz.

Ha nem segít a háztartásban – te lehetsz a főnök mindenben, (ami őt nem érdekli).

Ha keveset foglalkozik a gyerekekkel – gondoskodó, önfeláldozó apa, aki a gyerekei biztos jövőjéért hajt minden nap.

Ha fáradt veled beszélgetni – érted gürizik.

Ha feszült, ideges veled – fontos ember, aki nagy terheket cipel a vállán.

Ha el van hízva – szereti a főztödet.

Ha levegőnek tekint, mert elméjét izgalmas gondolatok tartják lázban – érezd magad biztonságban. Levegő nélkül nem sokáig bírja.

Minden csak nézőpont kérdése. Egy kis megértés, új szemlélet és máris tökéletes férjed van.

 

Végül, tedd a kezedet a szívedre, és őszintén válaszolj: Szeretnél egy tökéletes férfivel élni?

 

Vasárnap reggel benyitottam a sarki szobába és nagyon furcsa szag csapta meg az orromat. Mi lehet ez? Romlott kaja ki van zárva, mert itt sosem eszünk. Folyik a gáz? Annak meg más szaga van, ha az lenne, már rég felrobbantunk volna. Kizárásos alapon döglött kisállatra tippeltem. Vajon hol lehet? Minden zugot átvizsgáltunk. Sehol semmi. Az amúgy is hideg szobában ki kellett nyitni az ablakot, mert elviselhetetlen volt a bűz. Ahogy múlt az idő, a szag egyre intenzívebbé vált. Délutánra nem csak büdös volt a szobában, de dermesztő hideg is. Hiába csuktuk be az ajtókat, a bűz utat talált magának, hogy elérjen minket, még a legtávolabbi szobában is.

Másnap áthívtuk a tulajt, hogy ő is vegyen szagmintát, talán be tudja azonosítani. J. úr beleszagolt a levegőbe, és csak ennyit mondott: egér. Szerencsétlenségünkre, pont a sarki szobánk fölött a padláson lelte halálát egy kisegér. Városi emberként, nem sok tapasztalatom van egérügyben. Eddig csak élő egérrel vagy „friss” egértetemmel találkoztam. Itt H.-ban most megismerhettem a többnapos (talán hetes), foszlásnak induló egér szagával. Biztos nagyon sajnáljátok, hogy nem tudom hatásosan leírni, milyen ez a szag, mert nincs rá szó, amivel érzékeltetni tudnám ennek a szagnak a kegyetlenségét. Nem értem, egy ilyen kis test hogy tud ekkora bűzt árasztani még falakon keresztül is. Az biztos, megelégszem ennyi tapasztalattal, nem vagyok kíváncsi arra, hogy egy nagyobb bomlásnak induló test mire képes. Mondjuk egy elefánté. Szerintem több kilométeres körzetben halálszagos zóna alakul ki körülötte, ahol élő ember csak gázmaszkkal tud megmaradni. De ennyi tapasztalatból is határozottan megállapíthatom, hogy mérettől függetlenül, a halálnak undorító, elviselhetetlen szaga van.

J. úr megígérte, hogy még aznap este fölmegy a padlásra egy lámpával, és eltávolítja a tetemet. Ezt meg is tette, mert kedd reggelre már csökkent a szag intenzitása. Ma csütörtök van, de a sarki szoba ablaka még tárva-nyitva. Ha egyszer a bűz ’beteszi a lábát’ valahova, nehezen lehet megszabadulni tőle.

Most a remény időszakát éljük. Még egy-két nap, és remélhetően újra tiszta, kellemes, disznóillatú levegőt szívhatunk a sarki szobában is.

Ui: Tudom, az egérke lenne a stílusos illusztráció, de személye anonim maradt. (Jobb is így, mert gyenge idegzetűek rosszul lennének a látványától.) Az anyaföld befogadta, hogy testestül-szagostul eltüntesse, s a tápláléklánc szerves részeként, utolsó feladatát bevégezhesse, megadva a „mindennapi kenyeret” a még élő bogaraknak és a földben szorgoskodó gilisztáknak. Mindebből világosan látható, hogy a giliszták etetésével, az egérke a biogazdálkodást szolgálja, így halála, (bár orrfacsaró volt) mégis felettébb hasznos, hiszen halálával az életet szolgálja. És már itt is vagyunk az élet-halál misztériumánál. Az egyik a másikból van? Vagy a másik az egyikből? Vagy a kettő egy?

A képek a környék szépségéről szólnak. Esténként ilyen látványban van részünk, amikor kimegyünk sétálni.

 

 

Én a hagymát enni szoktam. Még sosem jutott eszembe, hogy lakásdíszt készítsek belőle. De a svájciaknak, igen. Kitalálták, hogy legyen az évnek egy olyan napja, amikor minden a hagymáról szól. Ki gondolná, hogy ezek a büdös, (bocs erős illatú), egyszerű, gömbölyded termések, képesek megmozgatni a svájciak fantáziáját és az egész országot. Kétféle svájci különböztethető meg ezen a napon. Az első csoportba a kreatívak tartoznak. Ők azok, akik gyártják a legkülönfélébb fonatokat, és a legagyamentebb figurákat. A másik csoportba a többség tartozik, ők azok, akik akár az ország legtávolabbi csücskéből is eljönnek, hogy ezeket a hagymacsudákat megvehessék. Mert ilyet csak Bernben, és csak november 23-án lehet látni. A hagyma-ünnepély turisztikai látványossággá duzzadt, ilyenkor lezárják az óvárost, csak gyalogosan lehet közlekedni. Minden utca, minden tér telis-tele (nem csak)hagymaportékával. Ugyan, mit lehet hagymából készíteni? Hogy némi fogalmatok legyen, felsorolok néhányat a határtalan fantázia termékeiből: hagyma-százlábú, svájci hagyma-óra, mosolygós hagyma-csiga, őrült tekintetű hagyma-kukta, kancsal hagyma-nővérke, kunkori farkú hagyma-malac, hosszú fülű hagyma-tapsifüles, csodaszép méteres hagyma-fonatok, hagyma-koszorúk, hagyma-szívek és csillagok, hagyma-lányok minden mennyiségben, kockás ruhás hagyma lánykák szalmavirággal a fejükön vetekedtek szende arcú fejkötős hagyma-lányok szépségével. Bevallom, az én kedvencem (semmi köze a hagymához) két alvó szőrcica volt. Olyan édesdeden aludtak, mintha igaziak lettek volna. A szendergő cicák körül pedig zajlott az élet, az emberek megszállottan hagymamütyüröket vettnek, hagymás étkeket ettek, amit (hagymás itóka helyett) forralt borral öntöttek le.

Ebben a nagy hagymaszagú emberözönben, sokan lelkesen szórták boldog-boldogtalanra a konfettit. Az apró, színes konfettik kiszínezték a szürke aszfalt utakat, járdákat. Konfetti a földön, konfetti a levegőben, konfetti a hajamban, konfetti a... számba szerencsére nem került. Pedig kerülhetett volna, mert egy 12 éves-forma gyerkőc egy ősi trükkel jött oda hozzám, hogy valami van a kabátomon. Lenéztem, ő hirtelen egy marék konfettit dobott alulról felfelé, bele az arcomba. De sok gyerek azzal szórakozott, hogy műanyag kalapáccsal rohangált a tömegben, ütögetve az embereket ahol csak érték. Mert ilyenkor ezt is szabad. A gyerekek meg kihasználták az alkalmat, és igyekeztek maximálisan szemtelenek lenni. (A fejbekoppintást sikerült megúsznom.)

Az óváros főterén dobpergésre lettem figyelmes. A standok között egy tucat férfi tűzpirosba öltözve, nagy bárddal (azt hiszem, így hívják)a kezükben lendületesen vonultak át a tömegen. A piros emberkék egy komoly megjelenésű, fekete öltönyös úrt fogtak közre, aki feltételezem, Bern fő-fő valakije lehetett. Az emberek megindultak utánuk, kattogtak a fényképezők, a fő-fő akárki kedélyesen mosolygott. Mosolyában benne volt a hatalom.

Az emberáradat és tolongás hamar lefárasztott. Az idő sem volt marasztaló, szemerkélt az eső és csípős szél vágott az arcomba. Kívánkoztam vissza H. csendességébe.

A pályaudvar (műanyagkalapács-mentes övezet) sem volt független a hagymanaptól. A konfetti mindenütt-jelenvaló képességével itt is uralta a márványpadlót. Az emberek cukorkaláncokkal feldíszítve, hagymaajándékokkal teli szatyrokkal igyekeztek a vonatokhoz.

Jó volt megérkezni H.-ba. Itt nyoma sem volt a hagymanapnak. De otthon, amikor levettem a kabátomat, négy konfetti hullott a padlóra.

’Na, milyen volt a hagymanap?’-kérdezte férjem, amikor este megjött. ’Ennyi szemetet még életemben nem láttam. Hogy fogják ezt a svájciak eltakarítani?’ Erre férjem:’Ne aggódj drágám, ez nem az ő gondjuk. A vendégmunkások fogják eltakarítani.’

 

Ma hűvös reggelre ébredtem, a bepárásodott ablakokon furcsa rajzolatok jelentek meg. A fű tetejére dér telepedett, a kert pedig felvette magára az ősz színeit. A pálmák, kaktuszok és muskátlik visszakerültek a sufniba. A járdára aszott szőlőszemek, elszáradt indák és elsárgult levelek hullanak. A fák foltokban kopaszodnak, a veteményes egyre csupaszabb és egyre nagyobb a csend.

Az almafák is gyümölcstelenekké váltak. Az almából finom bioalmalé lett. Az almamustból kaptunk kóstolót. Mondhatom, nagyon finom!

Változást nem csak az időjárás hozott. Tegnap elaltatták Goli nevű berni pásztort. Még tíz éves sem volt. Néhány héttel ezelőtt, futkározás közben belecsúszott egy patakba és eltörte a lábát. Hősként tűrte fájdalmait. Még a beteg lábával is odabicegett hozzám egy-két simire. Tegnapelőtt nem evett. Amikor elé tettem az ebédjét, csak feküdt a helyén mozdulatlan, szeme tele volt fájdalommal. Még egyszer, utoljára intett egyet a farkával. Elbúcsúzott.

Eladták az összes kiskutyát. Szegény Indi (Goli leánya, a kicsik anyja) egyedül maradt. Ha a J. család előre tudta volna, hogy Goli napjai meg vannak számolva, biztos megtartottak volna egy kiskutyát, hogy ne legyen Indi magányos.

A kisnyulak viszont újra itt vannak. Élnek és virulnak, olyannyira, hogy az egyik fiúnyuszi megtermékenyítette a matróna-nyuszit. Egy újabb szőrkupac van a ketrecben.

Elrepültek a fecskék. Végre folttalan az autónk. Mivel a kocsink pont a fecskék útvonala alatt parkolt, az állandóan repkedő fecskék mindig megtisztelték az autónkat. Annyira bepettyezték, hogy egész nyáron egy Túró-Rudihoz hasonlított. (Nem kis bosszúságot okozva férjemnek.)

Végére hagyom a legfontosabbat. Romi nevű szépséges kanca nagy valószínűséggel terhes. Már  egy hónapja is van, de lehet, hogy több is, amikor E. ki akart lovagolni vele a falu melletti lóugrató pályára. De Romi megbokrosodott és vadcsikó módjára dobálni kezdte a farát a magasba. E. tudta tartani magát a nyeregben egy ideig, de végül a ló győzött. E. a hátára esett. Még szerencse, hogy a ló nem tiporta meg. E. a ház előtti úton feküdt tehetetlenül, mígnem két arra sétáló ember segítségére sietett. Zúzódásokkal, izomszakadással és csonttöréssel „úszta” meg, három hónapig kell szobafogságban élnie. Azóta én etetem a kutyákat.( Tegnaptól egy kutyát.) Másnap, a baleset után, Romit egy bentlakásos lóiskolába szállították.

A kiscsikó többé már nem kicsike. De még mindig szopik. Egyre messzebb fut el az anyjától.  Természete olyan, mint egy kutyáé. Szeret az emberek közelében lenni. Őt is el fogják adni.

Frau W. (alattunk lakik) állapota is romlik. Naponta kétszer jönnek ki hozzá a gondozási központból. De még mindig odavonszolja magát az Opeljéhez. Az egész J. család aggódik érte.

Férjem rendületlenül sokat dolgozik, én meg ülök a laptop előtt. Örömmel értesítelek Benneteket, hogy első könyvem (angol nyelvkönyv) anyaga elkészült. Persze az utómunkálatok még hátravannak. Most az illusztrációkon dolgozom.

Régi képet küldök Golináról és a többiekről.

 

 

Hogy az elején kezdjem... Télen sokat segítettem E.-nek a lovak körül. Sokszor fél 12-kor lőtte ki magát az istállóból, hogy gyerekeinek ebédet készítsen. Ebben nincs semmi meglepő, sokszor én is 13 óra után ebédelek. De itt Svájcban a déli harangszó mindenkit arra figyelmeztet, hogy elkezdődött a nap legfontosabb órája, ez az óra szent és sérthetetlen. Ilyenkor kiüresednek az utcák, bezárnak a boltok, mert mindenkinek kutya kötelessége enni. Az iskola is tiszteletben tartja ezt az ősi szokást, ezért hajszálpontosan 12-kor kicsengetnek, hogy a gyerekek néhány perc gyaloglás vagy kerékpározás után az otthon meghittségében ehessék meg édesanyjuk főztjét. H.-weg az iskola mellett terül el, ezért E. fiai 12 után egy-két perccel már otthon vannak. Ez azt jelenti, hogy E.-nek maximum fél órája van a főzéshez. Megfejthetetlen talány volt számomra, hogy képes fél óra alatt ebédet készíteni. Biztos nagyon jól szervezett konyhát vezet vagy reggel előkészíti a kaját, de az is lehet, hogy előző nap este főz meg. Elkezdtem sajnálni magam, hogy én mennyi időt töltök a konyhában, hétvégeken rámegy az egész délelőttöm. Valamit nem jól csinálok! De mit? Sokat töprengtem, hogyan tudnám megreformálni konyhai teendőimet, de csak nem jött a megoldás. (A kaja továbbra sem készítette el magát. A konyha sem lett öntisztuló.) Minden maradt a régi. Már azt hittem, hogy E. konyhatudománya örök rejtély marad számomra, amikor az élet furcsa fordulatot hozott. E. leesett a lóról úgy két hónapja, és azóta a kutyaebédeltetéssel én vagyok megbízva. Svájcban nem csak az emberek ebédelnek pontban 12-kor, hanem a kutyák is. (A lovak, tehenek, birkák egész nap esznek.) Ha a kutyusok nem pontosan kapják meg az ebédjüket, akkor E. szerint komolyan megbetegedhetnek. Az egész etetésben a pontosság mindennapos betartása komoly kihívást jelentett számomra. Igyekezetemet mutatja, hogy 11 órától tíz percenként néztem az órát, nehogy véletlenül késsek, kárt okozva az állatoknak. Általában sikerült 12 óra előtt 5 perccel elindulni, hogy pontban déli 12 órakor a kutyák, most már csak Indi kutya megkapja a hőn áhított kutyaeledelt. Nem lehet sem előbb, sem később etetni, akár esik, akár fúj, kitörhet a 3. világháború, a kutyák hajszálpontos etetését semmi sem akadályozhatja meg. Bizton állíthatom, az atomóra pontosságát felülmúlja a svájci paraszt élet-rendje.

Egyik pénteken a férj és a fiúk is távol voltak egész nap. Felajánlottam E.-nek, hogy viszek neki ebédet. (Svájcban minden férfi tud főzni, mert az iskolában kötelező tantárgy a fiúk számára is a háztartástan. E. lerobbanása óta a konyhatündér szerepét a fiúk töltötték be.) Vittem E.-nek annyi zöldséglevest és palacsintát, hogy vacsorára is elég legyen az egész családnak.

Néhány nap után E. behívott, hogy ebédeljünk együtt. Hárman ültünk az asztalnál. Sajtos tésztát tett ki az asztalra salátával. Szeretem a sajtos tésztát. Csak az volt a baj, hogy magyar gyomrom van, és az a mennyiség, amit kirakott fél fogamra sem volt elég, ezt az alig egy adagot háromfelé kellett osztani. Mivel én voltam a vendég, nekem kellett szednem először. Bevallom, zavarba jöttem, mert ebből a nagynak egyáltalán nem mondható adagból nem tudtam mennyit vegyek ki. Kiszedtem 2-3 evőkanállal. A kis halmocska még kisebbnek tűnt a nagy lapostányéron. ’Talán csak előétel.’- gondoltam. Tévedtem, ez volt az egész ebéd. Ja, még kaptam egy bögre mentateát. Udvariasan megköszöntem és lesütött szemmel távoztam. Önmarcangoló gondolatok kavarogtak a fejemben. Lehet, hogy egy telhetetlen zabagép vagyok?

Hamarosan újra hívott ebédelni. Én szabadkozni kezdtem, hogy nagyon kedves, de főztem és van mit ennem. Akkor sikerült megúsznom, de néhány nap múlva nem volt menekvés.(Gondolom, meg akarta hálálni, hogy etetem a kutyákat.) Olyan kedvesen invitált, nem lehetett nemet mondani. Megint hárman ültünk az asztalnál. Újra tészta volt az asztalon, csak most még kevesebb. Lehet, hogy látta a döbbenetet az arcomon, mert megkérdezte, ugye nem elég. Én nyöszörögtem valamit, hogy nem az étel mennyisége, hanem a társaság a fontos. Ő elégedett volt a válaszommal. Én is. Megint nekem kellett szednem először. Most már gondolkodás nélkül, határozottan vettem egy kanállal. Egyszerűbb lett volna egyből bekapni, tök fölösleges ennyi kajához kitenni a tányérokat. Próbáltam húzni az időt, mert hogy néz az ki, hogy egy mozdulattal megvan az ebéd. Igyekeztem az ebédelés illúzióját kelteni, ezért egyenként ettem a metéltet. Valahol olvastam, ha kis falatokat sokáig rágjuk, akkor úgy becsapjuk a szervezetünket, hogy kevés kajával is jóllakik, mert a rágás mennyisége számít, nem pedig az ételé. Kipróbáltam ezt a módszert is. Előkelő módon, lassan, alaposan rágtam meg minden egyes tésztát. Nem működött. Türelmetlenül vártam, hogy elmehessek, mert ez a néhány falat csak éhesebbé tett.

Egy héttel később E. újra meghívott ebédre. Megint próbáltam szabadkozni, de ő csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjek. ’Most elég étel van.’-mondta. Mit tehettem? Bementem. Ahogy leültem az asztalhoz, egy kedves kis tűzállótálacskát vett ki a sütőből. Sajtos-sonkás tészta volt benne. Én az egészet be tudtam volna falni. (Jaj, ez a magyar mértéktelenség!) Mivel nem vett ki másik tálat a sütőből, megértettem, hogy ez az összes. Ez alkalommal nagyobb halom tészta „tornyosult” a tányéromon. De még így is kisebbségben volt az étel a tányér egész felületéhez képest. (Végülis a legdrágább éttermekben sem illik nagy adagot felszolgálni, mert nem zabálni mennek oda az emberek, hanem magasabb rendű kulináris élvezetekért. Próbáltam így felfogni, de nem volt könnyű, hiszen a sajtos-sonkás tészta, valljuk be, nem tartozik a különleges ínyencségek közé.) Ebéd után a kisfiú közölte az anyjával, hogy éhes.’Én is!’ – gondoltam magamban. Lehet, hogy nem velem van a baj?

Szerencsére ez volt az utolsó meghívásom. Volt, hogy beugrottam hozzá egy-két szóra. (A kutyákkal kapcsolatosan.) Ilyenkor vagy ő vagy a nagyobbik fia „főzött”. De ugye, már mondanom sem kell, hogy mit.

Egy ideje nem eszem tésztát.

Nemrég férjem egyik munkatársa meghívott minket vasárnapi ebédre. Ez volt az első igazi svájci vendégségünk. Mondtam Lajosnak, hogy együnk előtte valamit, biztos, ami biztos. De férjem megnyugtatott, hogy erre nincs szükség, szerinte rendes kaját fogunk kapni. A család (negyvenes házaspár, két gyerek) egy szép házban laknak Avenchesban (francia kanton, de ők német ajkúak). Férjemnek lett igaza. Szépen megvendégeltek minket. A feleség kitett magáért. Előétel saláta, főétel: vörösboros marhahús zöldbabbal és krumplival, desszert: házi-készítésű fagyi. Ebéd után elmentünk sétálni. Amikor visszatértünk a házba, uzsonnára finom diós sütit kaptunk kávéval.

Teli gyomorral és elégedetten távoztunk.

A képeken Avenches látható.

 

 

 

 

A város a Luganói-tó (Lago di Lugano) egyik öblében fekszik, mögötte a Monte Bré nevű hegy magasodik, ahonnan pazar kilátás nyílik a tóra és a tavat körbeölelő hegyekre.

Lugano Ticino kanton szellemi kulturális és gazdasági központja. Itt található az egyetlen olasz nyelvű egyetem is. Minden porcikájából gazdagság és jólét árad. Nem csak a frissen renovált házak, a luxusboltok hosszú sora mutatja az emberek tehetősségét, hanem az elképesztő mennyiségű köztéri szobor is. Életemben nem láttam még ennyi modern szobrot egy városban. Szinte minden téren felállítottak egyet, a tóparti sétányt is telerakták mindenféle abszurd alkotással. Véleményem szerint a szobrok zöme csak ront a városképen, de a város vezetői elmondhatják magukról, hogy ők igazán támogatják kultúrát, ráadásul a művészek sem nyomorognak.

Lugánoban mindenfelé órásdaruk mutatják, hogy gazdasági válság ide, gazdasági válság oda, az építkezési vállalkozóknak arany életük van. Ez egy dinamikusan fejlődő, élettől duzzadó város, ahol depressziós arcokat nem nagyon látni.

A városra jellemző az ökogondolkodás is. Praktikus szelektív hulladékgyűjtők vannak mindenfelé. A Luganói-tó természetes élővilágát is igyekeznek visszaállítani, ezért mindenféle telepítéseket végeznek. A tó feneke fagerendákkal van tele, ami szintén a tó érdekeit szolgálja, csak fogalmam sincs hogyan.

Mi egy szombat délelőtt érkeztünk ide. A piac még javában tartott. Az óváros elegáns házai között sok stand rogyadozott mindenféle finomságtól. Kedvem lett volna végigkóstolni a kirakott sajtokat, guszta szalámikat, egzotikus gyümölcsöket és a kézműves csokicsodákat. Az árkádok alatti teraszokon sokan hűsöltek, mindenki evett-ivott és szemmel láthatóan élvezte ezt a szép napot. Zsongott és lüktetett a belváros, az emberek mégsem voltak feszültek. Habos kávét szürcsölni, kirakatokat nézegetni, finomságokat venni, színes emberforgatagot nézni jó dolog. Ettől még senki sem kapott idegösszeomlást. Dél körül sok fekete-öltönyös, nyakkendős úr bukkant fel gyalog, motoron de még kerékpáron is. Az olasz férfiak elindultak ebédelni. (Nem lehet tudni ki a főnök, ki a beosztott, mert mindenki egyformán roppant elegáns.)

Luganoban az a szokás, hogy bevásárlás előtt, közben vagy után sokan beugranak valamelyik templomba egy imára. Itt a templomok sarkig tárt ajtókkal hívogatják az arra haladókat, az emberek meg bemennek. A templom nem csupán turistalátványosság, hanem az itt lakók mindennapos élettere. llyet még nem láttam, hogy a napi rutin természetes része legyen a templomba járás. Nagy szatyrokkal, két üzlet között elcsendesednek egy percre, aztán mennek tovább a dolguk után. Nem csak idős nénikék, hanem fiatal nők, férfiak is szívesen betérnek egy Miatyánkra a templomba.

Amikor az árnyékos utcákból kiértünk az öbölhöz. A víz kékje csábítóan hívogatott, mi mégis visszafordultunk, mert a hőség elviselhetetlen volt a parton. Visszamenekültünk a szállásunkra sziesztázni, hogy estefelé elviselhetőbb körülmények között tudjuk élvezni a tó szépségét.

Este nyolc körül járt, amikor újra Lugánoi tó partján sétáltunk. Kezdett besötétedni, a nap visszavonulót fújt, utolsó sugaraival még bearanyozta a házak tetejét. Az árnyék pedig gyorsan kúszott föl a házakon, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elnyelje a tetők ragyogását. De a túlparton még a nap volt az úr, bár percei meg voltak számolva, mert az árnyék tempósan haladt a tavon a másik oldal felé. A városban a forgalom alább hagyott, a tó is elcsendesedett, letakart jachtok ringatózva szenderegtek a kikötőben. Elhatároztuk, hogy körbesétáljuk az öblöt. Sudár fák sűrű lombkoronái összeborultak fölöttünk, ez a sötétzöld folyosó vezetett el minket az öböl távolabbi csücskéhez, ahol vízsugár lövellt ki a tóból (hasonló a genfihez, de kisebb), magas pálmafák és egzotikus virágok díszítették a partot. A városban kigyúltak a fények, az ég alja szemérmesen elpirult, az egész öbölre rátelepedett az alkony. Ekkor indultak meg az emberek egy irányba az öböl másik végéhez. Elhatároztuk, hogy utánuk megyünk. Mindenki egy hatalmas parkba igyekezett. Mire odaértünk, teljesen besötétedett. A gyengén megvilágított parkban mindenféle és fajta ember a homokos part felé haladt. Arab családok, indiaiak, feketék, ázsiaiak és olaszok kirajzottak a parkba egy kicsit hűsölni. De ma, hiába ment le a nap, csak nem lett hűvösebb. A páradús levegő fojtogató volt. Sokan megálltunk a parton és néztük Lugano fényeit, a sötéten hullázó vizet, a komor hegyeket és a csillagos eget. Mi – európaiak, ázsiaiak és afrikaiak-, együtt gyönyörködtünk a tájban, csendesen, meghitt egységben. Az este sötétre mázolta arcunkat, már nem lehetett tudni, ki kicsoda. Beleolvadtunk a tájba. Végre az enyhet adó szellő is megérkezett, és személyválogatás nélkül mindenkinek elhozta a felüdülést.

 

 

A Lago Maggiore (ez egy tó) északi csücskénél fekvő város ideális hely a pihenésre, feltöltődésre. Tán a napfény és a víz felszabadító erejének, tán nyugalmat árasztó környezetének köszönhette azt, hogy az első világháború után, itt született meg a Locarnoi egyezmény (1925) a nyugati hatalmak és Németország között. Történelmi szereplése ezzel be is fejeződött, politikai ambíciók helyett kulturális vonalon igyekszik magára vonni a világ figyelmét. Májusban zenei fesztivál, augusztusban pedig filmfesztivál csalogatja ide az embereket.

A nemzetközi filmfesztivált 1946-ban alapították. Helyszíne: Piazza Grande (központi tér), ami nyolcezer ember befogadására képes. A fődíj: Arany Leopárd (Pardo d’oro), amit ebben az évben Xsaolu Guo nyerte meg a ’She, a Chinese’ (nem fordítom le) című filmjével. Nem ismerem ezt a rendezőt. Még a nemét sem tudom megállapítani.

 

The Awards Ceremony of the 62nd Festival took place on Saturday, August 15th on the Piazza Grande.

• More...

• Golden Leopard 2009

SHE, A CHINESE by Xiaolu Guo

Egy hétfő délután érkeztünk Locarnoba. A parkolóház melletti téren néhány férfi hatalmas sátrat bontott. Amerre a szem ellátott, szemét és szétszedett standok. A Piazza Grande is szétesett állapotban fogadott, székek százai egymáson tornyosultak, kábelek lógtak mindenfelé, az üres színadon egy óriási olasz zászló uralta a teret (nem svájci!). Munkások takarították el a filmfesztivál  maradványait. Néhány ember sétált a téren, fotózva a teret körbeölelő színes házakat. A kecses árkádok mellett végig asztalok sorakoztak. Többen itt fogyasztották el kései ebédjüket. A nyüzsgés ellenére, üresnek tűnt a tér, mert óriási méretében mindannyian elvesztünk.

Elindultunk az egyik meredek, szűk utcán. Ahogy a csöpp óváros néptelen utcáit jártuk, bizonytalanság érzése vett erőt rajtam. Síri csönd volt  mindenütt. Igyekeztünk kiérni az össze-vissza kígyózó sikátorokból. Az óváros szélén, a középkori bástya előtt furcsa figurák gyülekeztek. Gyors léptekkel siettünk vissza a mélygarázshoz.

Már alkonyodott, amikor fölkocsikáztunk a villanegyedbe. A lemenő nap és a felgyulladó lámpák delejes látványt tártak elénk. Alattunk feküdt a kivilágított város, mögüle kiragyogott a víztükör, a távolban kékes párába burkolództak a hegyek.

Besötétedett mire leértünk a tóhoz. Jachtok, csónakok himbálództak a vízen, leanderek és mandragóra illata édesítette meg az enyhe estét. A parti sétány fái alatt párok andalogtak kézen fogva, egy fiú a füvön ülve halkan gitározott, körülötte fiatalok hanyatt fekve bámulták az eget, nénik és bácsik padon ücsörögve nézték az előttük elhaladó sokféle embert, tinilányok vihogtak a mólon, tizenéves srácok egy kupacban cigiztek és lesték a csajokat, a játszótéren kúsztak, másztak, ugráltak a gyerek, anyukák pletyóznak a hinták mellett. Az út másik oldalán, az elegáns szállodák előtt luxusautók ékes rendben, türelmesen vártak vacsorázó gazdáikra. Az erősen kivilágított teraszok, tömve voltak emberekkel. Pincérek sürögtek-forogtak az asztalok között a nagy hangzavarban.

Az ég sötétje, összemosódott a hegyek és a víz feketéjével. Csak a szemközti part fényei ragyogtak a vízen. Egy kivilágított hajó magányosan siklott a távolban. Diszkó zenét hozott a szél. Végre megjött a kedves, lágy, hűsítő szellő és finoman megmozgatta a fák elgémberedett ágait. A sétány csendesebb részén leültünk egy padra. Néztük az előttünk elterülő nagy feketeséget, beszívtuk a tó illatát. Nem messze tőlünk egy idős pár fürdőruhára vetkőzött és begázolt az éjszínű vízbe. Egyenletes tempóban úsztak el mellettünk. A víztükör simasága megtört, apró hullámok indultak felénk. A lányok még mindig vihogtak, egy biciklis suhant el mögöttünk. Sárga pontocskák rezegtek a távolban, lassan kisiklott a hajó a látótérből, maga mögött hagyva egy elmosódott dallamot. A fák oszlopcsarnoka fölött, a csillagos ég teljes szépségében fölénk hajolt.

 

Ticino kantonban mindössze 311 900-an élnek. Történelme eseménydús. Már az i.e. 4.évezredben is éltek itt emberek. Az itt lakóknak állandóan harcolniuk kellett azért, hogy megvédjék otthonukat, mert mindig megkívánta valaki Ticino szépséges tájait. A hatalomváltások unalmas történetétől megkíméllek titeket. A lényeg, hogy a középkorban a franciák, az olasz városok, a német-római császárság egyaránt sajátjának akarta tudni. Hol ez, hol az kaparintotta meg ideig-óráig, majd az 1500 utáni években a svájciak kebelezték be. Végül 1803-ban Ticino kantonként Svájci Esküszövetséghez (Svájci Államszövetség tükörfordításban) csatlakozott. Székhelye: Bellinzóna.

 

Bellinzóna

Habár nem a legnagyobb és legjelentősebb városa Ticinonak, mégis ő a kanton adminisztrációs központja. Címere: piros alapon tekerőző tátott szájú, mérges tekintetű sárkány hegyes fogakkal, szájából egy nyíl formájú nyelv meredezik ki fenyegetően. Miért van egy ilyen szép kantonnak ilyen ijesztő címere?

Nem tudom, hátborzongató címere mennyiben felelős, de tény, hogy sok turista látogatásra sem méltatja Bellinzónát, rohannak Lugánóba és Locarnóba, ahol hűs vízben áztathatják felforrósodott testüket. Mi, dacolva a kánikulával, szenteltünk időt rá, mert kíváncsiak voltunk híres várrendszerére.

A város ősrégi település, már 590-ben tesznek róla említést. Stratégiailag mindig fontos szerepet játszott, mert három hágó útja fut itt össze, hogy aztán újra szétszaladjanak minden égtáj felé. Ebből az következik, hogy a környéken mindenkinek rá fájt a foga. A pápák, német és francia családok, uralkodók küzdöttek érte. Aki Bellinzónát uralta, ellenőrizni tudta az áruforgalmat, kereskedelmet és ezzel komoly gazdasági, politikai és katonai befolyásra tett szert.

Amikor kijöttünk a hűs mélygarázsból, rekkenő hőség és kíméletlenül perzselő nap fogadott minket. Amire vágytam, megkaptam, élvezhettem a mediterrán nyarat. Örömömet csak egyetlenegy dolog keserítette meg, de nagyon! Elromlott a fényképezőgépünk. A gép mindent rózsaszínben és homályosan látott. A hágókról még nagy kegyesen hajlandó volt néhány normális képet készíteni (néhány fohász után), de Bellinzónában makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindent rózsaszínre fessen. Már azon voltunk, hogy új fényképezőgépet veszünk, mert az nem lehet, hogy itt vagyunk végre és nem tudunk képeket készíteni. A mélygarázs kijáratával szemben, megláttam egy fotós boltot. Bár szieszta volt, csodák csodájára nyitva volt. Reménykedve léptünk be. Egy fiatal lány ücsörgött bent egyedül. Lajos németül kommunikált, a lány olaszul, én meg mosolyogtam. A szituáció egyértelmű volt. A lány némán és elmélyedve nyomogatni kezdte a fényképezőgép gombjait, időnként csóválta fejét és sóhajtozott. (Jaj, csak meg tudja csinálni!) Újabb hümmögés, fejcsóválás, nyomogatás...ez ment úgy 5 percig. Aztán készített egy-két képet az asztal lapjáról, majd büszkén mutatta, hogy jó a készülék. Örömittasan léptünk ki az üzletből, már nem is tudom mi jött ki a számon (biztosan nem a ciao), a lényeg, hogy újra tudok fényképezni. (Hozzáteszem, pont a nyaralásunk végéig bírta.)

Irány a vár (Tre Castelli)! Ez nem olyan vár, mint az eddig látottak. A völgyben is, a hegyoldalon is felbukkan, gyakorlatilag mindenütt jelen van, behálózza a várost. Nagyon fifikásan tervezték meg a három várból, városvédő falból  és bástyából álló védelmi rendszert. Az útikönyv szerint az Alpok térségében ez az egyetlen középkori várrendszer, ezért 2000-ben a világörökség része lett.

Mindez nagyon szép, de jó lenne fölmenni, nemcsak lentről nézegetni. De hogy jutunk fel? Sehol egy kiírás, sehol egy jel! Láttuk, hogy mások is hasonló problémával küszködtek. Mindenki az ösztöneire hagyatkozva keresett-kutatott. Mi is elindultunk az orrunk után. Tipp-top utcácskákon, formás tereken haladtunk. Aki tehette árnyékba húzódva  hideg frissítőt szürcsölt. Csak a turisták –dacolva az elviselhetetlen hőséggel- aktívan keresték a feljárót.

Kóvályogtunk, kóvályogtunk, mígnem hirtelen fölkiáltott Lajos:„Megvan!” Ó, ezek a huncut, játékos olaszok! Hát nem egy keskeny, sötét utcácska belső sarkára helyezték el ezt az elhanyagolható információt! (Elvégre ők tudják, hol kell fölmenni a várba. A turisták meg a ’Hide and Seek’ játékot játszhatják! Mennyivel izgalmasabb így!) A keresést tovább nehezítették azzal, hogy nem egy normális táblára írták ki a tájékoztatást, hanem egy icipici lécecskére, pinduri betűkkel, ráadásul függőlegesen, hogy a homályban még véletlenül se lehessen észrevenni. De az én sasszemű és leleményes férjem rálelt a kiírásra, így végre nekiindulhattunk a meredek, óriáskavicsokkal kirakott, talpmasszírozó útnak. Mire fölértünk, fájt a talpunk és úsztunk a verítékben. Egy-két fanatikus és mazochista turista hasonló próbatételek után a megérdemelt jutalom-sétát tehette meg a verőfényes napfényben úszó várfalon és várudvaron. A nap most már teljes pompájában ragyogott, kíméletlenül pirongatta bőrünket, a perzselő szél sem adott könnyebbséget.

Ebben a vakító fényben csodás látvány tárult elénk. Felhőtlen kék ég a fejünk fölött, sűrű erdővel borított hegyek körülöttünk. Innen jól látszott a hegyen-völgyön kanyargó várfal. A toronyból lenéztünk a katlanná vált völgybe. Bellinzóna a kecses és elegáns város a hőségtől ájult állapotban alig mutatott életet, csupán néhány elcsigázott autó rótta az utakat. Csak a szürke templomtornyok és a vár állták rendületlenül a nap tekintetét. Az egész táj fölött a nap aranykorongként sziporkázott, ontva melegét válogatás nélkül mindenre és mindenkire. Aki épeszű, az árnyékba menekül. Láttam egy galambot a toronyfal egyik hasadékában hűsölni. Milyen igaza van! Irány a parkoló, mielőtt hőgutát kapunk!

Kitikkadva és leégett arccal léptünk be a mélygarázsba. Csukott ablakokkal és maximálisra tekert légkondival robogtunk ki a városból.

 

 

Férjem szabadsága alatt igyekeztünk új helyeket felfedezni, elsősorban Ticinot, az egyetlen olasz kantont, mert csak szépeket láttam és hallottam róla.

Ticino földrajzilag elkülönül a többi kantontól, mert az Alpok másik oldalán fekszik. Néhány hágón föl kell kapaszkodni, majd leereszkedni, hogy szépséges tájait megpillanthassuk. Úgy döntöttünk, nem az autópályán és alagúton megyünk, hanem az izgalmasabb hágókon, amik télen járhatatlanok. Három hágón keltünk át: Gimsel (2379 m), Furka (2436m), St. Gotthard (2091 m). Az út gyomorforgatóan kanyargós, néhol elkeskenyedik, ami az adrenalin szintet jelentősen megemeli. Gyenge idegzetűeknek jobb le nem nézni az út mellett tátongó szakadékba. De a táj lenyűgöző szépségéért megéri felvállalni ezeket a kellemetlenségeket. Az út végén (ha túléljük) elégedettség járja át az embert, amikor visszatekint a hegy oldalán kígyózó útra. Hát, igen! Ott jöttünk le!

Az Alpok meredek csúcsait, a mély szakadékokat és a fölfelé tekerő biciklisek kemény küzdelmét nézve, eszembe jutott Hannibál. Vajon hol kelt át az Alpokon? Lehet, hogy itt? Lehet, hogy ő is pont ezeket a hegyeket nézte, miközben ravasz stratégiáit fundálta ki. Kíváncsi lettem rá, ki volt ez az ember, aki nem csak saját kora, hanem a történelem egyik legnagyobb hadvezérévé vált az itt elért harci digyőségei révén. Kíváncsiságom kielégítéséhez kisebb kutatásba kezdtem, hogy többet tudjak meg róla.

Időben sokat kell visszamennünk, egészen i.e. 3. századig. Ekkor véres harc folyt Róma és Karthágó között a mediterrán térség uralmáért. Ez a gigantikus hatalmi versengés pun háborúk néven vonult be a történelembe. Hannibál apja, Hamilkar Barkasz karthagói hadvezér volt az első pun háborúban, ami Szicília birtoklásáért folyt, melyet végül Róma nyert meg. Karthátó nemcsak Szicíliát veszítette el, de magas hadisarcot is kellett fizetnie Rómának. Hamilkar mérhetetlenül gyűlölte a rómaiakat, és fia is ebben a gyűlöletben nőtt föl. Lehet, ha Hannibál apja nem ülteti el fiában olyan mélyen a gyűlölet magját, talán sosem indul neki Hannibál (i.e.247?-183) az Alpoknak. Ehhez az őrül és drága ötlet kivitelezéséhez fanatikus gyűlölet kell, ami kiapadhatatlan erőt és energiát ad.

A második pun háborúban (i.e. 218 és 201 között) Karthágó célja az volt, hogy helyreállítsa az első pun háborúban meggyengült hatalmi pozícióját. Hannibál lett a hadvezér, aki 75-100(?) ezer gyalogossal, 9 ezer lovassal és 37 harci elefánttal (egy hatalmas bika 12 tonnát is nyomhatott) indult Itália felé. Új-Karthágóból áthajózott Hispániába, majd átkelt a Pireneusokon és az Alpokon. Mnt-Blanctól és Ticinotól délre haladt, míg eljutott a Pó-síkságig. Amikor Hannibál serege a Rhone folyó mentén haladt, a rómaiak visszavonultak Massiliába (Marseille) és arra vártak, hogy Hannibál visszaforduljon, mivel meg voltak győződve, hogy nem mer átkelni az Alpokon. De a gyűlölettől megszállott és zseniális hadvezérnek sikerült rávenni afrikai zsoldosait, hogy kövessék őt emberfeletti erőfeszítést követelő, merész terve megvalósításában. Az Alpokon való átkelés megviselte az embereket és állatokat egyaránt. (Karthágó nem a zimankós időjárásról és magas hegyeiről ismert.) Sokan megfagytak vagy szakadékba zuhantak. Mire a Pó-síkságra értek, csupán két elefánt maradt életben. A rómaiak a Ticino folyónál támadták meg Hannibált, de a túlerővel szemben a punok győztek. A környéken élő Gallok átálltak Hannibálhoz, így serege száma újra felduzzadt. A viszontagságos időjárás miatt elpusztult afrikai zsoldosokat felváltották a friss erőtől duzzadó gallok. Az új harcosokkal az Appenineket mászatta meg. (1200 km hosszú, szélessége 80-140 km) Ezután természetesen nem a Rómába vezető úton (Via Flaminia) haladt tovább, hanem az Arnus mocsaras területein, amit a rómaiak járhatatlannak tartottak. Újra sok ember és állat pusztult el, az utolsó harci elefánt is itt múlt ki. (Itt álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk meg e rendkívüli képességekkel megáldott, világutazó elefánt hőstetteiről. Képes volt a tengeri utazást, a jeges-havas Pireneusok, Alpok és Appeninek csúcsait, több ütközetet túlélnie, de a mocsaras, ingoványos tájon semmi esélye sem volt, hogy 12 tonnás teste túlélje ezt a próbatételt. Az, amit elért, igazi elefánt-feletti teljesítmény.) Alighogy kiért a kimerült sereg a mocsárból, a rómaiak nyomban rájuk támadtak. De Hannibál csapdát állított, a 25 ezer főből álló római hadseregből 15 ezer elesett, a többiek fogságba kerültek. Ekkorra Hannibál már komoly veszélyt jelentett Róma számára és félő volt, hogy maga mellé állítja róma által leigázott népeket.

Ezután került sor a cannaei csatára. A rómaiak egy rendkívül nagy, 86-88 ezer fős sereget állítottak fel. A csata i.e. 216 augusztus 2-án kezdődött el. Mondanom sem kell, hogy a római létszámfölény ellenére Hannibál nyert ravasz taktikájával. Cannae történelmi és hadtörténeti szempontból az egyik legjelentősebb csata. A mai napig tanítják, mivel ez az ellenség bekerítésének és megsemmisítésének mintapéldája. Még az öbölháborúban is használták ezt a stratégiát. Norman Schwarzkopf tábornok, aki az öbölháború amerikai főparancsnoka volt azt nyilatkozta, hogy stratégiájának kidolgozásában Hannibál Cannae mellett véghezvitt taktikája játszotta a döntő szerepet.

A hadi-csalafintaság lényege: A rómaiak egy hatalmas tömött hadtestben támadtak. Hannibál széthúzta csapatait félhold alakzatban. Középre tette a gyengébb gall egységeket, két szélére pedig az erős pun nehéz-gyalogságot. A rómaiak támadását nem sokáig állták a középen lévő csapatok, hamar hátrálni kezdtek. A rómaiak a gyors siker reményében lendületesen nyomultak előre, de két oldalon lévő csapatok körbezárták őket. A kört a pun és numida lovasság zárta le.(A numídiaiak Észak-Afrika őslakói, ők a mai berberek ősei. Kitűnő lovasok voltak, zabla nélkül lovagoltak. Sok törzsük lovasság kiállításával adózott Karthagónak.) Ekkor kezdődött a mészárlás, a mozgékonyságát vesztett rómaiak lassú felőrlése.

De hiába a nagy győzelem, mert a rómaiak egy új taktikai fordulattal megtámadták Karthágót, és Hannibálnak a győzelem küszöbén haza kellett mennie. A végső csata i.e. 202. október 19-én a numídiai Zamában volt. Ez a csata is roppant érdekes. Hannibál serege nagyobb volt (35 ezer gyalogos, 4 ezer lovas és 80 harci elefánt, a rómaiaknak „csak” 30 ezer gyalogosuk, de 8 ezer lovasuk volt), mégis a karthágóiak vesztettek, mert numídiai király a rómaiakat támogatta. A 12 ezer karthágói zsoldos is a karthágóiak ellen fordult, mivel feláldozták volna őket a győzelemért. Mindezek után, természetesen a karthágói sereg összeomlott, 20 ezer embert veszítettek, míg a rómaiak csupán körülbelül 1500-at. A csata idején napfogyatkozás volt, ezért ez a csata biztosan datált esemény. Karthágónak megalázó békét kellett kötnie Rómával, elvesztette tengerentúli birtokait, hatalmas hadisarc fizetésére kötelezték és hadiflottát kellett Rómának szolgáltatnia.

Hannibál egy ideig bujdosott, majd a rómaiakkal megkötött béke után visszatért Karthagóba. Számos reformot vezetett be. De a belső hatalmi harcok arra kényszerítették, hogy elhagyja a várost. A Szeleukida Birodalomnak (mai Szíria, Irán) ajánlotta fel katonai szakértelmét. Miután elvesztett egy tengeri csatát, a bithyniai udvarba menekült (mai Törökország ). Itt több kisebb csatát nyert meg a környező népek ellen. A rómaiak kiadatását követelték, de elfogatása előtt öngyilkos lett, megmérgezte magát.

A harmadik pun háborút Róma indította meg, mert bizalmatlanul nézte Karthágónak újabb gazdasági fellendülését. A rómaiak i.e. 146-ban foglalták el Karthágót, két éves ostrom után. Karthágót lerombolták, a megmaradt lakosságot rabszolgának adták el, birtokai egy részét provinciává szervezték, másik részét Numídia kapta meg. A dicső várost ezzel végleg lesöpörték a történelem porondjáról.

2007-ben Tunéziában jártunk, akkor elmentünk Karthágóba. Még romjaiban is látni lehetett egykori dicsőségét, hatalmát. Karthágót i.e. 814-ben alapították a föníciai Türosz városából érkező telepesek. Az i.e. 5. századra szinte az egész Földközi-tenger partvidéke Karthágó irányítása alá tartozott, a mai Marokkótól Egyiptomig, ezen kívül, sokfelé hozott létre kolóniákat, pl. Máltán, az Ibériai-félszigeten. Terjeszkedése során, egyre több állammal került összetűzésbe. Hatalmuknak Róma vetett véget.

Karthágó főleg kereskedéssel foglalkozott, sok ezüstöt, ónt és bronz alapanyagot szerezett. Aranyból sem volt hiány, amit Szenegálból hoztak. Hajóikkal még Nigériába is eljutottak.

A város alapítói a föníciai isteneket imádták. A sok istenség között két főistenük volt, Tanit a hold úrnője, Baál az ég istene. Ami a legszörnyűbb, kisgyerekeket is áldoztak isteneiknek. A legelképesztőbb pedig az, hogy a szülők vitték a gyermekeiket az áldozat helyére.

Mára Karthágóból egy turisztikai látványosság lett. A romok előtt a Földközi-tenger, mögötte luxusnegyed, ahol az ország gazdagjai élnek, közvetlen szomszédságában pedig Tunézia elnökének rezidenciája látható. Ez egy olyan objektum, amit tilos fényképezni, mégis mindenki fényképezi, mert nem lehet nem fényképezni, mert túl közel van a romokhoz. Fogalmam sincs, ezt hogyan tudják ellenőrizni. Lehet, hogy egy sereg katona kukkolja a turistákat?

Róma legyőzte Karthágót, és sokkal hatalmasabbá vált vetélytársánál, de az idővel ki harcolhat? Csakúgy mint Karthágó, Róma is elpusztult. A 4.század végén kettévált Keletrómai és Nyugatrómai birodalomra , a germán, hun és alán törzsek támadásai pedig tovább gyengítették a Nyugatrómai birodalmat. Végül 476-ban Itália egyike lett a germán királyságoknak. Mivé vált a halhatatlan és isteni Róma? Tréninggatyában pózoló turisták hátterévé silányult.

Ahogy a St.Gotthard hágó tetején túljutunk és lenézünk a völgybe, látni lehet lent az első olasz települést, Airolót. Valami megmagyarázhatatlan ünnepélyesség fog el. Itt minden utazó megáll. Állunk és ámulunk. Mintha a múlt jelen lenne. Nem is oly régen történt, amikor nem messze innen Hannibál történelmet írt. Csupán 2215 év és 150-200 km választ el tőle, de az évmilliárdokhoz képest, ez szinte elhanyagolható távolság. (Majdnem találkoztunk.) Tudom furcsa, de itt az az érzésem támadt, hogy szereplője vagyok egy izgalmas filmnek, ami az emberiségről, az életről, az életünkről szól. Igaz, icipici, aprócska a szerepem, de az én kis életem is bele van írva a filmbe. A fő- és mellékszerepek lényegében ugyanarról, életről és halálról szólnak. Egy pitypang kivirágzik és elvirágzik, egy hős feltűnik és letűnik, egy birodalom felemelkedik és elsüllyed. Ugyan, mi a különbség? A szereplők jönnek-mennek, de a sorozat marad, legalábbis addig, amíg a Producer úgy akarja.

Most már igazán elegem van! Egy pimasz légy kamikaze repüléssel nekivágódott a szememnek, majd berepült a fülembe! Na de ilyet! Itt dong a fejem körül és folyamatosan az arcomba csapódik. Így képtelenség írni! Nem tudom elkapni!!!! Megőőőrjíííít! Halál minden légyre! Kár, hogy ezek is bele vannak írva a forgatókönyvbe! De ez a légy túl nagy szerepet kapott (legalábbis az én életemben). Ezt kinyírom, ha addig élek is!!!

Másnap:

Még él a légy! Ilyen gyors és okos léggyel még nem találkoztam. De, nem adom fel! Az idő nekem dolgozik, legalábbis ebben a helyzetben.

 

 Ez Karthágó:

Svájc legnagyobb nemzeti ünnepe augusztus elsején van, amikor államuk megszületését ünneplik. Ez 1291-ben történt Rütliben, amikor három kicsinyke kanton szövetségre lépett egymással azzal a céllal, hogy nem akartak sem a Savoyai (francia), sem a Habsburg (osztrák)hercegségnek behódolni. A Habsburgok nem nézték ezt jó szemmel, háromszor támadták meg őket, de minden alkalommal a kantonok győztek. A svájci zsoldosok mindig híres katonák voltak, hol ezt, hol azt az országot szolgálták, egyetlen szempont a jó fizetség volt. Érdekes módon, a hagyományokhoz híven, még most is a Svájci Gárda őrzi a pápát.

Az idő folyamán egyre több kanton csatlakozott a konföderációhoz, utolsóként Genf 1815-ben. Jelenleg 26 kantonja van Svájcnak, melyek az állam az államban elv szerint működnek. De a kantonokon belül is minden település nagy szabadságot élvez. Itt helyi szinten döntik el, mi legyen a község vagy a kanton sorsa. Úgy látszik, nekik sikerült megvalósítani ’A DEMOKRÁCIÁT’ (vagy szocializmust?), mert itt tényleg a nép az úr! (Halkan szeretném megjegyezni, hogy Svájcban csak 1971-ben kaptak a nők szavazati jogot!)

Az ország germán, olasz és francia törzsek közösségéből áll, ezért olyan, mint svájci nemzetiség nem létezett korábban. Talán éppen ezért, mert létre tudtak hozni egy új nemzetet (saját identitásukat nem feladva), mérhetetlenül büszkék országukra és büszkén vallják magukat svájcinak, függetlenül attól, hogy kölcsönösen utálják és lenézik egymást. Ezt tartom a demokrácia csúcsának, hogy az utálat ellenére, képesek egymás mellett élni, és ha nagyon-nagyon fontos, még együtt is működni. Bár még mind a mai napig van példa széthúzásra is. Biel nevű francia ajkú város szeretne elszakadni Bern német ajkú kantontól, és a Jura nevű francia nyelvű kantonhoz szeretne tartozni. Itt minden változás hosszadalmas procedúrával jár, mert mindenkinek szavaznia kell, nem is egyszer. Ez a túlszervezett demokrácia hátulütője, nincs flexibilitás, minimum 10-20 évbe kerül, mire változtatni tudnak egy törvényen.

Augusztus elsejére az egész ország ünneplőbe öltözött, minden elképesztő helyre újabb zászlókat akasztottak ki. Zászlók piroslottak ablakokban, tetőkön, kerítéseken, de még a kerti törpék között és virágkaspókban is. Ez a visszafogott nép szabadjára engedte érzelmeit, a svájci öntudat féktelen ünneplésbe csapott át. (Két éjszakánkat tették tönkre államuk fület-károsító ünneplésével.) Az ünnep estéjén minden településen és hegyen hatalmas máglyákat raktak, majd látványos tűzijátékokkal világították be az égboltot. Hogy ne csak a szem élvezze az ünnepet, hanem a fül is, e fényes látványt petárdák fülsiketítő ropogása kísérte. (A sok-sok máglya a magasból biztosan szép látványt nyújthatott. Ez a kicsi, de befolyásos ország egy éjszakára látványosan kiragyogott szomszédai közül, ők a világosság az európai sötétségben. Szerintem, tényleg azt gondolják, hogy Svájc a legjobb hely a világon.)

H.-ban éjfélre hunyt ki a tűz, de nem a tüzes hangulat, mert ezután kezdődött a táncmulatság, vidéki diszkó formájában, ami hajnal 4-ig tartott. (Pontosan tudom, mert még ébren voltam.) Szerencsére, (most undok vagyok) másnap reggelre nagy, szürke esőfelhők érkeztek, elmosva a zajos programokat. Estére pedig minden lecsendesedett, végre újra tudtunk aludni.

Ezen a héten a médiát is áthatotta az ünnepi hangulat. Amit most leírok, férjem saját két fülével hallotta az egyik zenés-betelefonálós műsorban.

Műsorvezető    : Hány kanton van Svájcban?

Betelefonáló 1. : 19. (Helyes válasz: 26.)

Műsorvezető    : Melyik a legnagyobb kanton Svájcban?

Betelefonáló 2. : Zürich.

Műsorvezető    : Azért mondja Zürichet, mert az a legnagyobb város?

Betelefonáló 2. : Igen. (Helyes válasz: Bern kanton.)

Műsorvezető    : Hány ember él Svájcban?

Betelefonáló 3. :Nem tudom, mert mindig változik.

Műsorvezető    : Mégis, mit gondol?

Betelefonáló 3. : Kb. 1 millió. (Helyes válasz: svájciak 6-7 millió között vannak + 1.5 millió vendégmunkás.)

Műsorvezető     : Mely országokkal szomszédos Svájc?

Betelefonáló 4.  : Olaszország és Amerika.

Műsorvezető     : Melyik ország nagyobb? Amerika vagy Svájc?

Betelefonáló 4.  : Hát, Svájc!

 

Képeket sajnos nem tudok csatolni, mert elromlott a fényképezőgépünk.

 

H.-weg második legnagyobb kolóniáját a szúnyogok alkotják. A legyekhez hasonlóan ők is különböznek magyar társaiktól. Lábuk vékonyabb és hosszabb, testük leheletvékony. Szinte láthatatlanok! Nem is értem, ez a semmi test, hogy tud olyan őrjítően idegesítő hangot kiadni magából?!

Nyáron, -sajnos- ők is látványosan elszaporodtak, különösen az árnyékos zugokban gyűlnek össze tömegesen. Ez az én nagy szomorúságom! Mivel teraszunk kellemesen árnyékos, kifejezetten szeretnek ott tartózkodni, kitúrva engem, hogy ne tudjak kint ücsörögni a melegebb napokon. A másik kedvenc helyük az istálló oldalán lévő pincelejáró. Ez a hely teljesen rendben lenne, hiszen a kutya sem jár arra, csak én –meg Frau W. (alattunk lakik) takarítója. Na, nem a szabad akaratomból megyek oda. Kinek van kedve összeszúrkáltatnia magát a szúnyogokkal! Mert bármennyire is beteges, nyeszlett a kinézetük, csípni rendkívüli módon tudnak.

Kéthetente körbe kell sepernem a házat, a két pincelejáróval együtt. Mivel Frau W. már 85 éves, (gurulós járókerettel gyalogol, de Opellel jár vásárolni) nem megy neki a söprés. Páratlan heteken én söprök, páros heteken meg a faluból egy néni végzi el a munkát. Ezen a héten rajtam volt a sor. Amikor a szúnyogos lejárathoz értem, nőttön-nőtt bennem a feszültség. „Ha tele lesz szúnyoggal, nem megyek le.”- gondoltam. Ezek még ruhán keresztül is csípnek.

Képzeljétek el, volt olyan, hogy 3-4 hatalmas szúnyogcsípést szedtem össze egyszerre. A munka hevében nem érezni, amikor megdöfnek ezek a vérszívók. Kicsit később akaratlanul odakap az ember, mert viszket. Aztán tudatosul, hogy már megint megszívtak – megszívtam! Megnézem, és látom, hogy hatalmas izzó vörös színű dudorok fejlődtek ki rajtam semmi idő alatt. (A magyar szúnyogok béna pancserek ezekhez képest.) Szegény dudorjaim majd megőrülnek a viszketéstől. S.O.S. jeleket küldenek az agyamba, hogy adja ki az ’urgent’ parancsot mindkét kezemnek, hogy mozduljanak már, enyhítsék kínlódásaikat. Egy ideig türtőztetem magam, de képtelenség ezt kibírni, dudorjaim mohó követelésére óvatosan elkezdem dörzsölni őket körbe-körbe. De a viszketés csak nőttön-nő. Kénytelen vagyok csak úgy finoman, ujjbeggyel simogatni ’lüktető domborulataimat’. De ez olaj a tűzre, a viszketés az elviselhetetlenség határát súrolja. Vége minden kontrollnak, elszabadulnak az indulatok, körmömmel nekiesek a szúnyog-csípte területeknek és vakarom, vakarom őket körmöm-szakadtáig, amíg a fájdalom fölibe kerül a viszketésnek. Egy csöppet alábbhagy a viszketés, de egy perc sem telik el, kezdődik az egész elölről. És ez így megy hosszú órákon, napokon sőt heteken át. Éjszaka is többször fölriadok arra, hogy viszketek. Nyár elején teljesen kiborultam ettől, majd mindennap újabb csípéssel „gazdagodtam”. Még el sem múlt az egyik csípés, már jött is a következő.

Na, most már értitek, milyen lelkiállapotban álltam annál a bizonyos pincelejárónál. Lenéztem, úgy ahogy rendesen lenni szokott, tele volt szúnyoggal. „Nem megyek le!”- gondoltam. „Nem érdekel, nem söpröm le a lépcsőket!” „Na, csak az első néhány lépcsőt söpröm le. Itt nincs sok szúnyog. Na még egy lépcsőt, na még egyet.” Hát nem végig söpörtem? Nem vagyok normális! Ugye, nem vagyok normális!

 

Amikor H.-weg lakóiról írtam, teljesen megfeledkeztem a legyekről, pedig belőlük van a legtöbb. Most, hogy kimelegedett az idő, még inkább elszaporodtak, és komoly küzdelmet kell vívnunk annak érdekében, hogy viszonylagos légymentességet hozzunk létre lakásunkban.

Már februárban sejthető volt, hogy a legyek komoly szerepet fognak játszani svájci tartózkodásunkban. Első két hetünket Uettligenben töltöttük, ahol egy bútorozott lakást béreltünk. Amikor először beléptem az ebédlő-nappali-mindenes szobába, egyből szemet szúrt a TV mellé kirakott formás légycsapó. Télvíz idején e légycsapó látványa kissé meglepett. Éreztem, hogy üzenet értéke van, de akkor még nem sejtettem, hogy ez alap-darab egy svájci háztartásban.

Mire kitavaszodott, mi is vettünk két légycsapót, és azóta rendszeres használatban vannak. Sajnos, csak az ablakok felén van szúnyogháló, és azokba az idő vas foga nagyobb lyukakat harapott, szabad bejárást engedve a légi forgalom kisebb termetű résztvevőinek, legfőképpen a legyeknek. (A 2. helyen a szúnyogok vannak. Lehet, hogy róluk is fogok írni.)

Ezek a legyek, mind fizimiskájukat, mind karakterüket nézve eltérnek magyar rokonaiktól. Kisebbek és lényegesen gyengébbek, lassúbbak, mint magyar társaik. Ez jó, mert a légyvadászat biztos sikerrel jár. De mint mindennek, a légyvadászatnak is két oldala van. Könnyen szenvedéllyé válhat. (Nem nyugszom addig, amíg el nem kapom az utolsót is! ) Csak az a baj, hogy nincs utolsó, mert a lyukakon keresztül mindig újabbak érkeznek, és sosem fekhet le az ember azzal a biztos tudattal, hogy nincs légy a lakásban. Férjem előszeretettel használ ’fény-terápiát’ a hálószoba légytelenítéséhez. Egyszerűen lekapcsolja a villanyt a hálóban, a fürdőszobában és előszobában díszkivilágítást csinál, vár egy kicsit, aztán gyorsan becsukja a háló minden ajtaját. (Ez igazán hatékony módszer a hálószobai légyottok megzavarásához.)

Egyébként a légyvadászat jó dolog! Kortól függetlenül lehet űzni. Leköti a gyerekeket, felnőtteket, egy egész társaság úgy tud izgulni, mint egy focimeccsen. „Most itt van! Nem látom! Nézd, oda repült! Most csapd le!” Hihetetlenül kikapcsolja az agyat, csak az aktuális légy létezik, az ember teljes erőből rá koncentrál, végül egy győztes harcos megelégedettségével súlyt le áldozatára. A légyirtás végén pedig külön örömet jelent a légytetemek összeszedése. Sajnos a sikeres vadászatnak is vannak árnyoldalai. Ha túl erőset üt ember, könnyen rákenődik a légy a hófehér falra és fáradságos munkával lehet eltüntetni a nyomokat. A vadászat hevében törékeny tárgyakat is eltalálhatunk, ami könnyen anyagi kárhoz vezethet. Mi ebből a tanulság? Csak megfontoltan, hideg fejjel szabad ütlegelnünk legyeinket.

Eszembe jutott „A hetet egy csapásra” című mese. Én még nem tartok itt, eddig csak „a kettőt egy csapásra” szintig jutottam el. De még fejlődhetek, hiszen „matéria” van bőven, minden nap gyakorolhatok.

Apám (itt volt) egy kifinomultabb módszert ajánlott. Egy műanyag flaskából készített egy légycsapdát. A flaska mellén kivágott egy pici lyukat (csak egy légy vagy max. egy kisebb dongó fér be rajta), félig töltötte mézes vízzel, és mézzel kente be a lyuk szélét. Kitette a konyha ablakába. „Meglátod kislányom, az összes legyet elkapja majd.” Aztán vártunk. Egy ideig nem történt semmi. Pár perc múlva felbukkant néhány légy a flakonon. Apu lelkesen felkiáltott: „Már meg is van néhány légy! Lépre mentek!” Kirohantam a teraszra, hogy jobban lássam az eseményeket. Hát látom, hogy a legyek a flaska falán vannak, de nem belül, hanem kívül. Néhány perc múlva apu újra felkiáltott: „Megvan az első, de tényleg!” Újra kimegyek a teraszra, hát látom, tényleg bent van az első légy. Működésbe lépett a légy-csapda. Elégedetten kezdtünk vacsorázni. Vacsora után újra megnéztem a mézes-csapdát, néztem, néztem, de a mézes vízen kívül mást nem láttam benne. Ez a legyecske képes volt kirepülni! Apa nem akarta elhinni. Nála ugyanis ez a módszer jól bevált, néhány nap alatt a mézes víz legyek tömegsírjává vált. A magyar legyek nem találják meg a kijáratot, vagy túl mohók és türelmetlenül belevetik magukat a mézes-vízbe nem tudom, de az biztos, hogy a svájci legyek sokkal megfontoltabbak és óvatosabbak.

Apa néhány napja elutazott. A csapdát minden nap többször ellenőrzöm, de eddig egy légytetemet sem találtam benne. Nem hogy benne, de még a flakonon sincs semmi. Sőt mondhatni, a flakon körül teljes légymentes-övezet alakult ki. (Lehet, hogy apu módszere itt is működik, csak fordítva. A méz nem vonzza, hanem taszítja a legyeket.) Az az érzésem, hogy a rohadt zöldség vagy hús jobban bejönne a pimasz legyeknek, mert a szemeteszsák tartalmát imádják. (Ha viszont rohadt zöldséget tennék az ablakokba, én menekülnék ki a lakásból. Eredményes lenne ez a módszer is, csak nem a legyeket tartaná tőlem távol, hanem engem űzne el a legyektől.) Mivel a svájci legyek gyengék, kihasználva renyhe fizikai adottságukat, maradok a legősibb módszernél, a jó öreg légycsapó tuti biztos megbízhatóságánál.

 

 

Ipari terület fogad minket, ahogy rákanyarodunk Murten főútjára. Letesszük az autót egy bevásárlóközpont parkolójában. Vasárnap délután van. Csak egy-két autó áll a forró aszfalton. Elindulunk gyalog a centrum felé. Néptelen az utca, csak néhány autó suhan el mellettünk. Tíz perc múlva elérjük a városfalat. Egyre több az ember és az autó. Bemegyünk a városkapun, ahogy a színházban fellebben a függöny, és hirtelen egy másik világban találod magad, ugyanúgy itt is varázslat történik. Csodaszép utcán állunk. Kedves házak színes palettákkal, muskátlik az ablakokban, kanton zászlók lobognak a szélben, az utca tele emberekkel. A két-három szintes, hosszú lábú házak titokzatos árkádokat rejtenek magukban. Minden tiszta és frissen meszelt. Egymást érik a kávézók éttermek teraszai. Poharak koccannak, tányérok csörrennek, emberek nevetgélnek, gyerekek rohangálnak. Egy csoport turista pezsgőzik a szökőkútnál. Olyan öröm járja be az utcát, az ember azt hiszi, hogy itt és most minden tökéletes, az emberek boldogok és szeretik egymást. Bájos utcácskák több-százéves érintetlenségben az ember szépre-törekvéséről mesél. (Murten múltja 515-ig nyomon követhető, 1159-től város.) Az ódon templomok büszkén merednek az ég felé hirdetve a vallás hatalmát. A várfalon kívül frissen felújított barokk templom. Bekukkantunk. Éppen mise van. A templom tömve emberekkel. (A pap biztosan rendesen teszi a dolgát.) A templom előtt rendezett park padokkal. Egy idős úr leül az egyikre és a megbékélt ember bölcsességével gyönyörködik a tájban. A fiatal platánfák kecsesen állnak örök-balerina pózban, rózsalugas alatt apró színes virágok virítanak. Kinyílik a templomajtó. Az orgonaszó, az emberek éneke és a madarak csicsergése természetfölötti egységbe olvad. De máris csukódik az ajtó. Vége a csodának. Tovább sétálunk a várfal mellett az erődhöz. Az erőd teraszáról lenézek. Bodzabokrok, nyárfák mögül kiragyog a Murten-tó. A tó másik oldalán zölden hullámzik a táj. A távolban halványkék hegyvonulat zárja le a látóhatárt. A hegyek mögött már Franciaország van. Sötétkék felhők telepednek a tó fölé. Jó lenne itt ülni órákon át és csak nézni csendben a felhők és a nap játékát a vízen. De mennünk kell. Jön a vihar. A felhők egyre haragosabbá válnak. A túlparton már esik az eső. Elindulunk vissza, vissza a gyárépületek, a beton közé. Az autóban még megeszünk egy banánt, aztán irány az autópálya. Tele van, mint mindig. Ahogy a hídon megyünk át, meg-meginog az autó az erős szélben. Hátulról majdnem belénk jönnek. A francba! Jaj de nagyon szeretem az embereket!

 

H.-weg lakóinak száma újabb fővel szaporodott. Kari, a termetes lóasszonyság egészséges fiúlónak adott életet. Mindketten jól vannak és teljesen elválaszthatatlanok egymástól. A szülés rendben ment, csupán Emi (a tiniló)lepődött meg a látottakon, mert ilyet még sosem látott. Kimeredt szemmel, felálló füllel, feszülten nézte végig a szülést. A fiúcskának még nincs neve, mert mindig a személyiség alapján neveznek el egy lovat, és egy ló megismeréséhez is idő kell.

A lovacska a vártnál kicsit később érkezett. Május közepétől a J. család teljes készenlétben várta a lóbébit. Már napokkal a szülés előtt minden este egy chipet tettek a ló hasára, (tudván, hogy K. éjszaka szeret szülni) mert ez a chip jelez nekik, ha lefelszik a ló. (Ennek a technikai hátterét nem értem, de a lényeg, amikor lefekszik ló, a riasztó beindul, a J. család pedig kiugrik az ágyból és pánikszerűen rohan az istállóba abban a hiszemben, hogy elindult a szülés.) Na, Karinak- valószínűleg a nagy hasa miatt- nehéz volt álldogálnia, így éjszakánként lepihent (volt, hogy egy éjszaka kétszer is) na nem szülni, hanem csak egyszerűen pihizni. Mivel a riasztórendszer nem tud különbséget tenni az esti pihi és a szülés között, ezért minden alkalommal beindult a riasztás, amikor Kari leheveredett. Szegény J. család pedig álmukból fölriadva állandóan rohangáltak az ágy és az istálló között. És ez így ment napokon keresztül. Végül múlt szerdán hajnali 2.30-kor tényleg megindult a szülés. (Még jó, hogy a svájciak lelkiismeretesek és a sok hamis riasztás után is rendületlenül fölkeltek a lóhoz. Egy francia biztos belefáradt volna ebbe a hajnali rohangálásba.)

Az újszülött ló meglepően nagy, különösen a lába nagyon hosszú, majdnem olyan hosszú, mint a felnőtt lovaknak. Ennek megvan a pontos oka. A vadlovak ugyanis állandóan vándorolnak, ráadásul szüntelen vágta-készültségben kell lenniük a ragadozók miatt. Ezért a lóméhből való kibújás után néhány órával az újszülöttnek már lépést kell tartania a lócsapattal. Ha nem tud a csapattal haladni, akkor biztos pusztulás vár rá, mert az anyja nem vele marad, hanem a többiekkel tart. (Egységben az erő.) Ezért Isten úgy gondolta, hogy a kis lovaknak hosszú lábat ad és azt a képességet, hogy a méhből való kibújás után szinte azonnal tudjanak járni, nehogy lemaradjanak a felnőttektől. Lenyűgöző!

A mi kis lovunk világosbarna színű, mint az apja. Bal első és bal hátsó lábán fehér zoknit visel, a másik kettő lába szürke színű. Homlokán fehér csillag világít. Gyorsan tanul. Kétnaposan, már együtt vágtázott az anyjával a legelőn. Kari minden idegszálával a kicsin csüng. A többi ló nem meri megközelíteni fiacskáját, tudják, hogy életveszélyes lenne, mert Kari rúg, harap, ha a kicsi közelébe mennek. Ha a minimum háromméteres távolságot nem tartják be Kari máris mérgesen fölhorkan és villámokat szór a szeme. Érdekes módon, az ismerős embereket fiacskája közelébe engedi. Nekem is megengedte, hogy megsimogassam féltve őrzött kincsét, de azért a szemét végig rajtam tartotta. Mondhatom, finom selymes szőre van a kicsinek. Olyan édesek együtt! Anya és fia mindig együtt futkároznak, egymás közelében álldogálnak, mintha egy láthatatlan kötéllel lennének összekötve. E. szerint az állatok jobb anyák, mint sok nő. Sajnos, azt kell hogy mondjam, igaza van.

A képeken kétnapos a kicsike.

 

 

A völgy impozáns látványt nyújtott.  Balra az Alpok vonulatai, jobbra egy 500 méteres sziklafal, a kettő között keskeny rét zöldell, faházikókkal a hátán. Milyen békés! Békés és mégis olyan mozgalmas! Ez a 72 vízesés völgye. Mindkét oldalon, az egész völgy hosszában 72 vízesés zubog le, hogy táplálja a rét közepén futó sebes patakot. A  völgy elején sárga kis vonatok futnak fölfelé a hegyoldalon, kitartóan két órán keresztül, hogy a kíváncsi túristák megláthassák a Jungfrau-t,  Svájc egyik legmagasabb csúcsát.

 

Elindulunk felfedezni a völgyet. Az utat fészerek és trágyadombok szegélyezik.  Emberek sütkéreznek  a fűben, aszfalton görkoriznak a gyerekek, bringások tekernek fölfelé hegyi ösvényeken. Az egyik  istállóban tehenek szénát majszolnak egykedvűen, csámcsogásukat messziről hallani. Néhány amerikai  túrista  odabőg az állatoknak.  A tehenek nem reagálnak a provokációra, fölnéznek banbán, majd közönyösen  esznek tovább.

 

Faházak, kertek ünnepi dekorációban pompáznak.  Fanyuszik ülnek a  fűben,  fatyúkok kotlanak a fatojásokon, festett tojások lógnak az ablakokon, de még egy  útszéli kúton is.  Húsvét hétfő van. Mindenki pihen, élvezi ezt a szép tavaszi napot.

 

Felnézek. A hegyormok és megrekett lavinák fölött apró pici pontok köröznek.  Néhányukat elkapja a légörvény és pörögnek, bukfenceznek a levegőben. Ahogy lejebb ereszkednek ismerem fel őket, ejtőernyősök.

 

A völgy közepén szorgosan dolgozik két felvonó, szállítva a sielni és sétálni vágyókat a fennsíkra. Odamegyünk.  Mi ez a zaj? Ijedtemben a szívemhez kapok. Olyan, mintha a római légió közeledne felém, teljes fegyverzetben, ütemes dobogásban, furcsa morajlásban. Hát látom, hogy sielők  vonulnak a buszokhoz, sícsizmájuk furcsán kopog a vasrácson. 

 

Ahogy sétálunk tovább, hirtelen két óriás-denevér tűnik fel a fejünk  fölött.  Félelmetesen közelednek felénk. Nem sokkal a föld fölött, kinyílnak az ejtőernyők. Bázisugrók. Tőlünk nem messze  landolnak. Két férfi, úgy 35-40 közöttiek. Franciául beszélnek. Mechanikusan lehántják magukról speciális ruhájukat, majd akkurátusan összehajtogatják  őket és  egy nagy zsákba berakják.  Pár perc és zsebre dugott kézzel  bandukolnak kifelé a völgyből, olyan egykedvűen, hogy az ember azt hinné,  csak egy jót sétáltak.

 

Ezután  egy traktor halad el mellettünk, nagy tartályt húzva maga mögött. Aztán egy másik, majd egy harmadik.  Mi ez a nagy forgalom? Amikor ráfordulnak a gyepre, minden egyértelművé válik. Helybeli férfiak  modern trágyaszóró gépekkel szórják a trágyát a rétre és a füves hegylábra. (Lehet, hogy ettől olyan jó a svájci csoki?) Húsvét hétfő a trágyaszórás napja. Teljes egységben, minden gazda ma szórja a szart. Megtelik a levegő intenzív trágyaszaggal. A szél pedig viszi a szagot végig az egész völgyön, és még azon túl is, megajándékozva mindenkit friss, tavaszi, ’illatos’, hegyilevegővel. Már vízionálom is, hogy az országban ma minden gazda ugyanezt teszi, a  biogazdálkodás szent nevében. A bűz, -mivel  teljes szabadságot élvez az önmegvalósításban- birtokba veszi az egész országot. Az eredmény nem marad el. Hát tudjátok meg mindannyian, itt igenis zöldebb a fű és sűrűbb a tej és zamatosabb a…a…a…majdnem minden! S lehet, hogy eme csodák mögött a mindenki által mélyen megvetett végtermék húzódik meg. Szégyenlem, de városi finnyásságom, e felismerés ellenére is undor-hullámot indít el bennem. A benzingőzhöz szokott orrcimpám  flegmán  kitágul, jelezve, hogy büdös van.  De én nem hagyom magam, hogy a régi mechanizmusok irányítsanak  és (nevelési célzattal) mélyen letüdőzöm ezt a híresen egészséges  svájci levegőt.  Közben ezt suttogom magamnak:”Ahogy a kipufogógázt megszoktad, ezt is meg fogod szokni! Ráadásul ettől még senki sem kapott tüdőrákot!” (Azon sem lepődnék meg, ha gyógyító ereje lenne.) Hál’Istennek, az orrom hamar fölmondja a szolgálatot, (az orrok már csak ilyen álhatatlanok) és végre nyugodtan tudom élvezni  a völgy szépségét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

H.-weg az otthonunk H. határában. Magába foglal három házat, egy kertet, egy gyümölcsöst, négy körbekerített legelőt és egy hatalmas szántóföldet, ami fűvel van bevetve. Itt négy család él, meg Frau W., a 85 éves nagymama, no meg az állatok, akik körül forog a világ: lovak, kutyák, nyulak, egy macska és öt fecskepár. H.-weg kerülete másfél kilométer. Ha jó az idő a középiskolások (mivel az iskola mellettünk van),minden héten körbefutják. (Amikor a gyerekek takarásban vannak, inkább sétálnak. Úgy látszik, ez egy nemzetközi jelenség a tornaórán.)

Nálunk a tavasz kirobbanó formában van. Minden nap más látvány fogad, amikor kinézek az ablakon. Két héttel ezelőtt még minden gyümölcsfa hófehérbe öltözött, kis hóvirágok, nefelejcsek dugták ki a fejüket, tulipánok színesítették a kertet és aranyeső ragyogott a bejárat előtt. A legelő pitypangtól és gólyahírtől sárgállott, a füvek még csak arasznyira nőttek. De mára az apró virágok elhervadtak, tulipánok elszáradtak, helyüket rózsák, pipacsok és liliomok vették át. Az aranyeső bezöldült, a pitypangok fehér buborékokká változtak, a fűszálak kalászba borultak, a gyümölcsfák ágain már ott himbálódznak a zöld termések. Itt minden az életről, a növekedésről és szaporodásról szól.

De nemcsak a növények vannak tele vitalitással, hanem az állatok is. Örömmel tudatom Veletek, hogy Indi, a csodálatos Berni Pásztor (titkos kedvencem) nyolc órás vajúdás után hét egészséges kölyöknek adott életet. A picik és anyjuk jól vannak. Az ivararány: 6 lány, egy fiú. A fiú jött ki utolsónak, ő lett a legkisebb, ezért nevezték el Nanonak. (Tavaly Indi 11 kutyust szült, amibe majdnem belerokkant ő is és a család is.) Indi jó anya, türelmes és figyelmes a kölykeivel. Szombaton mi látogathattuk meg elsőként, (nem számítva az kutyaellenőrt) száraz kenyeret vittünk neki ajándékba, mert az a kedvence. Nyomban be is falta egy részét. (Az egészet nem kapta meg. Fő a mértékletesség!) Nagyon kedvesen fogadott minket, engedte, hogy kézbe vegyük kicsinyeit. Itt a kutyatartás komoly dolog. Nemcsak ellenőr jön ki terepszemlére, hanem eseménynaplót kell vezetni a kutyusokról napi szinten.

A gyermekek apja Al, aki tavaly is hatékony gavallér volt, de sajnos eljárt felette az idő. Jövőre új lovagot kell keresni, (így múlik el a kankutyák dicsősége, avagy a mór megtette kötelességét, a mór mehet), és ifjabb kant kell keresni a kutyabizniszhez.

Szomorú hírem is van. Lady Blue, a szépséges szürke nyuszi, három picinye szoptatása közben kilehelte lelkét. Halálának oka ismeretlen. Lady Blue élettelen testét az óriásfenyők tövében helyezték örök nyugalomra. Gyászol az egész J. család, különösen Frederik (9 éves). Ő most tanulja az elmúlás alaptörvényét, azt, hogy az élet és halál kéz a kézben jár.

A három árva kis nyuszi életveszélyes helyzetbe került. Sürgősen találni kellett egy szoptatós anyanyuszit, különben a picik is elpusztulnak. Herr J. minden erejét latba vetve kutatott-keresett a környéken. Elsősorban nem is a nyuszik életéért küzdött, hanem a fiáért mozgatott meg mindent, hogy örömet szerezzen neki azzal, hogy biztonságban tudhatja a kis nyuszikat. A kemény munka sikerrel járt. Húsz km-re H.-tól él egy 12 éves fiú, aki zsebpénzét nyuszitenyészettel keresi meg. Jelenleg 70 nyula van és mit ad Isten, az egyik nemrég szült és szoptat. A fiú és nyuszija befogadták az árvákat. Az élet megy tovább, új nyuszikat, új életeket hív elő. Az élet nagyobb a halálnál. Mégsem tiszteljük kellőképpen.

M. a tépett fülű cicalány két nap és két éjszaka keservesen nyivákolt, rendületlenül rótta a köröket H.-wegen és szünet nélkül nyavalygott. Nem állítom, hogy érteném az állatok nyelvét, de számomra teljesen egyértelmű volt, miről panaszkodott M. Ha én értettem, akkor egy kilométeres körzetben több száz ember ugyanúgy hallotta és értette őt. M.-nek pasihiánya volt, tüzelt a drágám és bánatát szemérmetlenül kikiáltotta az egész világnak. Ha mi emberek hallottuk M. keserveit, akkor a helyi macska-közösségnek is hallania kellett. Mégis, két nap és két éjszaka ezek a fránya kandúrok hagyták M.-t kínlódni, gyötrődni vágyaiban.

Aztán harmadik nap nagy csend lett. Amikor férjem hazajött a munkából, örömmel újságolta nekem, hogy két sárga cicát látott napozni az aszfalton.

 

 

 

 

 

Amióta H.-ban élünk, Marica grófnő szelleme áthatóan jelen van. Először csak szemérmesen húzta meg magát a grófnő, majd ravaszul ólálkodva, egyre közelebb került hozzánk, míg végül kíméletlenül lecsapott ránk, arra kényszerítve, hogy csak rá gondoljunk és csak az ő nótáját fújjuk.

De, hogy az elején kezdjem, nem szeretem az operettet, férjem kifejezetten utálja. Mégis elmentünk megnézni Maricát. Csak Frederik miatt történt minden. Mert ez az édes, bájos 11 éves kisfiú szerepel a darabban. Februárban alig rendezkedtünk be a lakásba, amikor Frederik első látogatásakor magával hozta Marica grófnő kottáját. Ragyogó arccal bökött rá az egyik oldalra. Ezt tanulja most. Meglepetten olvastam a régi magyar neveket a szövegben. Éljen Mariska, Rozika, Juliska és Erzsike. Frederik elénekelte a dalt tisztán, vékony, kisfiús hangján. Én meg gondosan kijavítottam a kiejtését. (Természetesen csak a magyar nevekre vonatkozóan.) Másnap a kóruspróbán a többieknek is megtanította a helyes kiejtést.

Eltelt néhány hónap viszonylagos csendben. De június elején felgyorsultak az események. (Ugyanis, az előadás június 6-tól megy.) Egyik reggel arra ébredek, hogy ’Shön stadt Varozsdín’, azaz ’Szép város Kolozsvár’...(Ne kérdezzétek, miért Varozsdín!) E. lócitrom-eltávolítás közben dalra fakadt, és képtelen volt abbahagyni. És ez ment szinte minden nap! Vagy ő, vagy a kisfia a kertben, az istállóban, a legelőn Marica dallamait dúdolták vagy énekelték teli torokból.

Aztán eljött a mi napunk is! E. figyelmeztetett bennünket, hogy elegánsak legyünk. És mi ezt komolyan is vettük. Sajnos! Az előadás húsz percnyire H.-tól egy másik faluban, Burghofban volt. Még szerencse, hogy nem a tipegős cipőmet vettem fel, mert eső áztatta rét volt a parkoló. Hát látom, hogy mások tréningcuccban, lazán vonulnak a helyszínre. Én meg talpig kosztümben. Szóval, nagyon-nagyon elegánsak voltunk. Meg is néztek minket az emberek.

A falu határán az egyik farmer felhúzott egy óriási csűrt, mindenféle program számára. (Ez is jó bevételi forrás.) Itt lehetett enni, inni, melegedni. Nyár ellenére hűvös napok járnak most errefelé, főleg éjszaka esik le nem csak nagy mennyiségű eső, hanem a hőmérséklet is. A csűr mellé összeraktak egy fedett ötszáz fős nézőteret és egy fedetlen színpadot. A zenekar egy nagy sátor alatt játszott. Szegény színészek, egyedül csak ők játszottak Isten ege alatt. A szó szoros értelemben Istenhez rimánkodtak minden alkalommal eső és viharmentes előadásért. Mert akár esik, akár fúj, nekik játszani kell, nincsen eső-nap, a műsor nem maradhat el. Isten meg is hallgatta fohászukat, mert majd minden alkalommal csoda történt. Az eső épp elállt a kezdés előtt és újra eleredt néhány perccel az előadás után. (Lehet, hogy Isten is szereti az operettet?)

Az előadás magán viselte a svájci vidék jellegzetességeit. A parkoló mellett szippantós kocsi állt, bevetésre készen, hiszen az emberek evés-ivás után, a mobil vécékben könnyebbültek meg. A bejáratnál kecskék legelésztek békésen, figyelembe sem véve a mellettük hömpölygő tömeget. (Biztosan, sok programot éltek már meg.) A színpadot balra kukoricás, jobbra napraforgótábla keretezte. Alighogy felcsendültek az első dallamok, egy öregecske kutya a színpad elé botorkált és ott is maradt volna, ha egy néző ki nem vezeti.

Mint utólag kiderült, ez egy országos produkció. Mindenki máshonnan jött. Profi énekesek és zenészek Bázelből, Zürichből és a környékről, a tánckar Solothurnból. De az előadás ötlete egy helyi zenetanár fejéből pattant ki. Szóval, a helyi farmer és zenetanár összefogott, hogy megvalósítsa ezt a monumentális előadást, és sikerült úgy megszervezniük, hogy egy színvonalas, élvezhető műsor lett belőle. Maricát a zenetanár lánya alakította, szerelme Török Béla (de az igazi neve: gróf Endrődy-Wittemburg Tasziló) egy szép, tehetséges zürichi színész volt, aki tökéletesen formálta meg a szenvedélyes magyar nemest.

A sztori egy szokásos szerelmi történet. Marica és Béla/Tasziló egymásba szeretnek, de jön a félreértés, végül minden tisztázódik és egymásé lesznek. A magyar urak eközben csak esznek, isznak, mulatnak és nagy-nagy szeretetben élnek a parasztokkal és a cigányokkal. Egymással civakodnak egy kicsit, de azt is csak azért, hogy mi ne unatkozzunk. (Azaz, történjen már valami!)

Furcsa érzés volt, amikor a kiderült svájci ég alatt és a friss, esőillatú tájban megszólalt az első magyaros dallam. A lemenő napfényben felragyogott az óriás díszlet,(boltívekből álló fal) kislányok piros pántlikával a hajukban táncoltak mezítláb a vizes színpadon és szemérmesen mosolyogtak a közönségre. (Ó, az ártatlanság kora!) Kisvártatva felcsendült ’Frederik dala’: ’Éljen Mariska, Rozika, Juliska és Erzsike!’ Valami megmozdult bennem. Jól ejtették ki a neveket! Később, amikor az urak koccintottak, az ’egészségedre’ is remekül ment. Hat szó erejéig része voltam az előadásnak.

Bevallom, eleinte a színpadon lévő pocsolyák kötöttek le leginkább. Szegény parasztgyerekeknek (Fredinek is) mezítláb kellett állniuk a vízben. Később Béla/Tasziló hófehér, frissen vasalt nadrágban térdelt bele az egyik csillogó tócsába, aztán beleült egy másikba. (Kár azért a szép nadrágért!) Egyébként látványos volt az előadás. Fellépett egy élő csacsi és három oldtimer is benne. Szarhintés nem volt, de hát ez ránk magyarokra nem jellemző. (Szart mi nem a földre, hanem egymásra szórunk.) Apró hibák is történtek, de ezeket csak a mi magyar szemünk vette észre. A Tokaji bor itt vörös volt, a magyar parasztok pedig sötétbarna és okker színben pompáztak. A cigány prímástól pedig röhögőgörcsöt kaptunk. Egy echte svájci emberke falfehér arcával és merev tartásával nem igazán tudott meggyőző cigány lenni. A koreográfus volt a leggyengébb, vagy a táncosokból nem lehetett kihozni többet, nem tudom, de elképesztően ügyefogyott mozgásuk volt, harmatgyenge koreográfiával. Az egyik táncosnőnek még ritmusérzéke sem volt. De a főszereplők és a zenészek szuperek voltak. A finálé után a közönség felállva ünnepelte a szereplőket.

A műsor végén találkoztunk E.-vel, a büszke anyával. Sugárzott a boldogságtól. Mérhetetlenül büszke kisebbik fiára, hogy benne lehet egy ilyen produkcióban. Frederik roppant elfoglalt volt.  Rohant a sminkeshez, meg a többi színészhez. Mivel szép kisfiú, mindenki kedvencévé vált. Lubickolt az emberek szeretetében. Mi felnőttek, egy pohár vörösborral és dicshimnuszokkal zártuk le az estét.

Éjfél után értünk haza. Vetkőzés közben férjem így szólt: „Nem hiszem el, hogy egy operettet néztem meg! És még élveztem is!” Aztán a hálószobában rázendített a ’szép város Varozsdín’-ra. Álmomban abszurd módon újraéledt az előadás. Másnap reggel férjem -tudom hihetetlen-, de a ’szép város Varozsdín’-nal ébresztett. És ez így ment egész nap. Újra és újra, azon kaptuk magunkat, hogy már megint a refrént énekeljük.

Most, néhány nap után, kopik Marica varázsa, bár még mindig röhögök a svájci cigányon. (Ezeknek fogalmuk sincs, milyen egy cigány.) Egyre ritkábban jönnek fel bennem a dallamok. Csak Frederik és E. éneklik őket rendületlen hévvel és örömmel. Hiába, Kálmán Imre műve időtlen szépségben tündököl itt, H.-ban.

 

 

 

Genf, Genf te elegáns dáma! Te, aki Versace ruhában, Prada cipőben, Louis Vuitton táskával és Cartier ékszerekkel jelensz meg az emberek előtt! Minden porcikád gazdagságról és luxusról szól! Te öntörvényű, független madame! Franciább vagy a franciáknál és büszkén elhatárolódsz Svájctól. Felfuvalkodottá tett politikai hatalmad, vagyonod és népszerűséged! Már elfelejtetted, hogy nem is oly rég, álmos üdülővároska voltál a világ peremén. Csak a Népszövetséget alapító idős atyák lustaságának köszönheted, hogy falusi asszonyságból gazdag úrinővé váltál.

Hol van már Kálvin puritánsága? Elbódított a pénz hatalma. Persze kényesen ügyelsz makulátlan megjelenésedre és hírnevedre. Nagy udvart tartasz, mint egy királynő. A világ minden tájáról gavallérok sokasága legyeskedik körülötted, szépséged és hatalmad előtt hódolnak alázatosan. Híres vagy jótékonykodásaidról, nemes cselekedeteidről. Te vagy a megtestesült kellem, bölcsesség és jóság. Elkápráztattad a világot, mindenki dicséreted zengi. De esténként, a nyilvános szereplések után, luxus budoárodban fura alakokat fogadsz. Gátlástalan kurtizánként titkos találkákat szervezel jó pénzért. A pénznek nincs szaga ugyebár, nem is vagy finnyás, hiszen szalonodban a magas állami hivatalnokokon kívül mindenféle kalandort és gyanús hátterű üzletembert szívélyesen fogadsz. Elképesztő mennyiségű pénzzel játszol! A lényeg, hogy mindenki jól járjon, azaz, ti jól járjatok. Míg a fel- és alvilág nálad üzletel, te sikeresen megtartod látszat-tisztességed. Bíznak is benned az emberek, (a maffiózók is) hozzád viszik pénzüket. Zseniális vagy! Vagy csak gátlástalan?! Inkább a kettő együtt. Ez a kombináció halálos és végzetes! Mindenki számára, de végül saját magadnak is.

 

 

Minden nap rengeteg szórólapot kapunk. Az egyiket férjem lefordította, én pedig elküldöm nektek.

Íme:

Járműmegáldás

02 Mai 2009

16.30 Uhr –ca 17.45 Uhr

 

A H.-i Tűzoltóság örömmel tudatja, hogy az új őr- és transzportjárművei megáldásra kerülnek. Ehhez, és az azt követő oltási demonstrációhoz örömmel hívjuk a község lakóit.

Keresztanyaként Noella (a 2009-es Music Star finalista) fungál (énekel). Utána kb. 18.15-től a tűzoltóság standján autogramot oszt.

 

A megáldási szertartás kereteit a Községi Zeneszövetség biztosítja.

 

Reméljük, hogy a megáldási szertartáson üdvözölhetjük.

 

H.-i Tűzoltó-parancsnokság

 

 

 

„Das Emmental liegt mitten im Herzen der Schweiz…” azaz: Emmental (Emmen völgye) Svájc szívében fekszik – legalábbis az emmentáliak szerint. Akkor mi jó helyen lakunk, a szívtől kicsit jobbra. Röpke 15 perc alatt bejuthatunk a szív közepébe és megláthatjuk milyen szíve van Svájcnak.

Kocsival indultunk egy szeles, borongós vasárnapon. Emmentál más lehet, mint a többi hely –gondoltam-, mert látogatható még vasárnap is, fittyet hányva vallásos reguláknak. Burgdorf után, hirtelen fölkanyarodott az út egy hegy oldalán és ott tekerődzött oly veszélyesen, hogy többször elakadt a lélegzetem. A keskeny, agyon-foltozott, hepehupás úton nagy volt a forgalom. Többször meg kellett állnunk, mert két autó már nem fért el egymás mellett. Hát, igen…a szívhez keskeny út vezet. (De azt nem gondoltam volna, hogy szoc.-reál minőségű út!) Tíz perces izgalom után felértünk egy fennsíkra. Itt pont úgy néz ki a táj, mint nálunk H.-ban, csak minden 500 méterrel magasabban van. Itt, hullámvasutasdit játszottunk, élvezve a táj szépségét, amikor váratlanul megpillantottuk az ’Emmental’ kiírást. Ezek szerint, megérkeztünk. Néhány rozoga ház a 19. századból és egy óriásplakát biblia idézettel. Ennyi? Tőlünk jobbra, egy nagy parkoló mögött, 3-4 ház állt össze-vissza, emberek nyüzsögtek a házak között vásárlás izgalmától feldobottan. A központi épületben nagy volt a lárma és a sajtszag. Csoportok keringtek a „stációk” között, többen egy nagy üvegkalitka körül álltak és lefelé néztek. Mi is odamentünk. Lent a mélyben, egy nő dolgozott a sajtüzem sajtkeverő részlegén. (Magyar jelenség. Egy dolgozik, a többi nézi.) Amikor belefáradtunk a nő nézésébe, egy szinttel lejjebb mentünk, szerintem ez lehetett a szív legbensőbb és egyben legbüdösebb része. Itt hatalmas, közel száz kilós sajttömbök érlelődtek a homályban. Aztán fölmentünk az emeletre, ahol mindenki sajtot zabált. Majd bementünk a boltba, ahol mindenki sajtot vásárolt. Időközben mi is megéheztünk, (ha már itt vagyunk), ettünk egy lekváros fánkot. Finom volt.

Svájc Emmentáli sajtból exportál legtöbbet. Az egész világon eszik, én is eszem. Még hozzá rendszeresen. Gyakorlatilag ez az ország egyik leggazdagabb része. Hát, hogy van az, hogy mégis ilyen szegényesen, kopottasan élnek?! Igaz, nagy házakban laknak, de a tetők rogyadoznak, a kerítéseket özönvíz előtt festették le. A farmok olyan jelentéktelenek, hogy teljesen belesimulnak a tájba. Lehet, hogy pont ez a céljuk? Isten tökéletes műve előtt meghajolva, alázatosan meghúzódnak a domb tövében. Kisebbnek akarnak látszani, mint amik. Férjem egyik svájci munkatársának a mondata jutott eszembe:” Mi svájciak nem szeretjük mutatni, milyen gazdagok vagyunk.” Mi van e mögött? Alázat? Ránk magyarokra az jellemző, hogy többnek akarunk látszani, mint amik vagyunk. Itt pont fordítva van. Mi nyakra-főre vesszük fel a hiteleket, mert nagyobb autó, nagyobb ház, nagyobb mell kell. Itt pedig: Dehogy újítom fel a házamat! Nehogy azt higgyék, hogy felelőtlen költekező vagyok, aki szemérmetlenül mutogatja gazdagságát! Nem akarom, hogy az egész falu rólam pletykáljon!

Láthatjátok Svájc szíve titkokat rejt, én is csak a felszínét kapirgálom. A szegénységi fogadalomban van szépség. De ezek az emberek nem szegények, csak annak akarnak látszani, miközben gazdagok, nagyon gazdagok itt Emmen völgyében. Vajon mit csinálnak a pénzükkel? Lehet, hogy komolyan veszik a vallásukat és titkon nagy adományokat küldenek szegényebb országokba? Vagy csak egyszerűen fukarak, mint Harpagon és lyukas cipőben, szakadt ruhában ülnek – na nem az aranyládikán – hanem a bankkártyán? Még van néhány évem, hogy rájöjjek az igazságra, de az is lehet, hogy kár ezen töprengnem. Épp elég, ha Isten tudja, mi lakik az ország és az emberek szívében.

 

 

 

 

 

 

 

 

2.rész

Tegnap este megérkezett Romi csatakosan, sárosan, spermás fenékkel de sértetlenül, hála lovagias partnerének, Mennydörgésnek (így hívják a lóúrfit durva fordításban). Mindenki megnyugvására Romi kedves szeretőt kapott. Partnere( nevével ellentétben) jól bánt Romival, mert Romikának igazi TLC-ben volt része (Tender, Loving Care).

A lovakat általában kétnaponta engedik össze, mert a ló spermája 2 napig életképes. Kit érdekel, hogy talán a lónak is jó és többször szeretné csinálni! Pusztán praktikus üzleti szempontok szerint megy a fedeztetés. Mennydörgés és Romi 3-szor találkoztak. E. elmondása szerint Mennydörgés olyan finoman ugrott Romi hátára, mint egy lassított felvétel. Csak egy icipici sérülés van Romi hátán, de az is egy féltékeny kanca műve.

Mennydörgés egy nagytestű, mogyoró-színű ló, fehér zoknikkal a lábán, jellegzetes fehér csillaggal a homlokán és fehér pöttyel az orrán. Romi meg tiszta csoki barna. Kiszámíthatatlan az utód külseje. Genetika fura dolgokat tud művelni. Nagytestű ló kicsit szül, a kicsi pedig nagyot, fehér ló feketét hoz világra és a fekete pedig vöröset.

Néhány száraz adat. Egy fedeztetésért a kanca tulajdonosa 2.000-4.000 CHF-ot fizet a hím-tulajdonosnak. Előre kifizeti a felét, a másik felét csak terhesség esetén. Ha nem lesz terhes a ló, akkor ugrott az első részlet. (Jó üzlet! Három aktus 1.000-2.000 CHF és a ló dolgozik meg érte, pontosabban, még ő se.) Csak a kanca-tulajnak rizikó. Más lehetőség is van, például fagyasztott német lóspermát venni, potom 500 EU-ért. De E. a friss sperma képességeiben jobban bízik és ezért inkább vállalja az utazás kellemetlenségeit.

Az első fázison túl, most a remény időszakában vagyunk. Nincs mit tenni, csak várni. Három hét múlva ultrahangra viszik Romit, majd 2 hónap múlva újra és októberben is. Mint a terhes nők, a lovak is rendszeres lónőgyógyászati vizsgálatra járnak. De a lóterhesség 11 hónapig tart, ami rendkívüli esetekben 12 hónapig is elhúzódhat. Sajnos vannak koraszülések is. Ha 2 héttel korábban születik a ló-bébi, már nagyon kétes, hogy megmarad-e vagy sem. Még nincsenek lóinkubátorok, egyelőre.

Romi lókarrierje most beindulhat, ha egészséges lómagzatot hoz világra. Neves ősöktől származik, ahogy Mennydörgés is. Ha egy ló jó vérvonalához szép küllem, intelligencia, jó természet és egészség járul, akkor csúcskategóriájú lóvá válhat, ami azt jelenti, hogy értéke a csillagokig szökhet. Romi nagyon szép. A francia istálló-vezető el volt ájulva szépségétől. (De van egy gyanúm, a lovaknak más az ízlésük). Egészséges és intelligens is, remek szülei, nagyszülei vannak, csak a természetével van a bibi. Mivel szabadon nőtt fel Németországban, (még neve sem volt, csak egy száma, ez mélyen felháborítja E.-t és megveti a németeket érzéketlenségükért) nevelés híján önző, csökönyös és bunkócska a drága. De E. reméli, hogy sok munkával még korrigálható a jelleme. Ha igazi ló-dáma lesz belőle, akkor nemcsak a saját értéke ugrik meg jelentősen, hanem az utódaié is, ami haszon, nagy haszon a gazdának.

Ma reggel Roméra fújtatva odadugta az orrát az arcomhoz és (E. szerint) szagmintát vett rólam. Szóval, kezdünk összebarátkozni. Lehet, hogy lesz egy ló-barátnőm?

 

 

 

Romi anyává válásának hiteles története 2 részben.

18 éven felülieknek!

1.rész

Tudjátok, Romi a német szépség, a formás idomú kanca-bombázó, életének fordulópontjához ért. E. (a gazdája) szerint itt az idő, hogy Romi megismerje a lótársadalom hímjeit (bocsánat, egyelőre csak egy telivér hímet) és átélje az anyaság áldott állapotát.

Napok óta mondogatta nekem E., hogy szerinte Romi termékeny időszakban van. Nem tudom, miből állapította meg. (Lehet, hogy naptáron vezeti a ló ciklusát.) Hogy teljes bizonyosságot nyerjen, tegnap úgy döntött, elviszi Romit az állatorvoshoz és tapasztalatszerzés céljából engem is magával vitt. Mivel az állatorvos Bernben, egy hatalmas lócentrumban praktizál, elkerülhetetlen volt a lószállítás. Szegény pára! Amikor E. próbálta ráadni a lábvédőt, már tudta, hogy valami nem stimmel. Egyből elkezdett szarni. Alig tudtuk kituszkolni az udvarból és fölhúzni-vonni a lóutánfutóba. De a répa most is csodát tett. Nélküle biztos nem indultunk volna el. Mondanom sem kell, hogy ezen a néhány méteres úton a ló félelmei újra testet öltöttek lócitromok formájában. És persze a félelem eme következményei tovább termelődtek az utánfutóban is. De, a ló végre bent állt, jól körbebarikádozva, hogy ne ütődjön az utánfutó oldalához fékezéskor, kanyarodáskor.

Az út nem volt több 20 percnél. Egy hatalmas, volt katonai bázisra érkeztünk, ami régen a város szélén lehetett, de idővel körbeépítették. Közvetlenül mellette egy hatalmas, új szálloda, teljes panorámát biztosítva a lócentrumra. Biztos lórajongók szállnak meg itt. A bázison rengeteg épület áll egymás mellett katonás rendben, melyekben csak lovak laknak. Én mindig azt hittem hogy a ló egy nagyon szép állat, de itt meglepetten fedeztem föl, hogy vannak csúnya és nagyon csúnya lovak is. Volt két ló, akik egy körkörösen forgó szerkezetben ügettek körbe-körbe. Szegények, leszegett fejjel és szomorú tekintettel köröztek ki tudja már mióta. Addig nincs megállás, amíg valaki ki nem kapcsolja a szerkezetet. Aztán eszembe jutott, mi van akkor, ha elfelejtik kikapcsolni Meddig képes egy ló futni megállás nélkül?

Visszatérve Romira, természetesen nem akart kijönni az utánfutóból, de az erőszak és a répa újra győzött. Aztán az orvost keresve, tettünk egy kört az épületek között, majd végül oda mentünk, ahol legelőször voltunk. (Lehet, hogy csak bemelegítő séta volt?) A lónőgyógyászati rendelő nagy, hideg és szaros. Végre megérkezett a lónőgyógyász, aki szőke, kopaszodó, 30-as férfi, jobb fülében karika fülbevaló.(Karika fülbevaló kizárólag a jobb fülben, nagy divat itt, főleg a 30-as, 40-es pasiknál.) E. izgult, a ló is. Romit beterelték egy fülkébe, hogy ne tudjon elmenekülni. Az asszisztensnő (mert az is van), föltűzte a ló farkát. Na, gondoltam magamban, kíváncsi vagyok, a doki mit csinál kaka-védelmi ügyben. Mert ez a ló tuti biztos, hogy potyogtatni fog. Előre közlöm veletek, hogy erre is van megoldás, mégpedig nagyon egyszerű. A lódoki felhúzott a jobb karjára egy hosszú műanyagkesztyűt, ami a hónaljáig ért, és a végén lévő hurkot átvetette a fején. Nagyon okos megoldás! Minden eshetőség kizárva, hogy a kesztyű lecsússzon. Aztán egyszerűen benyúlt Romi seggébe és kiszedett belőle két maroknyi kakát, biztosítva magának néhány kaka-mentes percet. Gyorsan feldugta a kamerát, majdnem az egész karja eltűnt a lóban, (már azon sem lepődtem volna meg, ha az egész pasi eltűnik). Mindannyian a képernyőre meredtünk, a doki hümmögött én meg próbáltam értelmes képet vágni. Miután a lódoki kihúzta hosszú karját a lóból, az asszisztensnő lekezelte Romi farát, majd a doki újra benyúlt a lóba. Amikor kihúzta a kezét, a fény felé tartotta az ujjait és a váladék állaga alapján egyértelműen megállapította, hogy Romi tényleg termékeny időszakban van. Nem tudom, mennyibe került ez a megerősítés, de E. boldogan tapsikolt. Végül az asszisztensnő lemosta Romi szép hátsó felét és ezzel véget ért a lónőgyógyászati vizsgálat. A jó hírtől felbuzdulva vidáman lépkedtünk a kocsi felé. Még mielőtt betuszkoltuk volna a lovat az utánfutóba, Romi búcsúzásképpen még egy adagot pottyantott az udvarra egy kis munkát adva E.-nek.

Hazafelé E. próbálta elmondani nekem angolul (kisebb-nagyobb sikerrel, de a lényeget megértetem), miért félti Romit. Hát tudjátok meg ti emberek, hogy a ló férfiak általában agresszív, durva szeretők! Sok lóleányzó komolyan megsérül az aktus alatt. Most az egész család azért izgul, hogy Romi egy kedves, figyelmes, gyengéd partnert kapjon.

E. aznap már meg is szervezte a fedeztetést. Egy francia területen lévő istálló a helyszín, ahol Romi leány elveszti szüzességét. A ’minél több, annál biztosabb’ elv alapján, Romi 3 napot tölt ott. Remélem, nem egy kívül-belül összetört Romit látok majd viszont, hanem egy sugárzóan boldog ló-asszonyt. (Hát, igen….nagy a hímek hatalma!)

 

 

 

Itt Svájcban, de legalábbis Bern kantonban nagy sikk a lótartás. Boldog-boldogtalan lovat tart. Bárki tarthat lovat, „csupán” havi 700 frankba kerül a ’ló-hotel’, ahol ezért a pénzért külön karám és ellátás jár. Bármikor-bárhol lehet látni lovasokat, ez a ’cool’, a trendi. Minél több lovad van, annál coolabb vagy. Néha az az érzésem, hogy egy kosztümös filmben szerepelek, csak elfelejtettem átöltözni.

Ha hinnék a reinkarnációban, (mint ahogyan nem) akkor ló szeretnék lenni Svájcban. Itt nagyon komolyan szabályozzák az állattartást és a svájciak mindent pontról-pontra betartanak, de a kötelességen túl, a svájciak nagy állatbarátok is. Ennyi boldog állatot én még sosem láttam.

De, ha beültök egy svájci étterembe, ne lepődjetek meg azon, hogy az étlapon lóhús is szerepel. Hát igen, a svájciak tényleg nagyon szeretik a lovat.

A mi szomszédságunkban is él négy ló. Gal egy éltes hölgy, Kari, aki most terhes (májusban fog szülni), Romi egy igazi német szépség és a kis Emi, aki még csak tinilány és ennek megfelelően kíváncsi, türelmetlen, szemtelen és kiszámíthatatlan.

A lovakkal kezdődik E. minden napja (háztulajdonos) és néhány hete az enyém is. Természetesen a lócitromok eltávolításával indítunk. Ehhez egy hosszú nyelű villa kell, amivel az összetapadt szalmát a talicskára hányjuk, meg egy rövid nyelű gereblyeféle, amivel a felszínen lévő lócitromokat összekotorjuk és egy óriás lapátra húzzuk. Ha a talicska tele van, akkor irány a trágyadomb. (Jó hír, hogy a lócitrom nem is olyan büdös. Az ember büdösebbet termel.) Nna, ha ez megvan, akkor jön az etetés. Az a szabály, minél kisebb a ló, annál kevesebbet kap. Mindig a legidősebbel kezdjük és természetesen a legfiatalabbnak végig kell néznie, hogy a többi már vígan zabál, mire ő, ebben az esetben szegény Emi, végre-valahára megkapja kicsinyke kis adagját. De hát, ez is a nevelés része. A menü a következő: cereal és répa. A répa látványától extázisba esnek, ezért jutalomképpen répát szoktak kapni. Ja, Kari még plusz kap valami különleges „kekszet”, ami a bébi-lónak jót tesz. Aztán jön a széna, minden mennyiségben. A lovak napi 12-15 órán keresztül esznek, ezért mindig van friss széna bőven. Ha megették a reggelijüket, akkor újra potyogtatnak és mi újra fölkapkodjuk a bogyókat. Aztán kitisztítjuk a patkóikat, mert ezek is tele vannak kakával és szénával. Ezután rájuk tesszük a kantárt és az időjárástól függően vagy az udvarra vezetjük ki őket vagy a legelőre. Évente kétszer hullatják a szőrzetüket, most egy ilyen időszak végén járunk. Ez azt jelenti, hogy majd minden nap le kell kefélni őket az udvaron. Először egy durvább műanyag kefével jól végigdörzsöljük őket, fejtől kezdve körkörös mozdulatokkal megyünk végig a testen, majd le a lábakon. Fontos, hogy jó erősen dörzsöljünk, mert egyrészt a ló így szereti, másrészt több szőr jön ki belőle. Egy átlagméretű ló feje bizony magasan van és nyújtózkodni kell ahhoz, hogy elérje az ember és közben még erőteljesen dörzsölje is…. (Komoly izomláz van a karomban!) Ha ezzel megvagyunk, akkor jön a hajkefe. Újra végig dörzsöljük a ló egész testét, egy nagy súrolókefével pedig kikeféljük a farkát és a sörényét. Ja, és közben persze folyamatosan potyogtatnak, mi meg kapkodjuk a bogyókat. És még mindig nincs vége! Ezután jön E. attrakciója. Ehhez a feladathoz még nem nőttem fel, de szerintem, nem is fogok. Egy könnyed mozdulattal föllibbenti a ló farkát és jó alaposan megmossa a seggét egy nagy szivaccsal. Majd kezével a ló alá nyúl és tisztogatni kezdi a pisilőjét. Még bele is nyúl, csupasz kézzel. Ezután egy hosszú, de erős szőrű vizes kefével újra végigdörzsöli őket. (Ezt már csak ő csinálja. Ez olyan, mint a szobron az utolsó simítások, olyan örömet okoz neki, hogy nincs szívem megfosztani ettől.) Végre elkészülünk! Kivezetjük őket a bekerített legelőre. Gyönyörűek ahogy futnak a napsütésben! Aztán szépen egyenként, nagy boldogan meghemperegnek a sárban. E. nevetve mondja: ’Imádják ezt csinálni, ilyenkor masszírozzák a hátukat.’ Nem szólok semmit, próbálom kiköpni a szőrt a számból.

 

 

 

Na, mi lehet ez a ’Schweitzer Schwingen’? Tudja valaki? Ez egy svájci specialitás. Nem tánc, nem kaja, nem is a svájci himnusz. A J. család elhatározta, hogy felvilágosítanak bennünket ez ügyben és elvittek minket az egyik rokon csűrébe, hogy saját szemünkkel lássuk meg ezt az egyedülálló eseményt.

Ez egy svájci kuriózum, amit minden tavasszal megrendeznek, először a kantonokban, majd a kantonok győzteseivel az országos döntőt Bernben. Kortól és súlytól függetlenül lehet jelentkezni minden ifjúnak és kevésbé ifjúnak. Párosával megy a küzdelem, test test ellen küzd, olyan mint a birkózás, de nem pucéran, olajozott testtel, mint az ó-görögök, puritán vallásuk és szemérmességük (hála Kálvinnak) ezt nem engedné meg. A férfiak mondhatni kényelmes utcai ruhában vannak felöltözve, de a nadrágra ráhúznak egy bőr rövidnadrágot. Ennek a nadrágnak roppant erősnek kell lennie, mert a mérkőzés folyamán ebbe kapaszkodnak bele. Na nem a sajátjukba, hanem a másikéba. Szóval, az ellenfél bőrgatyájába akaszkodva húzzák-vonják-taszigálják egymást addig, amíg valamelyik a földre kerül. Akkor kezdődik a küzdelem izgalmasabb része. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a talaj fűrészporral van fölhintve, arra az esetre, ha a gyengébbiket a gravitáció ellenállhatatlanul húzná az anyaföld felé, nehogy megsérüljön ebben az ellenállhatatlan ’vonzásban’. Az erősebbnek nem elég ledöntenie a másikat, hanem két vállra kell fektetnie. Hogy minden szabályosan menjen, egy küzdelmet levezető bíró és két ’ülnök’ figyeli a versenyzőket és hozza meg az ítéletet. Egyszerre két pár van a fűrészporban és zsinórban jönnek-mennek a párok, mert egy mérkőzés hamar lezajlik, úgy 1-2 perc alatt. A győztesnek kötelessége leporolnia a vesztes hátát. Ez a vesztes jutalma.

Én igazságtalannak tartom azt, hogy különböző súlyú és korú fiúkat-férfiakat is összeengednek, bárki-bárkivel összekerülhet. Volt egy 15-nél nem több fiúcska, amikor megállt a küzdőtéren, már lehetett látni, hogy semmi esélye sincs. A mérkőzés tartott vagy 15 másodpercig.

Miközben tartott a férfias ’böllenkedés’, megéheztünk. Csatlakozva a többi néhány száz vendéghez, gyorsan befaltuk a ’Wurst’-ot (svájci fehér kolbász) mustárral, utána küldve jófajta svájci fehérbort. (Mert itt Svájcban lehet alkoholfogyasztás után autót vezetni.) Közben szólt a svájci népzene, amit három ifjú fapofával szolgáltatta a tisztes sokaságnak. Mindenki jól érezte magát, kivéve őket. Miután az édességet is eltüntettük, egészségügyi sétára indultunk. Meglátogattuk a helyi lovardát, amit E. egyik unokatestvére működtet. Itt, hát nem tudom pontosan, de biztos volt közel 80-90 ló. E.(főbérlőnk felesége) üdvözölte az ismerős lovakat (a rokonokat nem akarta zavarni, mert ők szervezték ezt a mulatságot).

Kicsit sétáltunk a tavaszi napsütésben, friss szarszagot hozott a szél. Majd visszatértünk a küzdelem helyszínére. Pont időben érkeztünk, mert a döntő kezdődött. Két magas, erős fickó egymásnak feszült. Egy ideig az azonos erőviszonyok miatt mozdulatlanul dőltek egymásnak, majd a szőke srác a barna mögé került és a földre dobta. A barna próbált volna kifordulni, vergődött egy kicsit, de a túlerő hamar a fűrészporba nyomta mindkét vállát. Ováció, megvan a győztes! Az erkölcsi dicsőségen túl, egy kényelmetlen fa-faragott széket nyert(az utolsó képen látható). Ha az országos versenyt is megnyerné, akkor egy igazi, élő bika boldog tulajdonosa lehetne. Micsoda ’véletlen’ egybeesés! Bikát a legerősebb férfinak. Bikát az ország bikájának!

Lehet, hogy ezek a svájci férfiak nem is olyan puritánok és szemérmesek? Vagy a puritánság és szemérmesség mögött meghúzódik és időnként kitör az ősi vágy, a férfias erő demonstrálása, a tekintély megszerzése. A test-test elleni küzdelemben van valami ősi rítus, benne van a megmérettetés izgalma, a ’ki a férfi a gáton’ fitogtatása, a ’ki lesz az alfa hím a falkában’ eldöntése. Évszázadok jönnek-mennek, de a küzdelem és a győzelem utáni vágy megmarad. Ó, ti férfiak! Ti mind hősök és bátor harcosok akartok lenni, kemény küzdelemben elnyerni a trófeát és a hölgyek csodálatát. Tudom, ti vagytok az erősebb nem. És jaj annak a nőnek, aki ezt nem tiszteli bennetek!