Az én Svájcom

Kezembe került John Knittel egyik könyve, aminek a címe: Via Mala (jelentése: rossz, veszélyes út). A regény a 2.világháború után játszódik Graubünden kantonban. A történet fő helyszíne egy hegyi szurdokban működő fűrészmalom, ahol az erőszakos, részeges apa rettegésben tartja egész családját. Mivel a világhoz csak egy tavasztól őszig járható keskeny út köti össze, (a Viamala) az apa azt gondolja, hogy a törvény fölé emelheti magát, és gátlástalanul kínozza, testileg-lelkileg gyötri feleségét és három gyerekét. Az egyik lánynak sikerül kitörnie innen, aki a mindennapos túlélésért folytatott küzdelemben, megismeri a szenvedélyes szerelmet is. A család sorsán keresztül betekintést nyerhetünk a kanton életébe, belülről láthatjuk a hegyi-emberek életformáját és gondolkodását. Knittel fájdalmasan szépen ír az emberi indulatokról, érzelmekről. Miután elolvastuk a könyvet,(a férjem is nagyon élvezte) látni akartuk ezt a helyet.

Ragyogó napsütésben érkeztünk. A teli autóparkoló jelezte, hogy jó helyen járunk. Háromszázhuszonegy lépcső vezetett le a szurdok aljához. Lentről impozáns látványt nyújtott a hegyek közötti keskeny rés, melynek tetején kőhíd ível át, összekötve az elszakított csúcsokat. A szurdok mélyén folyik a Rajna, ami itt még csak egy sebes hegyi-patak. (Az ember nem is gondolná, hogy ebből lesz a tekintélyes Rajna folyó.) Tiszteletreméltó teljesítmény egy kis hegyi pataktól, hogy több-százéves kitartó munkával kivájta 500 méter mélyen lévő medrét.

A patak mellett fut egy 6 km-es, sziklába vájt út, ami egykor Thusis és Zillis-Reischen nevű településeket kötötte össze. Állítólag szekerekkel is közlekedtek rajta, ami hihetetlennek tűnik az út keskenysége és egyenetlensége miatt. Újra megelevenedett a könyv, hiszen itt gyalogoltak, kocsin zötykölődtek a könyv szereplői is.

A vadregényes, bizarr táj lenyűgözött ebben a békés napsütésben. Sokan próbálták megfoghatatlan szépségét megörökíteni. Volt egy festő, akit annyira megbabonázott a Viamala, hogy nem tudta abbahagyni a táj festését. Megszállottan festett és nem törődött azzal, hogy közben vészesen duzzadt a patak. (Tavaszodott, a hegyekben felgyülemlett hó olvadni kezdett oly iramban, hogy a hegyekről lezúduló víz néhány óra alatt a békés patakot veszélyes vízfolyammá duzzasztotta.) Mire a festő észbe kapott, a víz elsodorta nem csak a képet, de magát a festőt is. A művész, „szépséges modellje kebelén” lelte halálát. (Szép halál! Szép halál? Ez olyan, mint amikor egy színész a színpadon hal meg. De van egy sanda gyanúm. A jéghideg vízben sodródva, a romantikus lelkű művész „modelljéhez” fűződő viszonya, egy szempillantás alatt nagy átalakuláson ment át. Megszállott lelkesedése átcsapott pánik félelembe.) Furcsa, imádata tárgya ölte meg őt. A művész és „modellje” egymás részévé válva, örök egységbe olvadt.

Ez a példa is mutatja, hogy ez a barátságos táj pillanatok alatt megváltoztatja arcát. Éjszaka ijesztő, sőt hátborzongató, hideg, esős időben kegyetlen és zord is lehet. Télen pedig biztos halál várna arra, aki itt reked.

Amilyen változékony az időjárás, olyan kiszámíthatatlanok az emberek is. Barátságosak de távolságtartók. Ott van a báj és keménység a szemükben. A vakító napfény, ragyogó-zöld rétek, jéghideg, tiszta hegyi patakok, szikár hegycsúcsok, szürke hegyormok és meredek szakadékok formálják jellemüket.

Nem értem őket, nem is érthetem őket. Én egy lapos helyről származom, ahol a vasúti töltés a legmagasabb „hegyvonulat”, és lehetetlen elbújni a kíváncsi szemek elől, mert bárhol vagy, (akár a szántóföld közepén guggolsz) valaki biztosan lát. De itt, a szakadékok, hegyormok elrejtenek, teljesen elszigetelnek, mintha a külvilág nem is létezne, mintha megállna az idő. Nem csoda, hogy az emberek maguknak valók és idegenkednek az új idők ’mindet-megváltoztató’ szelétől, mert féltik a kiskertjüket, a tehénkéiket, a megszokott, kiszámítható, biztonságos életüket.

Nem értenek engem és nem érthetnek engem. Én egy olyan országból jöttem, ahol a történelem szele minden irányból fújt, és kisöpört sok értéket, főleg a kiskerteket, a tehénkéket és a biztonságos életet.

Itt még nyugalom, gazdagság, biztonság van, de az emberek már félnek, mert tudják, hogy a hegyek többé nem jelentenek védelmet, a változás szelét még az Alpok hatalmas csúcsai sem tudják feltartóztatni.

A Rajna zúgásán túl hallani lehetett az aszfaltúton elsuhanó autók búgását, a szurdok fölött, repülők firkálták össze az eget. Újabb csoportok jöttek, hogy lássák a többé már nem érintetlen csodát, mindenféle fajú és korú emberek pózoltak a fénykép kedvéért, ettek, ittak, szemeteltek. Aztán mentek tovább, hogy lekattintsák a következő egyedülálló és felülmúlhatatlan természeti szépséget, és elmondhassák, itt is jártunk.