Az én Svájcom

’Menjünk szánkózni!’ – javasolta férjem. ’Hát, jó! Még sosem szánkóztunk együtt.’ – válaszoltam. A szánkózáshoz különösebben nem kötődöm. Gyerekkoromban egyszer-kétszer rohangált velem apám le-föl a lakásunk előtt, először felnőtt fejjel csúsztam le egy komolyabb lejtőn. De az is régen volt már.

Az előrejelzett hideg ellenére, remek idő lett hétvégére. Adelboden szánkópályáját céloztuk meg. Mondanom sem kell, gyönyörű tájakon kocsikáztunk. (Tudom, ez már uncsi, de nem tudok mást írni, mert Svájc mindenütt elképesztően gyönyörű.) A navigációt követve, egy keskeny bekötő-útra hajtottunk fel, amin csak egy autó fért el. Az út meredeken kanyargott fölfelé. A haladás mértékével arányosan, egyre mélyebb szakadék tátongott mellettünk. Visszafordultunk volna, de nem lehetett. Más alternatíva híján, tovább kellett haladnunk. Meglepő módon, szembe forgalom is volt. Ilyenkor vagy nekünk, vagy a szembejövőnek kellett visszahajtania a legközelebbi „aszfalt-kitüremkedéshez”. Az út végén, meglepő módon hatalmas parkolók terültek el a hóban, tele több-száz autóval (Mennyi bátor ember!) és néhány busszal.(Ide, busszal? Ez képtelenség!)

Két félnapos jeggyel (86 frank) benyomakodtunk a felvonóba. Röpke 5 perc alatt fölértünk a központi völgybe. Hát valami csoda tárult elénk! A felhőtlen égen önmagát is túlszárnyalva sziporkázott a nap, gyémánt-ragyogásba vonva a tájat. A fehéren csillogó völgyben nagy volt a mozgás, sugárszerűen haladtak a csákányos felvonók a csúcsok felé, melyekbe sok sítalpas ember kapaszkodott.

Egy nagy menedékházban ettek-ittak az emberek, sílécek hóba szúrva várták ejtőző gazdáikat. Többen pólóra vetkőzve napfürdőztek a nyugágyakon, mások inkább söröztek. A faházzal szemben, egy nagyobb hóbuckáról totyogós gyerekek csúszkáltak le hason, háton, lábbal vagy fejjel lefele, ahogy éppen sikerült. Mögöttük, egy kisebb sípályán 3-4 évesek profi felszerelésben, napszemüvegben, félelem nélkül síztek lefelé. Kissé hátrább, nagyobb gyerkőcök hancúroztak a szűz hóban, néhányan próbáltak feljutni egy magasabb dombra, hogy onnan  bukfencezzenek le.

Elindultunk megkeresni a szánkópályát. Kiderült, csak egy van és azt gyalogosok, sízők egyaránt használhatják. Hezitálás nélkül nekiindultunk a lejtőnek. Lajos irányított, én a szánkóba kapaszkodtam. Alig gyorsultunk be, közeledett az első kanyar. Hiába próbáltunk fékezni, kisodródtunk, mert ez egy (nekünk) bevehetetlen U-kanyar volt. Aztán még több U-kanyar jött, mély szakadékkal „spékelve”, ami tériszonyomat azonnal beindította. Amikor már végre tempósan tudtunk csúszni, újra fékeznünk kellett a szembe forgalom miatt. (Emberek gyalogoltak fölfelé.) Mire sikerült begyorsulnunk, egy autóút keresztezte a pályát. (Leszállunk a szánkóról, áthúztuk az aszfalton, újra ráülünk.) Ezután végre szakadék- és kanyarmentesen, sebesen siklottunk le a pálya végéig – úgy 20 másodpercig (se). Aztán újra lanovkázás, csúszás még néhányszor.

Bár vízhatlan cipő volt rajtam, mégsem védett meg a hótól. Az állandó fékezés miatt tele lett a cipőm hóval, ami először megolvadt, majd ráfagyott a zoknimra. Idővel arányosan, a jegesedés egyre terjedt, jeges borogatást adva egész lábszáramnak. A tájban sem tudtam gyönyörködni, mert menet közben a jobbra-balra dülöngélés miatt állandóan szembe „köpött” a hó. Pihenés közben, egy biztonságosnak hitt helyen, teljes sebességgel a lábamhoz vágódott egy fiú szánkójával együtt. (Még jó, hogy jegelve volt.) A harmadik leereszkedésnél majdnem lecsúsztunk a szakadékba, az utolsó menetnél pedig sikerült nagyot esnünk. A szánkó önállósította magát, kénytelenek voltunk leugrani róla. Lajos mulatságosnak tartotta, én nem. „Hibernált”, merev bokával, fájó tagokkal, (újabb foltok) kimerülten vánszorogtam vissza autónkhoz.

Mit mondjak. Klassz dolog a szánkózás, úgy láttam, mindenki élvezte körülöttem.

Ezeken a képeken Adelboden másik része látható. Sajnos, mobillal készültek. Nemrég  új fényképezőgépet kaptam. Remélem, a jövőben több és szebb képet fogtok látni a blogomon.