Az én Svájcom

Én a hagymát enni szoktam. Még sosem jutott eszembe, hogy lakásdíszt készítsek belőle. De a svájciaknak, igen. Kitalálták, hogy legyen az évnek egy olyan napja, amikor minden a hagymáról szól. Ki gondolná, hogy ezek a büdös, (bocs erős illatú), egyszerű, gömbölyded termések, képesek megmozgatni a svájciak fantáziáját és az egész országot. Kétféle svájci különböztethető meg ezen a napon. Az első csoportba a kreatívak tartoznak. Ők azok, akik gyártják a legkülönfélébb fonatokat, és a legagyamentebb figurákat. A másik csoportba a többség tartozik, ők azok, akik akár az ország legtávolabbi csücskéből is eljönnek, hogy ezeket a hagymacsudákat megvehessék. Mert ilyet csak Bernben, és csak november 23-án lehet látni. A hagyma-ünnepély turisztikai látványossággá duzzadt, ilyenkor lezárják az óvárost, csak gyalogosan lehet közlekedni. Minden utca, minden tér telis-tele (nem csak)hagymaportékával. Ugyan, mit lehet hagymából készíteni? Hogy némi fogalmatok legyen, felsorolok néhányat a határtalan fantázia termékeiből: hagyma-százlábú, svájci hagyma-óra, mosolygós hagyma-csiga, őrült tekintetű hagyma-kukta, kancsal hagyma-nővérke, kunkori farkú hagyma-malac, hosszú fülű hagyma-tapsifüles, csodaszép méteres hagyma-fonatok, hagyma-koszorúk, hagyma-szívek és csillagok, hagyma-lányok minden mennyiségben, kockás ruhás hagyma lánykák szalmavirággal a fejükön vetekedtek szende arcú fejkötős hagyma-lányok szépségével. Bevallom, az én kedvencem (semmi köze a hagymához) két alvó szőrcica volt. Olyan édesdeden aludtak, mintha igaziak lettek volna. A szendergő cicák körül pedig zajlott az élet, az emberek megszállottan hagymamütyüröket vettnek, hagymás étkeket ettek, amit (hagymás itóka helyett) forralt borral öntöttek le.

Ebben a nagy hagymaszagú emberözönben, sokan lelkesen szórták boldog-boldogtalanra a konfettit. Az apró, színes konfettik kiszínezték a szürke aszfalt utakat, járdákat. Konfetti a földön, konfetti a levegőben, konfetti a hajamban, konfetti a... számba szerencsére nem került. Pedig kerülhetett volna, mert egy 12 éves-forma gyerkőc egy ősi trükkel jött oda hozzám, hogy valami van a kabátomon. Lenéztem, ő hirtelen egy marék konfettit dobott alulról felfelé, bele az arcomba. De sok gyerek azzal szórakozott, hogy műanyag kalapáccsal rohangált a tömegben, ütögetve az embereket ahol csak érték. Mert ilyenkor ezt is szabad. A gyerekek meg kihasználták az alkalmat, és igyekeztek maximálisan szemtelenek lenni. (A fejbekoppintást sikerült megúsznom.)

Az óváros főterén dobpergésre lettem figyelmes. A standok között egy tucat férfi tűzpirosba öltözve, nagy bárddal (azt hiszem, így hívják)a kezükben lendületesen vonultak át a tömegen. A piros emberkék egy komoly megjelenésű, fekete öltönyös úrt fogtak közre, aki feltételezem, Bern fő-fő valakije lehetett. Az emberek megindultak utánuk, kattogtak a fényképezők, a fő-fő akárki kedélyesen mosolygott. Mosolyában benne volt a hatalom.

Az emberáradat és tolongás hamar lefárasztott. Az idő sem volt marasztaló, szemerkélt az eső és csípős szél vágott az arcomba. Kívánkoztam vissza H. csendességébe.

A pályaudvar (műanyagkalapács-mentes övezet) sem volt független a hagymanaptól. A konfetti mindenütt-jelenvaló képességével itt is uralta a márványpadlót. Az emberek cukorkaláncokkal feldíszítve, hagymaajándékokkal teli szatyrokkal igyekeztek a vonatokhoz.

Jó volt megérkezni H.-ba. Itt nyoma sem volt a hagymanapnak. De otthon, amikor levettem a kabátomat, négy konfetti hullott a padlóra.

’Na, milyen volt a hagymanap?’-kérdezte férjem, amikor este megjött. ’Ennyi szemetet még életemben nem láttam. Hogy fogják ezt a svájciak eltakarítani?’ Erre férjem:’Ne aggódj drágám, ez nem az ő gondjuk. A vendégmunkások fogják eltakarítani.’