Az én Svájcom

A völgy impozáns látványt nyújtott.  Balra az Alpok vonulatai, jobbra egy 500 méteres sziklafal, a kettő között keskeny rét zöldell, faházikókkal a hátán. Milyen békés! Békés és mégis olyan mozgalmas! Ez a 72 vízesés völgye. Mindkét oldalon, az egész völgy hosszában 72 vízesés zubog le, hogy táplálja a rét közepén futó sebes patakot. A  völgy elején sárga kis vonatok futnak fölfelé a hegyoldalon, kitartóan két órán keresztül, hogy a kíváncsi túristák megláthassák a Jungfrau-t,  Svájc egyik legmagasabb csúcsát.

Elindulunk felfedezni a völgyet. Az utat fészerek és trágyadombok szegélyezik.  Emberek sütkéreznek  a fűben, aszfalton görkoriznak a gyerekek, bringások tekernek fölfelé hegyi ösvényeken. Az egyik  istállóban tehenek szénát majszolnak egykedvűen, csámcsogásukat messziről hallani. Néhány amerikai  túrista  odabőg az állatoknak.  A tehenek nem reagálnak a provokációra, fölnéznek banbán, majd közönyösen  esznek tovább.

Faházak, kertek ünnepi dekorációban pompáznak.  Fanyuszik ülnek a  fűben,  fatyúkok kotlanak a fatojásokon, festett tojások lógnak az ablakokon, de még egy  útszéli kúton is.  Húsvét hétfő van. Mindenki pihen, élvezi ezt a szép tavaszi napot.

Felnézek. A hegyormok és megrekett lavinák fölött apró pici pontok köröznek.  Néhányukat elkapja a légörvény és pörögnek, bukfenceznek a levegőben. Ahogy lejebb ereszkednek ismerem fel őket, ejtőernyősök.

A völgy közepén szorgosan dolgozik két felvonó, szállítva a sielni és sétálni vágyókat a fennsíkra. Odamegyünk.  Mi ez a zaj? Ijedtemben a szívemhez kapok. Olyan, mintha a római légió közeledne felém, teljes fegyverzetben, ütemes dobogásban, furcsa morajlásban. Hát látom, hogy sielők  vonulnak a buszokhoz, sícsizmájuk furcsán kopog a vasrácson. 

Ahogy sétálunk tovább, hirtelen két óriás-denevér tűnik fel a fejünk  fölött.  Félelmetesen közelednek felénk. Nem sokkal a föld fölött, kinyílnak az ejtőernyők. Bázisugrók. Tőlünk nem messze  landolnak. Két férfi, úgy 35-40 közöttiek. Franciául beszélnek. Mechanikusan lehántják magukról speciális ruhájukat, majd akkurátusan összehajtogatják  őket és  egy nagy zsákba berakják.  Pár perc és zsebre dugott kézzel  bandukolnak kifelé a völgyből, olyan egykedvűen, hogy az ember azt hinné,  csak egy jót sétáltak.

Ezután  egy traktor halad el mellettünk, nagy tartályt húzva maga mögött. Aztán egy másik, majd egy harmadik.  Mi ez a nagy forgalom? Amikor ráfordulnak a gyepre, minden egyértelművé válik. Helybeli férfiak  modern trágyaszóró gépekkel szórják a trágyát a rétre és a füves hegylábra. (Lehet, hogy ettől olyan jó a svájci csoki?) Húsvét hétfő a trágyaszórás napja. Teljes egységben, minden gazda ma szórja a szart. Megtelik a levegő intenzív trágyaszaggal. A szél pedig viszi a szagot végig az egész völgyön, és még azon túl is, megajándékozva mindenkit friss, tavaszi, ’illatos’, hegyilevegővel. Már vízionálom is, hogy az országban ma minden gazda ugyanezt teszi, a  biogazdálkodás szent nevében. A bűz, -mivel  teljes szabadságot élvez az önmegvalósításban- birtokba veszi az egész országot. Az eredmény nem marad el. Hát tudjátok meg mindannyian, itt igenis zöldebb a fű és sűrűbb a tej és zamatosabb a…a…a…majdnem minden! S lehet, hogy eme csodák mögött a mindenki által mélyen megvetett végtermék húzódik meg. Szégyenlem, de városi finnyásságom, e felismerés ellenére is undor-hullámot indít el bennem. A benzingőzhöz szokott orrcimpám  flegmán  kitágul, jelezve, hogy büdös van.  De én nem hagyom magam, hogy a régi mechanizmusok irányítsanak  és (nevelési célzattal) mélyen letüdőzöm ezt a híresen egészséges  svájci levegőt.  Közben ezt suttogom magamnak:”Ahogy a kipufogógázt megszoktad, ezt is meg fogod szokni! Ráadásul ettől még senki sem kapott tüdőrákot!” (Azon sem lepődnék meg, ha gyógyító ereje lenne.) Hál’Istennek, az orrom hamar fölmondja a szolgálatot, (az orrok már csak ilyen álhatatlanok) és végre nyugodtan tudom élvezni  a völgy szépségét.