Az én Svájcom

A város a Luganói-tó (Lago di Lugano) egyik öblében fekszik, mögötte a Monte Bré nevű hegy magasodik, ahonnan pazar kilátás nyílik a tóra és a tavat körbeölelő hegyekre.

Lugano Ticino kanton szellemi kulturális és gazdasági központja. Itt található az egyetlen olasz nyelvű egyetem is. Minden porcikájából gazdagság és jólét árad. Nem csak a frissen renovált házak, a luxusboltok hosszú sora mutatja az emberek tehetősségét, hanem az elképesztő mennyiségű köztéri szobor is. Életemben nem láttam még ennyi modern szobrot egy városban. Szinte minden téren felállítottak egyet, a tóparti sétányt is telerakták mindenféle abszurd alkotással. Véleményem szerint a szobrok zöme csak ront a városképen, de a város vezetői elmondhatják magukról, hogy ők igazán támogatják kultúrát, ráadásul a művészek sem nyomorognak.

Lugánoban mindenfelé órásdaruk mutatják, hogy gazdasági válság ide, gazdasági válság oda, az építkezési vállalkozóknak arany életük van. Ez egy dinamikusan fejlődő, élettől duzzadó város, ahol depressziós arcokat nem nagyon látni.

A városra jellemző az ökogondolkodás is. Praktikus szelektív hulladékgyűjtők vannak mindenfelé. A Luganói-tó természetes élővilágát is igyekeznek visszaállítani, ezért mindenféle telepítéseket végeznek. A tó feneke fagerendákkal van tele, ami szintén a tó érdekeit szolgálja, csak fogalmam sincs hogyan.

Mi egy szombat délelőtt érkeztünk ide. A piac még javában tartott. Az óváros elegáns házai között sok stand rogyadozott mindenféle finomságtól. Kedvem lett volna végigkóstolni a kirakott sajtokat, guszta szalámikat, egzotikus gyümölcsöket és a kézműves csokicsodákat. Az árkádok alatti teraszokon sokan hűsöltek, mindenki evett-ivott és szemmel láthatóan élvezte ezt a szép napot. Zsongott és lüktetett a belváros, az emberek mégsem voltak feszültek. Habos kávét szürcsölni, kirakatokat nézegetni, finomságokat venni, színes emberforgatagot nézni jó dolog. Ettől még senki sem kapott idegösszeomlást. Dél körül sok fekete-öltönyös, nyakkendős úr bukkant fel gyalog, motoron de még kerékpáron is. Az olasz férfiak elindultak ebédelni. (Nem lehet tudni ki a főnök, ki a beosztott, mert mindenki egyformán roppant elegáns.)

Luganoban az a szokás, hogy bevásárlás előtt, közben vagy után sokan beugranak valamelyik templomba egy imára. Itt a templomok sarkig tárt ajtókkal hívogatják az arra haladókat, az emberek meg bemennek. A templom nem csupán turistalátványosság, hanem az itt lakók mindennapos élettere. llyet még nem láttam, hogy a napi rutin természetes része legyen a templomba járás. Nagy szatyrokkal, két üzlet között elcsendesednek egy percre, aztán mennek tovább a dolguk után. Nem csak idős nénikék, hanem fiatal nők, férfiak is szívesen betérnek egy Miatyánkra a templomba.

Amikor az árnyékos utcákból kiértünk az öbölhöz. A víz kékje csábítóan hívogatott, mi mégis visszafordultunk, mert a hőség elviselhetetlen volt a parton. Visszamenekültünk a szállásunkra sziesztázni, hogy estefelé elviselhetőbb körülmények között tudjuk élvezni a tó szépségét.

Este nyolc körül járt, amikor újra Lugánoi tó partján sétáltunk. Kezdett besötétedni, a nap visszavonulót fújt, utolsó sugaraival még bearanyozta a házak tetejét. Az árnyék pedig gyorsan kúszott föl a házakon, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elnyelje a tetők ragyogását. De a túlparton még a nap volt az úr, bár percei meg voltak számolva, mert az árnyék tempósan haladt a tavon a másik oldal felé. A városban a forgalom alább hagyott, a tó is elcsendesedett, letakart jachtok ringatózva szenderegtek a kikötőben. Elhatároztuk, hogy körbesétáljuk az öblöt. Sudár fák sűrű lombkoronái összeborultak fölöttünk, ez a sötétzöld folyosó vezetett el minket az öböl távolabbi csücskéhez, ahol vízsugár lövellt ki a tóból (hasonló a genfihez, de kisebb), magas pálmafák és egzotikus virágok díszítették a partot. A városban kigyúltak a fények, az ég alja szemérmesen elpirult, az egész öbölre rátelepedett az alkony. Ekkor indultak meg az emberek egy irányba az öböl másik végéhez. Elhatároztuk, hogy utánuk megyünk. Mindenki egy hatalmas parkba igyekezett. Mire odaértünk, teljesen besötétedett. A gyengén megvilágított parkban mindenféle és fajta ember a homokos part felé haladt. Arab családok, indiaiak, feketék, ázsiaiak és olaszok kirajzottak a parkba egy kicsit hűsölni. De ma, hiába ment le a nap, csak nem lett hűvösebb. A páradús levegő fojtogató volt. Sokan megálltunk a parton és néztük Lugano fényeit, a sötéten hullázó vizet, a komor hegyeket és a csillagos eget. Mi – európaiak, ázsiaiak és afrikaiak-, együtt gyönyörködtünk a tájban, csendesen, meghitt egységben. Az este sötétre mázolta arcunkat, már nem lehetett tudni, ki kicsoda. Beleolvadtunk a tájba. Végre az enyhet adó szellő is megérkezett, és személyválogatás nélkül mindenkinek elhozta a felüdülést.