Az én Svájcom

H.-weg második legnagyobb kolóniáját a szúnyogok alkotják. A legyekhez hasonlóan ők is különböznek magyar társaiktól. Lábuk vékonyabb és hosszabb, testük leheletvékony. Szinte láthatatlanok! Nem is értem, ez a semmi test, hogy tud olyan őrjítően idegesítő hangot kiadni magából?!

Nyáron, -sajnos- ők is látványosan elszaporodtak, különösen az árnyékos zugokban gyűlnek össze tömegesen. Ez az én nagy szomorúságom! Mivel teraszunk kellemesen árnyékos, kifejezetten szeretnek ott tartózkodni, kitúrva engem, hogy ne tudjak kint ücsörögni a melegebb napokon. A másik kedvenc helyük az istálló oldalán lévő pincelejáró. Ez a hely teljesen rendben lenne, hiszen a kutya sem jár arra, csak én –meg Frau W. (alattunk lakik) takarítója. Na, nem a szabad akaratomból megyek oda. Kinek van kedve összeszúrkáltatnia magát a szúnyogokkal! Mert bármennyire is beteges, nyeszlett a kinézetük, csípni rendkívüli módon tudnak.

Kéthetente körbe kell sepernem a házat, a két pincelejáróval együtt. Mivel Frau W. már 85 éves, (gurulós járókerettel gyalogol, de Opellel jár vásárolni) nem megy neki a söprés. Páratlan heteken én söprök, páros heteken meg a faluból egy néni végzi el a munkát. Ezen a héten rajtam volt a sor. Amikor a szúnyogos lejárathoz értem, nőttön-nőtt bennem a feszültség. „Ha tele lesz szúnyoggal, nem megyek le.”- gondoltam. Ezek még ruhán keresztül is csípnek.

Képzeljétek el, volt olyan, hogy 3-4 hatalmas szúnyogcsípést szedtem össze egyszerre. A munka hevében nem érezni, amikor megdöfnek ezek a vérszívók. Kicsit később akaratlanul odakap az ember, mert viszket. Aztán tudatosul, hogy már megint megszívtak – megszívtam! Megnézem, és látom, hogy hatalmas izzó vörös színű dudorok fejlődtek ki rajtam semmi idő alatt. (A magyar szúnyogok béna pancserek ezekhez képest.) Szegény dudorjaim majd megőrülnek a viszketéstől. S.O.S. jeleket küldenek az agyamba, hogy adja ki az ’urgent’ parancsot mindkét kezemnek, hogy mozduljanak már, enyhítsék kínlódásaikat. Egy ideig türtőztetem magam, de képtelenség ezt kibírni, dudorjaim mohó követelésére óvatosan elkezdem dörzsölni őket körbe-körbe. De a viszketés csak nőttön-nő. Kénytelen vagyok csak úgy finoman, ujjbeggyel simogatni ’lüktető domborulataimat’. De ez olaj a tűzre, a viszketés az elviselhetetlenség határát súrolja. Vége minden kontrollnak, elszabadulnak az indulatok, körmömmel nekiesek a szúnyog-csípte területeknek és vakarom, vakarom őket körmöm-szakadtáig, amíg a fájdalom fölibe kerül a viszketésnek. Egy csöppet alábbhagy a viszketés, de egy perc sem telik el, kezdődik az egész elölről. És ez így megy hosszú órákon, napokon sőt heteken át. Éjszaka is többször fölriadok arra, hogy viszketek. Nyár elején teljesen kiborultam ettől, majd mindennap újabb csípéssel „gazdagodtam”. Még el sem múlt az egyik csípés, már jött is a következő.

Na, most már értitek, milyen lelkiállapotban álltam annál a bizonyos pincelejárónál. Lenéztem, úgy ahogy rendesen lenni szokott, tele volt szúnyoggal. „Nem megyek le!”- gondoltam. „Nem érdekel, nem söpröm le a lépcsőket!” „Na, csak az első néhány lépcsőt söpröm le. Itt nincs sok szúnyog. Na még egy lépcsőt, na még egyet.” Hát nem végig söpörtem? Nem vagyok normális! Ugye, nem vagyok normális!