Ipari terület fogad minket, ahogy rákanyarodunk Murten főútjára. Letesszük az autót egy bevásárlóközpont parkolójában. Vasárnap délután van. Csak egy-két autó áll a forró aszfalton. Elindulunk gyalog a centrum felé. Néptelen az utca, csak néhány autó suhan el mellettünk. Tíz perc múlva elérjük a városfalat. Egyre több az ember és az autó. Bemegyünk a városkapun, ahogy a színházban fellebben a függöny, és hirtelen egy másik világban találod magad, ugyanúgy itt is varázslat történik. Csodaszép utcán állunk. Kedves házak színes palettákkal, muskátlik az ablakokban, kanton zászlók lobognak a szélben, az utca tele emberekkel. A két-három szintes, hosszú lábú házak titokzatos árkádokat rejtenek magukban. Minden tiszta és frissen meszelt. Egymást érik a kávézók éttermek teraszai. Poharak koccannak, tányérok csörrennek, emberek nevetgélnek, gyerekek rohangálnak. Egy csoport turista pezsgőzik a szökőkútnál. Olyan öröm járja be az utcát, az ember azt hiszi, hogy itt és most minden tökéletes, az emberek boldogok és szeretik egymást. Bájos utcácskák több-százéves érintetlenségben az ember szépre-törekvéséről mesél. (Murten múltja 515-ig nyomon követhető, 1159-től város.) Az ódon templomok büszkén merednek az ég felé hirdetve a vallás hatalmát. A várfalon kívül frissen felújított barokk templom. Bekukkantunk. Éppen mise van. A templom tömve emberekkel. (A pap biztosan rendesen teszi a dolgát.) A templom előtt rendezett park padokkal. Egy idős úr leül az egyikre és a megbékélt ember bölcsességével gyönyörködik a tájban. A fiatal platánfák kecsesen állnak örök-balerina pózban, rózsalugas alatt apró színes virágok virítanak. Kinyílik a templomajtó. Az orgonaszó, az emberek éneke és a madarak csicsergése természetfölötti egységbe olvad. De máris csukódik az ajtó. Vége a csodának. Tovább sétálunk a várfal mellett az erődhöz. Az erőd teraszáról lenézek. Bodzabokrok, nyárfák mögül kiragyog a Murten-tó. A tó másik oldalán zölden hullámzik a táj. A távolban halványkék hegyvonulat zárja le a látóhatárt. A hegyek mögött már Franciaország van. Sötétkék felhők telepednek a tó fölé. Jó lenne itt ülni órákon át és csak nézni csendben a felhők és a nap játékát a vízen. De mennünk kell. Jön a vihar. A felhők egyre haragosabbá válnak. A túlparton már esik az eső. Elindulunk vissza, vissza a gyárépületek, a beton közé. Az autóban még megeszünk egy banánt, aztán irány az autópálya. Tele van, mint mindig. Ahogy a hídon megyünk át, meg-meginog az autó az erős szélben. Hátulról majdnem belénk jönnek. A francba! Jaj de nagyon szeretem az embereket!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.