Az én Svájcom

Amióta H.-ban élünk, Marica grófnő szelleme áthatóan jelen van. Először csak szemérmesen húzta meg magát a grófnő, majd ravaszul ólálkodva, egyre közelebb került hozzánk, míg végül kíméletlenül lecsapott ránk, arra kényszerítve, hogy csak rá gondoljunk és csak az ő nótáját fújjuk.

De, hogy az elején kezdjem, nem szeretem az operettet, férjem kifejezetten utálja. Mégis elmentünk megnézni Maricát. Csak Frederik miatt történt minden. Mert ez az édes, bájos 11 éves kisfiú szerepel a darabban. Februárban alig rendezkedtünk be a lakásba, amikor Frederik első látogatásakor magával hozta Marica grófnő kottáját. Ragyogó arccal bökött rá az egyik oldalra. Ezt tanulja most. Meglepetten olvastam a régi magyar neveket a szövegben. Éljen Mariska, Rozika, Juliska és Erzsike. Frederik elénekelte a dalt tisztán, vékony, kisfiús hangján. Én meg gondosan kijavítottam a kiejtését. (Természetesen csak a magyar nevekre vonatkozóan.) Másnap a kóruspróbán a többieknek is megtanította a helyes kiejtést.

Eltelt néhány hónap viszonylagos csendben. De június elején felgyorsultak az események. (Ugyanis, az előadás június 6-tól megy.) Egyik reggel arra ébredek, hogy ’Shön stadt Varozsdín’, azaz ’Szép város Kolozsvár’...(Ne kérdezzétek, miért Varozsdín!) E. lócitrom-eltávolítás közben dalra fakadt, és képtelen volt abbahagyni. És ez ment szinte minden nap! Vagy ő, vagy a kisfia a kertben, az istállóban, a legelőn Marica dallamait dúdolták vagy énekelték teli torokból.

Aztán eljött a mi napunk is! E. figyelmeztetett bennünket, hogy elegánsak legyünk. És mi ezt komolyan is vettük. Sajnos! Az előadás húsz percnyire H.-tól egy másik faluban, Burghofban volt. Még szerencse, hogy nem a tipegős cipőmet vettem fel, mert eső áztatta rét volt a parkoló. Hát látom, hogy mások tréningcuccban, lazán vonulnak a helyszínre. Én meg talpig kosztümben. Szóval, nagyon-nagyon elegánsak voltunk. Meg is néztek minket az emberek.

A falu határán az egyik farmer felhúzott egy óriási csűrt, mindenféle program számára. (Ez is jó bevételi forrás.) Itt lehetett enni, inni, melegedni. Nyár ellenére hűvös napok járnak most errefelé, főleg éjszaka esik le nem csak nagy mennyiségű eső, hanem a hőmérséklet is. A csűr mellé összeraktak egy fedett ötszáz fős nézőteret és egy fedetlen színpadot. A zenekar egy nagy sátor alatt játszott. Szegény színészek, egyedül csak ők játszottak Isten ege alatt. A szó szoros értelemben Istenhez rimánkodtak minden alkalommal eső és viharmentes előadásért. Mert akár esik, akár fúj, nekik játszani kell, nincsen eső-nap, a műsor nem maradhat el. Isten meg is hallgatta fohászukat, mert majd minden alkalommal csoda történt. Az eső épp elállt a kezdés előtt és újra eleredt néhány perccel az előadás után. (Lehet, hogy Isten is szereti az operettet?)

Az előadás magán viselte a svájci vidék jellegzetességeit. A parkoló mellett szippantós kocsi állt, bevetésre készen, hiszen az emberek evés-ivás után, a mobil vécékben könnyebbültek meg. A bejáratnál kecskék legelésztek békésen, figyelembe sem véve a mellettük hömpölygő tömeget. (Biztosan, sok programot éltek már meg.) A színpadot balra kukoricás, jobbra napraforgótábla keretezte. Alighogy felcsendültek az első dallamok, egy öregecske kutya a színpad elé botorkált és ott is maradt volna, ha egy néző ki nem vezeti.

Mint utólag kiderült, ez egy országos produkció. Mindenki máshonnan jött. Profi énekesek és zenészek Bázelből, Zürichből és a környékről, a tánckar Solothurnból. De az előadás ötlete egy helyi zenetanár fejéből pattant ki. Szóval, a helyi farmer és zenetanár összefogott, hogy megvalósítsa ezt a monumentális előadást, és sikerült úgy megszervezniük, hogy egy színvonalas, élvezhető műsor lett belőle. Maricát a zenetanár lánya alakította, szerelme Török Béla (de az igazi neve: gróf Endrődy-Wittemburg Tasziló) egy szép, tehetséges zürichi színész volt, aki tökéletesen formálta meg a szenvedélyes magyar nemest.

A sztori egy szokásos szerelmi történet. Marica és Béla/Tasziló egymásba szeretnek, de jön a félreértés, végül minden tisztázódik és egymásé lesznek. A magyar urak eközben csak esznek, isznak, mulatnak és nagy-nagy szeretetben élnek a parasztokkal és a cigányokkal. Egymással civakodnak egy kicsit, de azt is csak azért, hogy mi ne unatkozzunk. (Azaz, történjen már valami!)

Furcsa érzés volt, amikor a kiderült svájci ég alatt és a friss, esőillatú tájban megszólalt az első magyaros dallam. A lemenő napfényben felragyogott az óriás díszlet,(boltívekből álló fal) kislányok piros pántlikával a hajukban táncoltak mezítláb a vizes színpadon és szemérmesen mosolyogtak a közönségre. (Ó, az ártatlanság kora!) Kisvártatva felcsendült ’Frederik dala’: ’Éljen Mariska, Rozika, Juliska és Erzsike!’ Valami megmozdult bennem. Jól ejtették ki a neveket! Később, amikor az urak koccintottak, az ’egészségedre’ is remekül ment. Hat szó erejéig része voltam az előadásnak.

Bevallom, eleinte a színpadon lévő pocsolyák kötöttek le leginkább. Szegény parasztgyerekeknek (Fredinek is) mezítláb kellett állniuk a vízben. Később Béla/Tasziló hófehér, frissen vasalt nadrágban térdelt bele az egyik csillogó tócsába, aztán beleült egy másikba. (Kár azért a szép nadrágért!) Egyébként látványos volt az előadás. Fellépett egy élő csacsi és három oldtimer is benne. Szarhintés nem volt, de hát ez ránk magyarokra nem jellemző. (Szart mi nem a földre, hanem egymásra szórunk.) Apró hibák is történtek, de ezeket csak a mi magyar szemünk vette észre. A Tokaji bor itt vörös volt, a magyar parasztok pedig sötétbarna és okker színben pompáztak. A cigány prímástól pedig röhögőgörcsöt kaptunk. Egy echte svájci emberke falfehér arcával és merev tartásával nem igazán tudott meggyőző cigány lenni. A koreográfus volt a leggyengébb, vagy a táncosokból nem lehetett kihozni többet, nem tudom, de elképesztően ügyefogyott mozgásuk volt, harmatgyenge koreográfiával. Az egyik táncosnőnek még ritmusérzéke sem volt. De a főszereplők és a zenészek szuperek voltak. A finálé után a közönség felállva ünnepelte a szereplőket.

A műsor végén találkoztunk E.-vel, a büszke anyával. Sugárzott a boldogságtól. Mérhetetlenül büszke kisebbik fiára, hogy benne lehet egy ilyen produkcióban. Frederik roppant elfoglalt volt.  Rohant a sminkeshez, meg a többi színészhez. Mivel szép kisfiú, mindenki kedvencévé vált. Lubickolt az emberek szeretetében. Mi felnőttek, egy pohár vörösborral és dicshimnuszokkal zártuk le az estét.

Éjfél után értünk haza. Vetkőzés közben férjem így szólt: „Nem hiszem el, hogy egy operettet néztem meg! És még élveztem is!” Aztán a hálószobában rázendített a ’szép város Varozsdín’-ra. Álmomban abszurd módon újraéledt az előadás. Másnap reggel férjem -tudom hihetetlen-, de a ’szép város Varozsdín’-nal ébresztett. És ez így ment egész nap. Újra és újra, azon kaptuk magunkat, hogy már megint a refrént énekeljük.

Most, néhány nap után, kopik Marica varázsa, bár még mindig röhögök a svájci cigányon. (Ezeknek fogalmuk sincs, milyen egy cigány.) Egyre ritkábban jönnek fel bennem a dallamok. Csak Frederik és E. éneklik őket rendületlen hévvel és örömmel. Hiába, Kálmán Imre műve időtlen szépségben tündököl itt, H.-ban.