Az én Svájcom

Adelbodenból húsz perces lanovkázás után értünk fel Sillerenbühl nevű csúcsra. Lajos hatalmas vigyorral a száján, azon nyomban lecsusszant az egyik pályán, én pedig elnyújtóztam a terasz egyik nyugágyán és átadtam magam az elém táruló látványnak. Időbe tellett, míg felfogtam, hogy az, amit látok, nem csalás, nem ámítás, hanem maga a szín tiszta valóság. Mindig azt hittem, hogy ilyen kék eget és gyöngyház-fényű tájat csak reklámújságok retusált képein látni. A nap, a fényes tűzkorong, elkápráztatott varázserejével, mert képes volt szemvakító ragyogásba vonni a kékesfehér hótakarót és nulla fokban perzselni az arcomat. Ebben a természetfeletti csillogásban és makulátlanul tiszta levegőben, apró fekete pontok suhantak lefelé a hegyoldalakról.

Hirtelen valami nehéz és meleg telepedett a lábfejemre. Egy termetes kutyus helyezkedett el rajtam. Rám nézett. Tudtam, mit akar és azonnal engedelmeskedtem neki. Nem hiszem el! Itt, 1974 méter magasan, az Alpok csúcsait bámulva, egy idegen kutya hátát vakargatom. Sajnos, én hamarabb beleuntam a vakarásba, mint a kutya. Ő egy darabig még várt, hátha meggondolom magam, aztán meglátott egy nálam sokkal izgalmasabb hölgyet. Gondolkodás nélkül faképnél hagyott.

Amikor eluntam az ücsörgést, elindultam lefelé az egyik túraútvonalon. Egy család szánkázott el mellettem. Elől az apa a gyerekkel, mögöttük az anya egyedül. A feleségnek ázsiai arca volt. Az út itt egy kicsit meredekebbé vált, ezért a nő lelassult. Aztán elkezdett németül morgolódni. „Ezt nem csinálom tovább!”- mondta. (Néhány méter után rájött, hogy a havas lejtő nem az ő műfaja. Pech! A pálya vége még messze van!) Felállt és megállt kétségbeesetten. Fölkapta a szánkót és gyalogosan elindult lefelé, pontosabban csak elindult volna, mert cipője kiszámíthatatlanul csúszkált a havon. Mintha egy magasan kifeszített kötélen egyensúlyozott volna, úgy kalimpált, hadonászott karjaival. Végül sikerült talpon maradnia, remegő lábakkal megállnia. Furcsán-görnyedt álló pozícióba merevedett, majd kétségbeesetten férje után kiáltott, aki a gyerekkel együtt már messze járt. A férj megállt, egy ideig nézte feleségét, vajon sikerül-e neki fölülkerekednie a helyzeten, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony egy tapodtat sem mozdul nélküle, a gyereket az út szélére állította és elindult visszafelé a nejéért. A nő szájából csak úgy ömlött a panaszáradat. A férfi vállára tette asszonykája szánkóját, megfogta kezét és lassan, óvatosan elindultak lefelé. Amikor újra elhaladtak mellettem, (én akkor már felállítottam az fotó-állványt) a nő bocsánatot kért tőlem. „Nincs semmi baj. Abszolút megértem önt.” mondtam neki. (Pont én ne érteném meg?) Egyébként fel nem foghatom, miért kért tőlem bocsánatot.  

Ahogy fotóztam, mosolygós nyugdíjasok sétáltak lefele. Néhányan megálltak mellettem, dicsérték az időt és a kilátást.

Fejem fölött (egy másik pályán) bukósisakos sízők és hódeszkások viharzottak el. Egyikük a ’Hallelúját’ fütyülte. Igaza van. Ehhez a fenséges időhöz és tájhoz ez a dallam illik.

Alattam, a gyalogút egyik kanyarjában, egy szerelmespár ölelkezett. Később én is lesétáltam az úton. Képzeljétek, szerelmük engem is lekísért Berglägerig (1491 m)! Hóba írt ’LOVE’-ok és szívek szegélyezték az utat. (Ha itt nem lobban fel a szerelem, akkor sehol.)

Itt volt tegnap az óriás műlesiklás. Egy francia nyerte meg úgy, hogy az első körben csak a 21. volt.

Az emberek kutyabarátaikat is magukkal hozták. Ők se maradjanak ki semmi jóból.

Sok apró gyereket is láttam, akiket mini-sítalpra tesznek (nagyon kaffa szerkó van mindegyiken) és különféle módszerekkel viszik le a nekem félelmetes lejtőkön. Hát, igen! Ebben a korban kell elkezdeni a sízést, ha a szülők vágya az, hogy a gyerekből egyszer világbajnok legyen.