Az én Svájcom

Szeretem nézni a gyerekeket, ahogy játszanak. Egy kisfiút sosem fogok elfelejteni. A neve és arca kitörlődött memóriámból, de az biztos, hogy 3-4 év körüli volt és egy nagy-belmagasságú, emberektől nyüzsgő szobában (talán buli volt?) építőkockákból tornyot épített egy öreg perzsaszőnyegen. A külvilág megszűnt, csupán a feladat létezett számára.  Amikor elkészült a mű, elégedetten fölállt és diadalittasan körbejárta. Aztán hirtelen mozdulattal, furcsa vigyorral az arcán meglendítette karját és villám-gyorsan lerombolta a tornyot. Én megrendülten néztem  a ’romhalmazt’ és a győzelmi táncot járó kis-harcost. Egyszerűen nem értettem a helyzetet. Ledöbbentem azon, hogy az építés örömét felülmúlta a pusztítás öröme.

Ismertem egy végtelen nyugodt, lassan beszélő, lassú mozgású, megfontolt férfit. Amikor elkapta a düh, a gondosan félretett, selejtes köcsögöket dobálta a konyha padlójára. (Felesége keramikus volt.) Megfontoltan őrjöngött, az ésszerűség határain belül kegyetlenkedett a csorba, festékhibás kancsókkal. Egyik nap újra elkapta a roham és mechanikusan elindult az ’áldozatok’ felé, de menetközben hirtelen elnevette magát. Rájött, hogy milyen ostobaság ez az egész. Azóta (tudtommal) nem vagdos törékeny tárgyakat a padlóhoz.

Egy szép nyári este a 12-es villamoson ültem. A frissítő esti szellő helyett, forró levegő áradt be a nyitott ablakokon. Az egyik megállóban zöld lámpára vártunk. Amikor megmozdult a szerelvény, valami az arcomba csapódott. Kint, a sötétben,valaki gondosan összegyűjtötte nyálát a szájában és tökéletesen időzítve rám köpte a nyitott ablakon keresztül. Kinéztem. A lámpa alatt álló fiúnak 18-20 év körüli normális arca és átlagos megjelenése volt. Akkor láttam őt először és utoljára.

Dühösek lehetünk okkal vagy ok nélkül, akarattal vagy akaratlanul, átgondoltan vagy spontán. Szerintem, a sok feldolgozatlan fájdalom és sérelem aktivizálja lelkünk felszínén tátongó  düh-krátereket, melyekből kiszámíthatatlanul tör föl a fortyogó harag-láva, mérges gőzök és gázok kíséretében, melyek komoly környezeti károkat okoznak.    

A dühnek időben és intenzitásban mélysége, magassága és horizontális kiterjedése van. (Azt nem tudom, hogy megörököljük őseinktől vagy csupán leutánozzuk szüleinket, én afelé hajlok, hogy a kettő kombinációja által jön létre.) Irányulhat befele és kifele. A befele őrlődők magukat rombolják, a kifele dühöngők környezetüket rombolják. A bent lévő harag bent-reked és lassan, alattomosan őrli fel az ember testi-lelki egészségét. A kifele dühöngők pedig környezetük testi-lelki épségét veszélyeztetik. Sajnos, a lenyugvás csak ideig-óráig tart, mert a düh-tartály hamar újratöltődik és óraműpontossággal beindul az ördögi körforgás, újra és újra bántani kell valamit vagy valakit, hogy újra nyugalmat találjon az indulatoktól hányatott lélek.

Leleményesen dühöngünk. Kreatív lényekként, kimeríthetetlen fantáziával tudunk bántani, pusztítani. A nüansznyi, alattomos szinttől a látványos erődemonstrálásig széles eszköztárral félemlítjük meg környezetünket. Elég egy rideg, megvető szemvillanás, egy gúnyos ’aha’, a másik máris porig van alázva. Vannak, akik a nyilvános leégetést részesítik előnyben, minél többen hallják, annál jobb. Az alpári szavak is megteszik hatásukat, mert a düh erővel tölti meg a szavakat és a másik lelke komoly sebeket kap ilyenkor. (De a némaság, a kimondatlan szavak is kegyetlenül tudnak fájni.) A technikák különbözőek, de alapjában véve ugyanarról van szó. Mindig mindenki megtalálja annak a módját, hogy az éppen felgyülemlett mérgét hogyan okádja ki másra. Ha tárgyak összetörése nem vezet megkönnyebbüléshez, akkor jön mások bántása, mások lelkének (vagy testének) összetörése.  A dühöngő 100%-os biztonsággal választja ki a megfelelő alanyt (áldozatot) és magabiztosan uralja le. Ha a dühös ember magányosan tombol, végső és szélsőséges esetben önkárosítást is képes tenni. (Haját tépi, ököllel belevág az asztalba, nekimegy a falnak, de még önvagdosásról is hallottam.) A lényeg, hogy valaki fizessen belső fájdalmaiért. Ha nincs kit gyötörnie, akkor önmagának okoz fizikai fájdalmat. Ha mást nem tud megbüntetni, akkor önmagát bünteti meg.

Mindebből az következik, hogy a fájdalom-okozás hatásos düh-levezető módszer. Ha az ember magába fojtja mérgét, önkínzás történik, ha másokat olt be mérgével, másokat kínoz. De miért jó gátlástalanul viselkedni, miért jó másokat gyötörni? Amikor korlátokat hág át az ember és tiltott területre lép, ál-szabadság érzés szabadul fel. Izgalmas kilépni saját határainkból és erőszakosan behatolni egy másik ember lelkébe (testébe). (Ez olyan, mint amikor egy ország elfoglal egy másikat.) Az erőszaktevő felszabadítja saját dühét és a másikba helyezi át (kiterjeszti magát). Vadító egy helyzet, gátlástalanul lehet őrjöngeni, garázdálkodni egy másik emberben. (Tény, hogy a legtöbb gyilkosság családon belül történik.) Elszabadulnak az indulatok, leesik minden gát, béklyó és felszabadultan bánthat, rombolhat-tombolhat. Örömmel és elégedettséggel pusztít, mert átéli, hogy hatalma van. Megtámadott, elfoglalt és behódolásra kényszerített egy másik embert. Megkapja azt az ön-kielégítő érzést, hogy ’VALAKI VAGYOK’! ’Erősebb vagyok nálad! Legyőztelek! Uralkodok feletted! Félsz tőlem!’ (Féltek már tőled? És élvezted? Féltél már? És ugye nem élvezted?)

A tolvajjal ellentétben a dühöngő nem elvenni akar valami értékeset, hanem adni, mégpedig saját terhét. Cipelje más! Saját nyomorúságát, frusztrációját, fájdalmát, haragját ellentmondást nem tűrően, agresszívan belevágja a másikba. Mivel az áldozat nem szabad-akaratából vállalja fel az indulat-levezető szerepet, egyenjogúságról szó sincs. Eszközzé válik, akin keresztül az agresszív fél megbosszulja sérelmeit, azaz kiereszti magából a belső túl-nyomást. A másik fontos tárggyá válik, aki nélkül életképtelen a dühöngő. Ha elveszti „szolgáját”, sürgősen találnia kell mást, akit bele lehet kényszeríteni az „áldozati bárány” szerepkörbe. (A nagyobb kaliberű indulatos embereknek akkora hatalmuk van, hogy egész környezetüket félelemben tudják tartani.)

Képesek vagyunk bántani-bántalmazni azokat is, akiket (állításunk szerint) szeretünk. Beléjük döfjük harag-fullánkunkat és örülünk annak, amikor a méreg hatni kezd. Érzéketlenül nézzük végig, amikor megvonaglik a másik arca és sírva rohan ki a szobából és dühösen csapja be az ajtót maga után.    

A pusztítás „gyönyörűségében” nem csak egyénileg, hanem csoportosan, sőt még nemzeti/nemzetközi szinten is tudunk élvezkedni. Erre kiváló példa Drezda. Dühös vagyok mindazért, ami Drezdával történt! (Van jó düh is? Igen! Amikor a romboló dühre vagyunk dühösek!)

Drezda, Szászország fővárosa, az Elba folyó partján fekszik. 1206 óta szerepel hivatalos iratokban. 1485-től hercegek, választófejedelmek, királyok székhelye. Az urak nem voltak szűkmarkúak, úri módon költekeztek, hogy pozíciójukhoz méltó, igényes és gazdag várost hozzanak létre. A sok elegáns, barokk épületének köszönhetően, Európa egyik legszebb városává vált. Szépségéért Elba Firenzéjének nevezték el. Mára újra komoly esélyes lenne egy Miss Európa város-szépségversenyen.

A 2. világháború végén a konkurens nagy-hatalmak bosszút álltak Németországon oly módon (is), hogy legszebb városát felperzselték. 1945. február 13-14-én a brit Királyi Légierő 773 gépe 2700 tonna bombát és 650 ezer gyújtóbombát dobott a városra. A szándékosan létrehozott tűzviharban az oxigén elfogyott és szén-monoxid gáz keletkezett, amelyben sokan megfulladtak (természetesen nem katonák). Néhány órával később az amerikai légierő 311 géppel 771 tonna bombát dobott le.  

Húszezer-nyolcvanezer (nem tudni pontosan mennyi) ember halt meg. A város közepe összefüggő romterületté vált. Világhírű, elegáns épületei megsemmisültek, a törmelék több mint 18 millió köbméter volt. Az egyetlen fontos célpont, a repülőtér és a hozzá tartozó néhány laktanya sértetlen maradt.

1939-ben, a 2. világháború kitörésekor 629 713 ember élt itt. 1945. november 3-án 454 249 főt regisztrált a szovjet katonai igazgatás.

Drezdát 1946-ban kezdték az eredeti tervek szerint újjáépíteni. A háború nyomait 60 év alatt sikerült eltüntetni. Mára a város újra királyi pompában ragyog. A komoly- és jazz zenétől hangos, turistáktól nyüzsgő utcákon még látni néhány darut. Frissen vakolt házak, újjáépített templomok, kastélyok, tiszta utcák és hatalmas terek azt az érzést keltik bennem, hogy egy régi-új városban sétálok, ahol a több-száz-éves épületek is vadonatújak. A múlt elmúlt. Elmúlt? Csak a Frauekirche néhány háborút-megélt, fekete köve tűnik ki a fehér, új kövek között.

A Frauekirche (nevével ellentétben Lutheránus Templom) szomorú, de tanúságos története:

Alapkövét 1726-ban helyezték el, 1734-ben szentelték fel. Az Alpok északi részének legünnepeltebb kő-dómja volt. Beceneve: hit kővé változik.

1945. február 15-én reggel 10 órakor a dóm összeomlott. Először egy könnyed reccsenés, majd  zuhanás volt hallható. Aztán 45 éven keresztül feküdt romokban, mint egy nyitott seb a város szívében. Az NDK vezetői pénz és akarat hiányában nem építették fel. De a dóm tovább élt a drezdai emberekben. 1966-ban az emlékezés helyévé nyilvánították. Minden évben koszorúkat helyeztek el a bombázás napján. A 80-as években békemozgalom indult a templomért. 1982. február 13-án este fiatalok vonultak a romhoz gyertyákkal. 1989-ben egy városi csoport hívást intézett a világ felé, hogy segítsenek újraépíteni a Frauenkirchet. Széles körben reagáltak az emberek. Százezer magánadakozó segített. A helyreállítás első lépése 1993 -ban, az alapkőletétel 1994. májusában, a felszentelés 2005. október 30-án történt.

A Torony Kereszt 92 métert zuhant és évtizedeken keresztül a törmelék alatt feküdt. 1993-ban megtisztították az eldeformált keresztet, majd a templom belsejében helyezték el. A látogatókat arra kérik, hogy békéért és helyreállításért imádkozzanak és egy gyertyát gyújtsanak a kereszt mellett.

Szeretném még megjegyezni, hogy az Altemplom oltárát ír mészkőből egy angol művész, Anish Kapoor készítette. Nemzetközi összefogással rombolták le, nemzetközi összefogással építették föl.

Az ember/emberiség ellentmondásossága elevenen jelen van a templomban. A jó és rossz örökös csatájában, ha lassan és nehézkesen is, de a jó kerekedett felül, legalábbis a Fraukirche és Drezda életében. A templom és a város sorsa azt bizonyítja, hogy az ember nem csak  rombolni szeret, de építeni is.