Először azt gondoltam, hogy rossz helyen vagyok rossz időben…. De többszöri ellenőrzés után teljes bizonyosságot nyertem afelől, hogy nem velem van a baj, én tényleg jó helyen állok. E felismerés után, az aggodalom villámszerűen behatolt minden porcikámba. Akkor itt valami komoly dolog történhetett. Nagyon komoly! Este a hírekben biztos be fogják mondani. ’Mit csináljak?! Maradjak? Menjek? De hova?’ Tehetetlenül ácsorogtam tovább az egyre növekvő tömegben.

Döbbenettel és mély megrökönyödéssel tájékoztatlak Titeket, hogy másfél-éves itt-tartózkodásom alatt megtörtént az elképzelhetetlen! Késett a vonat! 10 PERCET! A tökéletesen megszervezett vasút és busz hálózat télvíz idején, havazások közepette is halál-pontosan működik. Épp ezért ezen a felhőtlen, nyári napon nehezen fogtam fel azt, hogy itt is késhetnek a vonatok. Igazolást nyert az az ismert állítás, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Nincs tökéletesség a Földön! Hiába minden erőfeszítés, a fejlett infrastruktúra, az olajozottan működő rendszer, a munka-fegyelem! Még a svájci vasútnál is nyakon csíphető a tökéletlenség.

A teli vonaton egy szőke, feketébe öltözött lány mellett találtam helyet. Csak futólag néztem rá. Átlagos megjelenésével beleolvadt a tömegbe. Olvasás közben többször kinéztem az ablakon, így óhatatlanul ő is belekerült látókörömbe. Ekkor valami furcsát vettem észre rajta. Egy hatalmas takony lógott ki az orrlyukából. Szóljak neki? Nem, inkább nem. Még megsértődne. Végül is csak én látom, és én is csak akkor, ha ránézek. Amikor újra rápillantottam a taknyára, tűnt fel, hogy ez az izé, szabályos gömb formájú és ezüstösen csillog. (A gömböcske szemérmesen húzódott meg az orr hegyében, csupán alsó domborulatát mutatta meg a világnak.) Nahát! Ez egy ezüst testékszer, ami takonynak álcázza magát! Nem, ez nem lehet. Biztos, hogy rosszul látom. Óvatosan megint odasandítottam, hogy dűlőre jussak ebben a kérdésben. Végül minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy az orrlyukból tényleg ékszer kukucskál ki. Úgy megkérdeztem volna a lánytól, hogy miért pont oda tetette és miért jó az neki, hogy ott van, de persze nem mertem.

Amikor végre Burgdorfba érkeztem, felpattantam kerékpáromra és hazafelé tekertem. Velem szemben egy termetes tinilány futott (inkább vonszolta magát) az állomás felé. Arca eltorzult az erőfeszítéstől és az izgalomtól. Látszott rajta, hogy a pánik és a fáradtság úrrá lett rajta. Úgy küzdött a másodpercekért, mintha az élete forgott volna kockán. Hatalmas testét próbálta nagyobb sebességre kényszeríteni, de hiába, a lomha test győzött. Erőtlenül, kétségbeesve, remegő lábakkal megállt, majd ereje utolsó csöppjét felhasználva ’húzta-vonta’ magát tovább.

Ismerős a kép? Sietek, abban a reményben, hogy sikerül időt nyerni. Jaj, csak elérjem a buszt, a Metrót….! Győzelem esetén elégedettség és öröm jár át. Ó, nyertem 10 percet! De ha izomlázat kockáztatva vágtázom a villamos után és pont az orrom előtt csapódik be az ajtó és a visszapillantó tükörből egy kajánul vigyorgó arc néz vissza…. Hát ennek komoly következményei vannak: vérnyomás felugrik, szívdobogás hevesebbé válik és negatív gondolatok sokasága születik meg a másodperc töredéke alatt, mindezek pedig ahhoz vezetnek, hogy feszülten, kimerülten és életundorral esek be a munkahelyre. Pedig csak 10 percet veszítettem.

Az idő kegyetlen játékos, az örök ellenség! Jókedvében időnként megajándékoz néhány perccel. Ez az időmegtakarítás euforikus örömet ad. De néhány perc veszteség bosszúságot (milyen szemét volt a sofőr, hogy nem várt meg), haragot (utálom a tömeget, utálom a rosszindulatú sofőröket), önsajnálatot (hogy lehetek ilyen peches), dühöt (elegem van ebből a városból, az elviselhetetlen közlekedésből), önvádlást (ha csak 10 másodperccel hamarabb indultam volna el….), reménytelenséget (minden áldott nap ez a stressz van), szégyent (már megint késni fogok) produkál.

De miért hat rám ilyen intenzíven az idő? Miért játszik az érzelmeimmel? Miért tud annyira kihozni a sodromból? Lehet, hogy néhány perc megtakarítással azt hiszem, hogy visszaszerzek Tőle valamit? Ha meg elmegy a nap értelmetlen várakozással, akkor meglopottnak érzem magam?

A küzdő típus sosem adja fel, képes 3-4 órás alvással megállíthatatlanul pörögni szinte egész nap abban a hiszemben, hogy így értelmesebben él. A letargikus pedig alvásba és semmittevésbe menekül, mert így is úgy is elillan az élet, akkor meg minek agyonhajszolnia magát. A nap 24 órája lehet sok vagy kevés. De akár így vagy úgy élsz, játékterünk mindenféleképpen kicsi marad. Az Idő az Úr! Ő megy a Maga komótos, öntörvényű módján, magával vonszol mindenkit, a munkamániás és a lusta embereket is egyaránt. A (nekünk) végtelen időből megkapjuk kiporciózott, személyre-szóló, aprócska adagunkat. Akár tetszik, akár nem, ezzel kell gazdálkodnunk.

’Hát igen, ki vagyunk szolgáltatva az Időnek!’ – mondják. Igaz, korlátolt mennyiségű időm van, de ennek a minősége tőlem függ. Az én időmmel én gazdálkodom! Tőlem függ, mit teszek bele. Szerintem, a MOST a lényeg! Az élet a MOST - ak sorozata. A MOST - ban vagyok, egykor-volt MOST - akból áll össze a múltam és a MOST - tól függ a jövőm. A MOST - on én lehetek az úr! Kizárólag tőlem függ, hogy MOST mit csinálok! Több-millió vissza-nem-térő pillanat az ENYÉM! Csak az enyém! Ha így nézek az Időre, akkor már nem ellenségem többé, hanem egy hófehér, tiszta vászon, amire az életemmel egy képet festek. Az utolsó ecsetvonás (remélem) messze van, még van lehetőségem levakarni és újrafesteni az elrontott részeket.