Az egyik németóra után megakadt a tekintetem Vera hűtőszekrényén. A hűtő-mágnesek között Schiff András nézett rám. ’Bernben fog játszani és megyek a koncertjére. Itt Svájcban ő egy elismert zongoraművész.’ mondta Vera. Persze, hogy én is menni akartam. Szerencsére még kaptunk két jegyet egymás mellé a ’Kultur Casino’ pódiumára. De jó! Közelről láthatom őt újra, cirka 15 év után. Talán még gratulálhatok is neki.
Amikor megérkeztünk az óváros impozáns épületébe, a jegykezelő-hölgyek fölfelé küldtek minket. Nahát, itt a színpad az emeleten van? A harmadik emeletnél, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy nem a színpadon, hanem a plafon alatt fogunk ülni. És valóban! Bár a nagyközönséggel szemben ültünk, de a pódium fölötti karzaton. Láttam Shciff András fejét, amikor bejött és amikor kiment. Tökéletes rálátásom volt a zongora felhajtott tetejére. Amikor nagyon előre dőltem és kissé felemelkedtem a székről, megpillanthattam hazánkfia jobbra-balra dülöngélő kopaszodó feje-búbját. Mivel ez a pozíció kényelmetlen volt, úgy döntöttem, hogy inkább a plafonról lógó óriás csillárok látványában gyönyörködöm a koncert hátralévő részében.
Schiff András számomra ismeretlen Mozart darabokat játszott fejből, elképesztő letisztultsággal és érzékenységgel. Még a legbonyolultabb futamokat is olyan könnyedséggel, egyszerűséggel adta elő, hogy az az érzésem támadt, hogy még én is el tudnám játszani.
A ráadásoknál már mindenki állt a karzaton. Végre láthattam arcát, mozdulatait. A zongora, a művész és a zene hangilag és vizuálisan eggyé vált. A hangszer úgy engedelmeskedett az emberi kéznek, mint egy tökéletesen beidomított ló a gazdájának. Apró mozdulatokból tudta, mit kell csinálnia. Még a hangosabb, szenvedélyesebb részeknél is úgy tűnt nekem, hogy Schiff András alig ért a billentyűkhöz. Varázslat történt, hókusz-pókusz nélkül „csupán” az egyszerűség, őszinteség és hitelesség erejével.
A koncert végén az egész terem ovációval ünnepelte a művészt. Ő lesütött szemmel, szerény mosollyal hajolt meg és alázatosan távozott.
Hazafelé menet hosszú hallgatás után megszólalt Vera. ’Olyan egyszerűen játszotta el ezeket a nehéz darabokat, hogy elhitette velem, hogy még én is képes lennék eljátszani őket.’
Schiff András (57 éves) bemutatta, hogy az öregedésnek is van szépsége. A letisztult gondolkodás, a lényegre-látás, a bölcsesség a korral jár. A haj kihullik, a bőr kiszárad, a fogak megrohadnak, az izmok elernyednek, az ízületek megkopnak, a csontok elmeszesednek. De a hanyatlásnak indult, pusztulásra ítélt testben a lélek fejlődhet, erősödhet és megújulhat.
Ebben a látszat-szépséget, külsőséget és fiatal testet istenítő világban én most az öregség szépségét szeretném magasztalni. Barátaim! Lehet szép az öregség!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.