Ehhez a „lazasághoz“ gyorsan hozzászoktam, sőt mi több, kifejezetten imponál. Hol van már az a döbbenet, amit három évvel ezelőtt éltem át Bern legnagyobb bevásárlóközpontjában! Nem értettem, hogy merik az emberek az esernyőjüket a bejáratnál hagyni! 

Svájcban a becsületesség elképesztő méreteket ölt, pontosabban öltött. Ötven évvel ezelőtt –mondják- mindenki becsületes volt. Akkor még a vonaton felejtett pénztárcákat a szórakozott tulajdonosok teljes összeggel kapták vissza. Szent volt a másik ember tulajdona.

A becsületesség  még most is jelen van (bár nem a régi fényében ragyog). Sokfelé látni fákra, kerítésekre felakasztott sapkákat, kesztyűket, játékokat. (Hogy a tulajdonos messziről láthassa.)

Egyik itt élő magyar ismerősöm rendszeresen jár két kisfiával játszóterekre. Egyszer a homokozóban felejtettek néhány játékot. Három nap múlva mentek vissza. A játékok érintetlenül ugyanott voltak, ahol hagyták.

Vera barátnőm szórakozott típus. Becsületesek és figyelmes embereknek köszönheti, hogy még megvan a pénztárcája. Nemrég a mobilját felejtette a vonaton. Lemondott róla, de végül rávette magát, hogy felhívja az SBB-t (svájci vasút), hátha mégis leadta valaki. Nem sok reményt fűzött hozzá, mert állítása szerint az emberek már nem olyan becsületesek, mint régen. Pozitív „csalódás” érte, mert egy takarító megtalálta és leadta. Időközben vett magának egy másik mobilt, így most kettő van neki.

Két héttel ezelőtt kirándultunk a hegyekben. Nem vettem észre, hogy egyik kedvenc ingemet elhagytam. Egy férfi loholt utánam, hogy vissza tudja adni.

Olyan jó, amikor idegenek odafigyelnek rám és fontos nekik az, hogy ne érjen veszteség, ha bajban vagyok, nem közönyösek, nem használják ki a helyzetet. Ilyen volt az az asszony, akivel egy fülkében utaztam sok évvel ezelőtt Békéscsabára. A vonat csurig tele volt emberekkel. Amikor leszálltam, a tömeg magával sodort a kijárat felé. Ez a középkorú hölgy lélekszakadva rohant utánam. Csoda volt, hogy a hömpölygő emberáradatban egyáltalán rám talált. Kővé dermedtem, amikor megláttam kezében a táskámat. Nem emlékszem az arcára, nem tudom a nevét. De amikor rá gondolok, melegség jár át. Hálás vagyok neki, mert a szemében nem egy jelentéktelen pont voltam a tömegben, hanem egy segítségre szoruló ember, akitől nem vonta meg jóakaratát.

Akkor nemcsak a pénzemet, az irataimat adta vissza, hanem megajándékozott azzal a felismeréssel, hogy ő és én nem vagyunk idegenek. Ugyanabba a családba tartozunk, amit úgy hívnak, Ember(i)ség.