Az én Svájcom

A kicsi, kormos ember egy órán keresztül pucolta a pincében a kazánt. Majd feljött a nappaliba és szépen nekikészülődött a kandalló tisztogatásához. Minden szerszámnak és eszköznek megvolt a pontos helye, begyakorlott, letisztult mozdulatokkal dolgozott. Készítettem neki egy kávét, amit hálásan elfogadott. Ezután kivonultam a nappaliból. Szeretem a munkásokat magukra hagyni, mert rájöttem arra, hogy a férfiak jobban dolgoznak, ha békén hagyják őket. Egy óra múlva szólt, hogy elkészült. Elővett egy régi A4-es nyomtatványt, amin évekig visszamenőleg pontosan vezette munkáját és egy kérdőívet, amit nem akart írás közben összekoszolni, ezért egy bordó papírt tett kormos keze alá. Különböző kérdésekre kellett válaszolnom, többek között arra, hogy milyen fát tüzelünk a kandallóban. Mit tudom én! Jöjjön, nézze meg. Kimentünk a farakáshoz. Ő elővett egy mobil-méretű kütyüt, megnyomott rajta egy gombot. Egy kétágú villa ugrott ki belőle, amit belenyomott a tűzifába. A kijelzőn nyomban megjelent egy érték. Mi ez, kérdeztem csodálkozva. Ez az okos készülék a tűzifa víztartalmát méri. Szerencsére, a mienk a megadott értékhatáron belül volt. Ha átlépi az engedélyezett víztartalmat, tilos elégetni, mert egyrészt rongálja a kandallót, másrészt szennyezi a levegőt. Na, most már ezt is tudom. Micsoda szerencse, hogy nem kell kidobnunk a tűzifánkat!

Még egy-két ikszelés, végül aláírás következett. Kézfogás nélkül búcsúztunk. Jövőre, ha itt lakunk még, újra találkozunk.

Elment, nem történt semmi különös, mégis újra és újra eszembe jut ez a kisember. Miért? Elvégezte a munkáját, váltottunk néhány mondatot. Ennyi! Mi ebben az érdekes? Talán, mert ezt a koszos munkát örömmel, szeretettel végezte el. Minden mozdulatából gondosság, lelkiismeretesség áradt. Koncentrált a munkájára, élvezte a kávét, odafigyelt rám. Mindenben jelen volt.

Külsejét is természetesen viselte. Ámulva néztem, hogy ebben a külsőségekben tobzódó világban, képes valaki tök jól érezni magát egy jelentéktelen testben is. Nincs kisebbrendűsége, nem siránkozik, „Ó, miért vagyok ilyen kicsi!”, nincs szerepjátszás, „Aj-jaj, hogyan kompenzáljam apró termetemet, humoros legyek vagy inkább dúvad?„ Ő egyszerűen és természetesen „csak” van és élvezi az életet.

Azt hiszem, meg tudom fogalmazni, mi fogott meg benne. Lehet, hogy tévedek, de így látom őt:

Találkoztam egy emberrel, aki szerepjáték nélkül, egészséges önazonosságban él. Gondolatai, szavai és cselekedetei harmóniában vannak egymással. Neeem, ez nem lehetséges! Vagy mégis? Létezik olyan, hogy képmutatás és önámítás nélkül élni? Miért gondolom, hogy ő ilyen? Hiszen nem is ismerem! De a tekintete olyan tiszta volt! Az beszélt helyette.... és én hallottam, amit mondott.