Az én Svájcom

Belehabarodtunk a kerékpározásba. Ha itt nem kezd el az ember biciklizni, akkor sehol. Kerékpárutak sokasága hálózza be Aargau kantont. Gyakorlatilag bárhova el lehet jutni biciklivel.

Ahhoz, hogy a dimbes-dombos tájon is élvezetes legyen a kerékpározás, nem árt egy jobb minőségű bringa. Férjem egyik kollégája nem rég vett magának egyet, potom 4 ezer frankért. Jó üzletet csinált, mert 7 ezer frankról volt leárazva. Mi még nem tartunk ezen a szinten, olcsóbbal is beérjük.

Vidéken a totyogós kortól a halálukig tekernek az emberek. Én nem rendelkezem jelentős kerékpáros múlttal. Nekem a nagy magyar Alföldön megtette az egyváltós kerékpár is, aztán Budapesten nem merészkedtem ki két keréken a forgalmas utcákra. Mondhatni, teljesen gyakorlatlanul, a svájciakhoz képest nagy hátránnyal fogtam bele ebbe a sportba.

Először óvatosan csak a Freiamt völgyben tekertünk, ahol csak kisebb lankák vannak. Hamar ráuntunk a kihívásoktól mentes terepre és magabiztosan nekivágtunk életünk legnagyobb emelkedőjének. Sajnos nem mértem az időt, de legalább fél órán keresztül kellett csak fölfelé tekernünk egy kíméletlenül meredek úton. Na, már az elején azt hittem, hogy belehalok. Lábbal még csak-csak bírtam, de a tüdőm, majd kiszakadt a mellkasomból, a szívem a nyakamban dobogott. Közben persze minden kerékpáros leelőzött minket úgy, hogy nem is lihegtek. Volt egy lány –szerintem sportoló lehetett- úgy edzett, hogy föltekert majd legurult, majd  újra föl és újra le. Már harmadszor suhant le mellettünk, amikor mi még mindig messze voltunk a tetőponttól. Láttam egy férfit (éppen megálltunk vizet inni), aki úgy süvített le a lejtőn minimum 80 km/óra sebességgel, hogy egész testével előredőlt és a kormány közepére könyökölt. Arcán földöntúli mosollyal tűnt el a szemünk elől. Így csinálják a profik. De ez nem könnyelműség?

Ma már edzettebb vagyok, tavalyi önmagamat fölülmúltam. De még mindig lehagynak a svájciak. Egyszer tekerek, tekerek, (nem teljes erőből, de én azt gondoltam, hogy elég jó tempóban) mellettem elhúz egy tini bringás lány, úgy hogy szálfa egyenesen ült az ülésen, a kormányt sem fogta, sálját tekergette a nyakán, majd hosszú haját igazgatta. Ezek a gyerekek hóban-fagyban, télen-nyáron naponta kétszer tekernek az iskolába. (Ebédre mindenki hazamegy.)

Egy másik emelkedőn 70 év körüli néni és bácsi lazán és erőlködés nélkül hagytak le. Na, azért nem ilyen rossz a fizikai állapotom! Aztán megnyugodtam,  elektromos kerékpárjuk volt. Így nem kunszt gyorsnak lenni!

Amikor napközben kerékpározok, főleg nyugdíjas bácsikat látok az utakon.   Csokibarnán, izmosan és egészségesen, szupi versenykerékpáron a legjobb cuccokban és elképesztő tempóban gyűrik le a kilométereket. Akkora a vádlijuk, mint a fejem. Csak ha egészen közel érnek lehet látni az arcukon, hogy már túl vannak a delelőn. Őket kizárólag a sebesség és a teljesítmény érdekli.

Én szeretek nézelődni kerékpározás közben. Ha valami megragad, akkor megállok és fotózok. Persze nagyon jó érzés egy emelkedőt legyőzni és jutalomképpen lerobogni a másik oldalon.

Bremgartenből egy meredek út visz ki. Emlékszem, amikor tavaly először kellett végigtekernem rajta. Az út végeláthatatlanul kanyarodott jobbra - balra, autók húztak el mellettem, a járdán komótosan sétáltak lefelé az emberek. Én meg a legutolsó sebességgel araszoltam fölfelé. Úsztam a verítékben, kiszáradt szájjal levegő után kapkodtam, két elgémberedett lábam egyre jobban fájt, fenekemet feltörte az ülés és még mindig nem láttam az emelkedő végét. Az agyam azt sugallta, hogy hagyjam abba. Mire jó ez a kínlódás! Tényleg azt hittem, hogy végem van. De nem. Ebben az elcsigázott állapotban képes voltam -magamat is meglepve- legyőzni  az emelkedőt. 

Ma már persze nem értem, mit kínlódtam annyit az első alkalommal. Az utolsó sebesség idejének vége, maradt még valamicske a lihegésből, de jövőre ez is el fog múlni. 

Tartsatok velem az egyik kedvenc útvonalamon.

Freiamt völgye (tavaly nyári képek):

Irány Rottenschwil! A Reuss folyó medencéjében fekszik. 1898-ban alapították. Az egész település egyetlen 2 km hosszú utcából  áll. Az út merőlegesen fut le a folyóhoz. 50 km/óra sebességgel suhanok le rajta.

A falu végén, az út mindkét oldalán mocsarak terülnek el. Délre (tőlem jobbra) ezt látni:

Északra (tőlem balra) fekszik a Flachsee (Sekély-tó), ami 2 km hosszú és néhol 300 méterig szélesedik ki. A tavat mesterségesen hozták létre, kiszélesítették a folyót és 5 szigetet építettek bele, ideális körülményeket biztosítva a madaraknak és a kétéltűeknek. (Helyben van a táplálék.) A folyó mentén, a töltésen csak gyalogolni lehet. Sokan ágyúcső méretű objektívvel „lőnek” a madarakra. De vannak, akik csak távcsővel bámulják őket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok ember gyönyörködik a madarakban.

Áttekerek a hídon,  szeretném látni a Flachsee-t a másik oldalról is. Itt már sok a kerékpáros és a gyalogos. Ezen az oldalon, a tó legszélesebb részén építettek egy madárlest, ahonnan körpanoráma nyílik a tóra. Mintha egy szentélybe léptem volna. Csend van. Az emberek némán leskelődnek, a fotósok kitámasztott objektívvel kitartóan várnak a megfelelő pillanatra. (Áldozatmentes vadászat.)

A tó végénél még egyszer megállok. Visszanézek. Fény tükröződik a vízen, madarak egykedvűen úszkálnak vagy pihennek, tollászkodnak. A dús-lombú fák mögül kiemelkednek az Alpok havas csúcsai. Magamba szívom a látványt és elraktározom egy életre.

Szántóföldek... üzemek... kertváros... Bremgarten. Hatezren lakják. A Habsburgok alapították. 1415 –től 1798-ig a Badeni grófsághoz tartozott, majd ezután 1803-ig Baden kantonhoz, végül Aargau kantonhoz. Óvárosa építészeti és kulturális ritkaság. Évente négy országos vásárt rendeznek, különösen az Adventi vásár híres (Erről már raktam fel képeket).

(A 400 üzem 3270 teljes és részmunkaidős állást biztosít az itt-élőknek. A lakosság 19,5%-a külföldi. Szerbia-Montenegróból jöttek a legtöbben, 5,7%. A második helyen a törökök szerepelnek 2,7%-al. A lakosok 82%-a németül beszél, 3%-a albánul, 1,9%-a olaszul, 1,7%-a szerbül/horvátul)

A meredek főutca kövezetén meglódul a kerékpárom, csak úgy tépek a Reuss felé. Az öreg fahídon egy szempillantás alatt átérek. Itt zsilipek megfuttatják a folyót, irdatlan robajjal zubog a víz. Megállok. Leülök az egyik padra. Hallgatom a víz zúgását, nézem a csipkézett tornyokat. Milyen tiszta a levegő! Egy buta kacsa árral szemben próbál úszni. Néhány tempó után felfogja, hogy a lehetetlennel próbálkozik.

A mellettem lévő padon egy középkorú férfi ül. Boldogtalanul mered maga elé. Arcát az üresség, a magány és az alkoholizmus eltorzította.

Iszom néhány korty vizet. Még hátra van a nagy emelkedő. Nem izgulok, tudom, hogy képes vagyok feltekerni.