Már megint Walensee. Három ember megy előttem libasorban. Az első vezeti a nagy kutyát, a második vezeti a kis kutyát, a harmadik viszi a kutyák piszkát.
Az egyik kanyarban egy szép svájci család pihen az út mentén. A terhes anyuka az út szélén ül, totyogós fiacskája a földön hasal.
A kiskutyus és a fiúcska egyből kiszúrják egymást. Megindul az ismerkedés.
Határozottan állítom, hogy a svájci anyukák vagányabban nevelik gyerekeiket, mint a magyar anyukák.
Néhány példa:
Szomszédságomban sok pici gyerek egyedül megy haza az óvodából. Pedig egy forgalmasabb úton is át kell menniük. Hűvösebb őszi napokon mezítláb rohangálnak kint, még az úttesten is. (Amikor én már otthon zoknit húzok fel.)
Az eddigi leghajmeresztőbb esetet Bremgartenben láttam. Az utolsó szép őszi napok egyikén ünnepelt valamit a város. A főutcán kolbászt sütöttek és sört mértek. Miközben a felnőttek ettek-ittak az asztaloknál, a gyerekek egy vályú formájú kútnál játszottak, amiből több sugárban jött fel a víz. A lurkók azt találták ki, hogy üres műanyag flakonokat nyílással lefelé a vízsugárra teszik. Amikor a flakonok megteltek vízzel, hirtelen rakétaszerűen, kisebb robajjal a magasba lökődtek, spriccelve a vizet mindenfelé. Legalább egy tucat kisgyerek sürgött-forgott a kút körül, két nagyobb pedig a kútban csücsült. Természetesen, minden gyerkőc nyakig, pontosabban a feje búbjáig vizes volt. Ez még kellemes is lenne… nyáron. De már esteledett, és nem lehetett több 10 foknál.
Ahogy néztem a forgatagot, a lábak között feltűnt egy másfél éves csöppség, aki örömittasan tipegett mezítláb a csikkes macskakövön. Bugyijából és trikójából csöpögött a víz. „Ki lehet az anyja? Egyáltalán itt van?” Miközben én szörnyülködtem, hogy megfázik szegény, belelép egy üvegszilánkba, valaki nekimegy, mert nem látja meg a tömegben, odament hozzá az anyja. (Kicsit odébb beszélgetett egy párral, figyelmet sem fordítva gyerekére.) „Végre felöltözteti.”-gondoltam. Az anyja kézen fogta, egy asztalhoz vezette, ölbe vette és etetni kezdte.
Nem bírtam tovább nézni a vizes és majdnem pucér gyermeket. Állig felhúztam dzsekim cipzárát, zsebre vágtam hideg kezemet és megbotránkozva tovább sétáltam.
Az agyam azt mondja, nekik van igazuk. De hiába, nem tudok nem aggódni. Így vagyok programozva.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.