A téli sportok kedvelői örülhetnek, mert végre-valahára elég hó van a hegyekben! Mifelénk viszont nyálkás, szeles, ködös, randa idők járnak. Ilyenkor csak a kutyatulajdonosok mennek ki sétálni.
Na nem panaszkodom tovább a szomorú időről, inkább Walensee-ről írok, ahol december elején –abnormális módon- tavaszban kirándultunk. Walensee kedvenc helyünk lett, mert egyrészt nincs messze tőlünk, másrészt nagyon szép, mégsem felkapott. Itt nincsenek hirdetések, luxusboltok és gazdag turisták, még nem a pénzről szól minden.
Sok melléfogás után megtanultuk, ha kirándulni megyünk, az összes kiránduló-cuccunkat magunkkal kell vinni. Hiába az időjárás-jelentés, a műholdas képek, képtelenség előre kiszámítani, milyen idő fogad minket. Mindig a helyszínen döntjük el, mit veszünk fel.
Az északi oldalon, magasan a tó fölött fekvő Amdenben hagytuk az autónkat. Az egyik 2000 méteres csúcsot céloztuk meg. Niedelschlag-ig (1300 m) lanovkáztunk. Itt sok túraútvonal fut össze egy magányos étteremnél. A decemberi tavaszban gatyára vetkőzve napoztak néhányan a teraszon.
Hegymászást illetően nagy átalakuláson mentem keresztül. Magyarországon szívesebben mentem lefelé, Svájcban viszont pont fordítva, inkább fölfelé. A lefelé-menet mindig napokig tartó, kemény izomlázzal jár, a fölfelé-menetnek viszont nincsenek „mellékhatásai”, a ziháló tüdő hamar megnyugszik.
Sok nyugdíjas jött lefelé korukat megszégyenítő tempóban. Egészségesek, fittek voltak és egyfolytában karattyoltak. Szerintem a svájciak alapvető szükséglete a beszélgetés. Imádnak dumálni!
Valaki kerékpárral indult neki a hegynek, amit félúton LEZÁRATLANUL hagyott az út szélén.
Hirtelen zizegést hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Egy ejtőernyős futott neki a lejtőnek, néhány pillanat múlva már az égben volt.
A kereszt, ha lassan is, de közelített felénk, a házak meg kisebbedtek.
Ezt a WC-t sokan használták. Én pottyantósnak néztem, ezért a közelébe sem mentem. De lehet, hogy megint tévedek, és hipermodern, patyolat-tiszta WC volt minimal-art-os, természetbarát stílusban.
Az utolsó métereken sziklát másztunk. Csúcson lenni mindig jó!
A keresztre egy fémdobozt rögzítettek. Nem bírtam ki, hogy ne nyissam ki. Na, mit gondoltok, mi volt benne? Vendégkönyv, tele szöveggel és rajzzal.
Akkora szél fújt, hogy alig tudtam állva maradni. Azt terveztük, hogy itt esszük meg szendvicseinket, de inkább lemenekültünk az orkánerejű szél elől.
Ott voltunk fönn.
Újra libegőztünk. Időközben a táj nagy átalakuláson ment át, bársonyos fény vonta be a hegyeket, legelőket.
Épp kinyitottuk az autónkat, amikor egy középkorú pár lépett hozzánk hatalmas pakkokkal. Arra kértek minket, hogy vigyük el őket az autójukhoz. Útközben elmesélték, mi történt velük. Mindketten ejtőernyősök. Aznap északi és déli szél fújt egyszerre, ami veszélyes, mert pörgeti az ejtőernyőket. Kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk. A hegy lábánál hagyták autójukat, mert eredetileg ott szerettek volna landolni. Hálásak voltak, hogy elvittük őket.
Még nincs vége a történetnek! Két héttel később férjem összefutott ezzel a férfival az irodaház (itt dolgozik a férjem) bejáratánál. Mindketten megtorpantak. A férfi nem tudta hova tenni Lajost, csak azt tudta, hogy már találkoztak. Férjem persze egyből megismerte és nyomban adott neki egy névjegykártyát. Kicsi az esélye, hogy újra összeakadjanak, mert az irodaház hatalmas, több cég van benne. Csak a svájci pártól függ, hogy találkozunk-e velük vagy sem. Én szeretném látni őket, mert roppant szimpatikusak és helyesek voltak. (No meg, némi érdek is motivál. Egyszer az életben én is szeretnék repülni az égben.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.