Az én Svájcom

Eltévedtem az erdőben, és mint a mesében, váratlanul egy csodaszép, vadregényes tó partján találtam magam. Leültem egy farönkre a tó szélén, és csak ámultam-bámultam. Remélem, sikerül újra megtalálni ezt az érintetlen helyet, hogy lefényképezhessem Nektek.

Néhány fölösleges kör után, rátaláltam a helyes útra. Időközben beborult. „Szeretnék már otthon lenni.” – gondoltam. Korgó gyomorral és lehorgasztott fejjel baktattam hegynek fölfelé. Egyszer csak, valami apró és puha mozdult meg előttem az úton. Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Egy fél-öklömnyi kismadár próbálgatta tollasodó szárnyait, de oly gyengécske volt, hogy a lábán is alig tudott megállni. Leguggoltam hozzá. Pihés testét sárga foltok díszítették, nyakán egy zöld csík futott körbe. Szegénykém, biztosan kiesett a fészkéből. Az új környezet nem ijesztette meg, félelem nélkül nézelődött. Tőlem sem tartott, egészen a lábamhoz evickélt. Aztán hirtelen, elindult át az úton esetlenül illegve-billegve. Láthatóan feszült lett, idegesen forgatta fejét és alig hallhatóan, vékonyka hangon csipogni kezdett. „Mi történt? Az előbb még teljes nyugalomban csücsült, most meg idegesen csetlik-botlik az avarban.” Fentről, a fák koronája felől fájdalmas madár jajgatás hallatszott. Megjött az anyja és kétségbeesetten hívogatta gyermekét:”Hol vagy? Hol vagy?” A kicsike hiába csipogta: „Itt vagyok! Itt vagyok!” Az erdő zsongása és a favágók fűrészgépe elnyomta gyenge hangocskáját.

Az anya kicsinye keresésére indulhatott, mert kiáltozása egyre halkult, végül elnyelte az erdő. Ekkor a fióka lenyugodott. Először egy vadméhecskét próbált szemmel követni, (majd beleszédült) aztán egy fűcsomón igyekezett átvergődni.

Egyre sötétebb felhők gyülekeztek a fejem fölött. Indulnom kellett. Néhány lépés után, még egyszer, utoljára hátranéztem. A madárka leült a porba, és teljes elégedettséggel nekilátott aprócska szárnya tisztogatásához.