Az én Svájcom  

2009 január 19-e óta élek Svájcban,  Berntől nem messze, egy alig kétezer főt számláló  településen. Férjem éli a menedzserek mindennapos agyonhajszolt életét, én pedig a háztartásbeliek békés nyugalmát.

Svájcról egy magyar embernek három dolog jut eszébe: hegyek, bankkártya és Milka csoki. Az ország valóban hegyes, területének 60%-át az Alpok, 10%-át a Jura hegység uralja. A bankok befolyása pedig behálózza egész bolygónkat, hiszen a világ összes pénzének az 1/3-át itt őrzik. De jegyezzétek meg, a Milka csoki nem svájci, hanem osztrák, itt egyáltalán nem kapható és (legalább is a főbérlőnk) megvetően nyilatkozik  a Milkáról.

Svájc még egy ’Óóóóóóó!’ reakciót vált ki egy magyarból,  a ’De jó neked, hogy ott élhesz!’ mondat kíséretével, mert egy magyar agyban az ország egyenlő a gazdagsággal, jóléttel, fejlett technikával és biztonsággal. (Ez is azt mutatja, hogy Svájc jól adja el magát.)

Nem célom,  a magyar fejben kialakult szép képet összetörni, de szeretném láttatni veletek az ország másságát és sokszínűségét, mert a fél – magyarországnyi  területnek ezer arca van. Utazik az ember  1-2 órát és nem csak a táj és a klíma más, de az emberek is.

Engem a mosógépünk ihletett meg először, és azóta nem tudom megállni, hogy ne írjam le benyomásaimat, élményeimet.

Amit írok, bár törekszem a hitelességre, teljesen szubjektív. Nem útikönyv, nem regény és nem is tanulmány. A nekem különleges pillanatokat  rögzítem, hogy a  megismételhetetlent újra és újra át tudjam-tudjuk élni.

Kedves olvasóm, érezd jól magad, az én Svájcomban!

Éva