Engelbergben évekkel ezelőtt, egy forró nyári napon jártunk először. Akkor a monostort néztük meg, amit 1120-ban a Benedektiek alapítottak. (Mind a mai napig 30 szerzetes él és dolgozik itt.)
Most nem bámészkodtunk a faluban. Irány a csúcs! Titlis (3020 m) Közép-Svájc legnépszerűbb túra-célpontja, sí- és hódeszka paradicsoma. A pazar látvány mellett 12 km-es siklás élménye adatik meg a téli sportok imádóinak.
A lanovka-állomás:
Ahogy közeledtünk a csúcs felé, őrületes tempóban romlott az idő. Napsütésben indultunk el, de fönt, orkánerejű szél és hófúvás fogadott minket. Még a lesikló-pályákat is -egy kivételével- lezárták. De ezen az egyetlen lejtőn is csak a gyakorlott sízők mehettek le, saját felelőségükre. A férjem úgy gondolta, hogy ha már fönt van, akkor ő bizony lesiklik. Tudtam, hiábavaló lenne minden ellenvetés, ezért némán végignéztem készülődését. Mellette egy hódeszkás férfi arra sem volt képes, hogy állva maradjon a deszkáján. Újra és újra a hóba huppant. A sokadik próbálkozás után talpon maradt és meglehetősen bizonytalanul elindult lefelé. (Remélem, épségben leért.) Férjem dacolva a zord időjárással megindult a lejtőn és pillanatok alatt eltűnt a kavargó hóban. Aggodalommal telve néztem utána...
Újabb fanatikus sízők érkeztek és egy kínai csoport. Mondhatni, a Titlist ellepték a kínaiak. Ők is én is kattintgattunk néhányat, majd gyorsan bekotródtunk az épületbe.
Én szisztematikusan végigjártam mind a négy üresen kongó szintet, ők pedig a luxus-óra üzletben időztek.
Itt lopnak?
A hegy belsejében találtam egy jégbarlangot is:
Amikor már nem volt mit nézni, néhány kínaival és a lanovka-kezelő bácsival visszalibegtem a Stand nevű állomásra (2428 m). A szerkezet nem csak lefelé, de körbe is mozgott. Én egy-helyben álltam, a hegyek meg szépen elvonultak előttem.
Kiszálláskor megszólított egy helybeli bácsi. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, kedvesen előrukkolt a „köszönöm“ szóval. Én meghatódtam, hogy magyarul szólt hozzám és nyomban lefotóztam. (Ezek a svájciak tudják, mitől döglik a légy.)
Ezen a szinten nagyobb volt a nyüzsgés. Férjem épen és egészségesen várt rám a Hütte előtt. (Nem ment még egyszer föl.)
Tovább lefelé... A kínaiaknak nagyon megtetszett a lanovka-kísérő bácsi (lehet, hogy hosszú szakálla miatt), mindannyian lefotózkodtak vele.
Férjemmel a Türbsee-nél (1800 m) találkoztam újra. Ragyogó napsütés és nagy emberi aktivitás fogadott. Mindenféle szórakozás várja itt az embert, a sízni nem tudók sem unatkozhatnak. Míg férjem a pályák adta örömökben lubickolt, én egy nagy kört tettem a medencében.
Ettől a hóembertől balra találtam egy túra-útvonalat, amin elég messze mentem. Olyan messze, hogy egy lélek sem volt körülöttem.
Városi ember lévén, gyaloglás közben furcsa, ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Szépséges és kicsit félelmetes volt egyedül lenni a hófehér tájban. Csak én és a havas hegyek, a szél és a nap..... Amíg Velük voltam, jelentéktelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Persze ezek a lelket-felrázó érzések hamar elmúltak. Engelbergben már visszazökkentem az emberi-szintre. Kizárólag a hazaút foglalkoztatott és az, hogy lesz-e dugó vagy sem.
Az utolsó kép, Engelberg fölülről:
https://www.youtube.com/watch?v=qOpRys89dZc&feature=endscreen
Így készítik a pályákat:
https://www.youtube.com/watch?v=gmp55zSoczs&feature=endscreen
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.