Ha Bern felől jössz kocsival H.-ba, a falu előtt nem sokkal, az országúttól jobbra, egy elegáns palota emelkedik ki méltóságteljesen, a mackós parasztházak, a gondosan művelt, jól trágyázott (bűzös) szántóföldek és a tehénkolompoktól hangos legelők tipikusan svájci környezetéből. Szorosan mögötte kisebb épületek sorakoznak párhuzamosan egymás mellett. (Egy túltáplált anyakoca és emlőire tapadt szopós-malacok látványához hasonlóan.) Eme épületegyüttes fontos funkcióval bír. Ez Svájc egyetlen női börtöne. Lakóinak száma: 107, fele echte svájci, a másik fele külföldiekből áll (minden kontinens képviselteti magát). E színes, nemzetközi közösség zöme at h.-i tartózkodás előtt, drogkereskedelemmel kereste meg mindennapi kenyerét. De egy sorozatgyilkos is lakik itt, akinek gumiszobában kell letöltenie életének hátralévő részét.

A bentlakók és őreik között nem csak munkakapcsolat van, hanem szoros sors-közösségben élnek egymással, mivel egymás mellett laknak, (csupán egy drótkerítés választja el őket) belterjes kolóniát alkotva. (Kíváncsi lennék, hogy keverednek-e egymással. Hiszen a rabok és őreik is emberből vannak.)

A börtön vezetőségének az a fő koncepciója, hogy a rabok és a környék lakói ismerjék meg egymás életét. Ezért minden év decemberében két napra a börtön kitárja kapuját a kerítésen kívül élők számára. Az emberek kihasználva ezt a nem mindennapi lehetőséget, önszántukból mennek börtönbe (igaz, csak néhány órára), mert advent alkalmából meghitt, ünnepi vásárt tartanak itt, az elítéltek által készített szebbnél-szebb ajándéktárgyakból. Megragadva az alkalmat, Mariannevel (H. legjobb pékével, akivel mondhatni barátnői viszonyba keveredtem) a szabadlábon élők kíváncsiságával léptünk be a szögesdrótok által őrzött területre. (Meg kell jegyeznem, hogy csak 5 éve van körbekerítve a börtön. Korábban ember-állat szabadon közlekedhetett az épületek között. A kerítést nem azért húzták föl, hogy megakadályozzák a szökéseket, hanem azért, hogy a női rabok több időt tudjanak a szabadban tölteni.)

A hatalmas drót-kapu jelentős forgalmat bonyolított, folyamatosan érkeztek az emberek. Minden generáció képviseltette magát, az óvodáskorúaktól a nyugdíjasokig. Egyszem börtönőr sétálgatott a kapu előtt és ’Grüss-ech mitenand!’-al kedvesen üdvözölte a kicsiket és a nagyokat. A bejárattal szemben kisebb máglya égett, amiből finom, karácsonyillatú füst szállt föl, megadva az ünnepi hangulatot. A  füstoszlop mellett állt egy sátor, benne két hófehérbe öltözött angyal-lány mosolyogva kínálta a vendégeket forró, fűszeres borral. Mariannehez odament egy középkorú elegáns férfi, aki a szolárium-barna arcával, top-designos szemüvegével és keskeny, ’cool’ szakállával kirítt a tömegből. Háromszor megpuszilták egymást, (ez egyébként francia szokás), majd bemutatott neki. Kiderült, hogy ő a börtönigazgató-helyettes. Sietett tovább, mert egy 15-20 fős csoport várt rá. A nagy érdeklődésre való tekintettel, körbevezetik a látogatókat a börtön központi épületében, és részletesen beszámolnak a börtön életéről. Mi is a csoporttal tartottunk. Első állomásunk a mosoda-vasalda volt, ahol óriás mosógépek és szárítók sorakoztak egymás mellett. Több étterem és kórház szennyesét mossák itt tisztára. A mosoda tipp-top, remekül felszerelt, mindenütt tökéletes rend uralkodik. Majd az emeleti műhelyeken sétáltunk végig. Volt itt minden, kerámiaműhely, szövőműhely, fafaragó műhely, varroda. (Micsoda felszereltség! Milyen jó lenne beszabadulni ide! Én nagyon tudnám élvezni!) A mechanikus munkát kedvelők irodai felszereléseket, papírzacskókat készítenek, stílusosan fekete rács mintázattal. A műhelyek világosak, tágasak idillikus körülményeket biztosítva az itt dolgozó hölgyek számára. Innen szép kilátás nyílik a környező dombokra és H.-ra. Az asztalokon szerszámok, sablonok és mintadarabok fekszenek ékes rendben. A fehérre meszelt falon egyetlen óriásposzter lóg. Izmos, félmeztelen szépfiú gyengéden tart egy csecsemőt szőrtelen karjaiban. (Nem is kell több kép, ebben minden benne van, amire egy (rab)nő vágyik.)

A lányok-asszonyok szorgalmuktól és viselkedésüktől függően kapják fizetésüket, aminek egy részét évközben is magukra költhetik, de a pénz javát a börtön gondosan félreteszik nekik, és csak kiszabadulásukkor kapják meg. A munkavégzés jelszava a minőség. Az igazgató-helyettes úr azzal büszkélkedett, hogy nemrég 500 frankért adtak el egy sálat egy berni butiknak. A kerámiaműhelyben igényes kisplasztikákat láttam, amikből csak úgy sütött a tehetség. Furcsa, hogy néhány nőnek ide kell jutnia ahhoz, hogy felfedezze önmagát. Azt kell hogy mondjam, ezek a perifériára került nők igazi értéket hoznak létre. (Szeretem a tehetséget, mert az egyenlőség és igazságosság elvén működik, nem személyválogató és nem társadalmi ranghoz kötött. Az már más kérdés, hogy sok ember életében örökre rejtve marad, de ez már a család és a környezet sara. )

Körutunkat a modernül felszerelt kávézóban fejeztük be, ahol kérdéseket lehetett feltenni. Megtudtuk, hogy az államnak napi 200 frankjába kerül egy bentlakó ellátása. „Idegenvezetőnk” nagy átéléssel taglalta, hogy céljuk nem a büntetés, hiszen a helyhez-kötöttség önmagában elég büntetés, ezért ők (a börtön vezetősége és dolgozói) azért vannak, hogy segítsék a nők kiszabadulás utáni integrálódását és amíg itt vannak, érezzék jól magukat. Amikor megkérdeztem Mariannetól, hogy hányan vannak egy cellában, értetlenül nézett rám. ’Hát egy szobában egy ember van.’-válaszolta csodálkozó arccal.

Ezután elindultunk a standok felé. A hangszórókból karácsonyi zene szólt. Odafelé az út két oldalán, egzotikus nőalak-kisplasztikák nyűgöztek le. Némelyiket moha fedte be, (bár alkotója rég eltávozott, de keze-nyoma itt maradt) a természet és ember egymást kiegészítve szépet alkotott.  A standokat két sorban állították föl a palota bejárata előtt. Kedves nők árulták a portékákat. A táskától az adventi koszorúig, apró mütyüröktől a szőttesekig bőséges volt a választék. Én az utolsó barna-mázas kis nyuszit vettem meg. Bár a fenekéről lejött a máz, azért nekem így is tetszett.

Izgatottan léptem be a kastély előcsarnokába. Mindkét oldalon lépcsősor kanyarodott fel az emeletre, a falakról több-százéves portrék néztek le ránk. Itt guszta szendvicseket, kívánatos tortákat, kávét és teát lehetett venni. Háromféle tortát kóstoltam meg, és mondhatom csodás volt mind, a legelőkelőbb cukrászdákban is megállnák a helyüket.

Innen (szerintem) az egykori bálterembe léptünk, ahol falfreskók díszítették a falakat, a hatalmas ablakok pedig pazar körpanorámát nyújtottak a tájra. Ez a sok gazdag, nemes, elegáns urat és hölgyet látott terem lett a rabok ebédlője. A kazettás mennyezet alatt csupasz furnér asztalok és székek töltötték meg a termet. Bejártuk a kastély többi részét is, gazdagon díszített, bútorozatlan szobákon, szalonokon haladtunk keresztül, mindenütt freskók és festmények. Minden szoba újabb ámulat, csupa érték és szépség.

Elszaladt az idő, menni kellett. Mindenki pakolt, takarított. Kint csípős szél fújt, sötétedett. Még bementünk a kastély magas fallal körülvett, francia stílusú parkjába, ahol Gulácsy varázslatos világa elevenedett meg. Alkony, csobogó szökőkút, kanyargós élősövények, kecses szobrok, lobogó tűz, édes illat. Maradtam volna még.

’Csak azt sajnálom, hogy nem láthattam az elítélteket.’-mondtam Mariannenak hazafelé menet. Nagyot nevetett. ’ Mindenütt őket láttad.’-válaszolta. ’Itt nem hordanak a rabok rabruhát. Nem lehet tudni, ki a rab és ki a dolgozó.’

Tudja valaki, melyik az az ország, ahol a drogkereskedőket halálra ítélik?

Ui.:Fájlalom, de nincsenek képek. Tilos a fotózás a börtönben. Kárpótlásul, néhány téli képet küldök.