HTML

Az én Svájcom

Svájcról egy magyar embernek három dolog jut eszébe: hegyek, bankkártya és Milka csoki. Az ország valóban hegyes, területének 60%-át az Alpok, 10%-át a Jura hegység uralja. A bankok befolyása pedig behálózza egész bolygónkat, hiszen a világ összes pénzének az 1/3-át itt őrzik. De jegyezzétek meg, a Milka csoki nem svájci, hanem osztrák, itt egyáltalán nem kapható, a főbérlőnk pedig megvetően nyilatkozik a Milkáról.

Friss topikok

  • Az én Svájcom: Sok elektromos kütyü és műszaki áru olcsóbb itt, mint otthon. (2012.12.17. 20:18) A flexibilis '13'' : 256 GB MacBook Air'
  • Az én Svájcom: Szia Mária! Sajnos, már nem emlékszem. (2012.10.16. 12:42) Mit eszik a svájci?
  • Az én Svájcom: @eyr750: Köszi! :-) (2012.09.26. 19:27) A csomag
  • eyr750: Talán azért nem kérdezte meg, mert intelligens ember ilyet nem kérdez-idegenektől... (2012.09.12. 17:45) Svájc szíve
  • Az én Svájcom: @mik64: Pedig nagyon praktikus lenne. (2012.08.20. 09:51) A kulcs

Linkblog

2010.01.05. 12:06 Az én Svájcom

Ticino 2. - Bellinzóna

Ticino kantonban mindössze 311 900-an élnek. Történelme eseménydús. Már az i.e. 4.évezredben is éltek itt emberek. Az itt lakóknak állandóan harcolniuk kellett azért, hogy megvédjék otthonukat, mert mindig megkívánta valaki Ticino szépséges tájait. A hatalomváltások unalmas történetétől megkíméllek titeket. A lényeg, hogy a középkorban a franciák, az olasz városok, a német-római császárság egyaránt sajátjának akarta tudni. Hol ez, hol az kaparintotta meg ideig-óráig, majd az 1500 utáni években a svájciak kebelezték be. Végül 1803-ban Ticino kantonként Svájci Esküszövetséghez (Svájci Államszövetség tükörfordításban) csatlakozott. Székhelye: Bellinzóna.

 

Bellinzóna

Habár nem a legnagyobb és legjelentősebb városa Ticinonak, mégis ő a kanton adminisztrációs központja. Címere: piros alapon tekerőző tátott szájú, mérges tekintetű sárkány hegyes fogakkal, szájából egy nyíl formájú nyelv meredezik ki fenyegetően. Miért van egy ilyen szép kantonnak ilyen ijesztő címere?

Nem tudom, hátborzongató címere mennyiben felelős, de tény, hogy sok turista látogatásra sem méltatja Bellinzónát, rohannak Lugánóba és Locarnóba, ahol hűs vízben áztathatják felforrósodott testüket. Mi, dacolva a kánikulával, szenteltünk időt rá, mert kíváncsiak voltunk híres várrendszerére.

A város ősrégi település, már 590-ben tesznek róla említést. Stratégiailag mindig fontos szerepet játszott, mert három hágó útja fut itt össze, hogy aztán újra szétszaladjanak minden égtáj felé. Ebből az következik, hogy a környéken mindenkinek rá fájt a foga. A pápák, német és francia családok, uralkodók küzdöttek érte. Aki Bellinzónát uralta, ellenőrizni tudta az áruforgalmat, kereskedelmet és ezzel komoly gazdasági, politikai és katonai befolyásra tett szert.

Amikor kijöttünk a hűs mélygarázsból, rekkenő hőség és kíméletlenül perzselő nap fogadott minket. Amire vágytam, megkaptam, élvezhettem a mediterrán nyarat. Örömömet csak egyetlenegy dolog keserítette meg, de nagyon! Elromlott a fényképezőgépünk. A gép mindent rózsaszínben és homályosan látott. A hágókról még nagy kegyesen hajlandó volt néhány normális képet készíteni (néhány fohász után), de Bellinzónában makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindent rózsaszínre fessen. Már azon voltunk, hogy új fényképezőgépet veszünk, mert az nem lehet, hogy itt vagyunk végre és nem tudunk képeket készíteni. A mélygarázs kijáratával szemben, megláttam egy fotós boltot. Bár szieszta volt, csodák csodájára nyitva volt. Reménykedve léptünk be. Egy fiatal lány ücsörgött bent egyedül. Lajos németül kommunikált, a lány olaszul, én meg mosolyogtam. A szituáció egyértelmű volt. A lány némán és elmélyedve nyomogatni kezdte a fényképezőgép gombjait, időnként csóválta fejét és sóhajtozott. (Jaj, csak meg tudja csinálni!) Újabb hümmögés, fejcsóválás, nyomogatás...ez ment úgy 5 percig. Aztán készített egy-két képet az asztal lapjáról, majd büszkén mutatta, hogy jó a készülék. Örömittasan léptünk ki az üzletből, már nem is tudom mi jött ki a számon (biztosan nem a ciao), a lényeg, hogy újra tudok fényképezni. (Hozzáteszem, pont a nyaralásunk végéig bírta.)

Irány a vár (Tre Castelli)! Ez nem olyan vár, mint az eddig látottak. A völgyben is, a hegyoldalon is felbukkan, gyakorlatilag mindenütt jelen van, behálózza a várost. Nagyon fifikásan tervezték meg a három várból, városvédő falból  és bástyából álló védelmi rendszert. Az útikönyv szerint az Alpok térségében ez az egyetlen középkori várrendszer, ezért 2000-ben a világörökség része lett.

Mindez nagyon szép, de jó lenne fölmenni, nemcsak lentről nézegetni. De hogy jutunk fel? Sehol egy kiírás, sehol egy jel! Láttuk, hogy mások is hasonló problémával küszködtek. Mindenki az ösztöneire hagyatkozva keresett-kutatott. Mi is elindultunk az orrunk után. Tipp-top utcácskákon, formás tereken haladtunk. Aki tehette árnyékba húzódva  hideg frissítőt szürcsölt. Csak a turisták –dacolva az elviselhetetlen hőséggel- aktívan keresték a feljárót.

Kóvályogtunk, kóvályogtunk, mígnem hirtelen fölkiáltott Lajos:„Megvan!” Ó, ezek a huncut, játékos olaszok! Hát nem egy keskeny, sötét utcácska belső sarkára helyezték el ezt az elhanyagolható információt! (Elvégre ők tudják, hol kell fölmenni a várba. A turisták meg a ’Hide and Seek’ játékot játszhatják! Mennyivel izgalmasabb így!) A keresést tovább nehezítették azzal, hogy nem egy normális táblára írták ki a tájékoztatást, hanem egy icipici lécecskére, pinduri betűkkel, ráadásul függőlegesen, hogy a homályban még véletlenül se lehessen észrevenni. De az én sasszemű és leleményes férjem rálelt a kiírásra, így végre nekiindulhattunk a meredek, óriáskavicsokkal kirakott, talpmasszírozó útnak. Mire fölértünk, fájt a talpunk és úsztunk a verítékben. Egy-két fanatikus és mazochista turista hasonló próbatételek után a megérdemelt jutalom-sétát tehette meg a verőfényes napfényben úszó várfalon és várudvaron. A nap most már teljes pompájában ragyogott, kíméletlenül pirongatta bőrünket, a perzselő szél sem adott könnyebbséget.

Ebben a vakító fényben csodás látvány tárult elénk. Felhőtlen kék ég a fejünk fölött, sűrű erdővel borított hegyek körülöttünk. Innen jól látszott a hegyen-völgyön kanyargó várfal. A toronyból lenéztünk a katlanná vált völgybe. Bellinzóna a kecses és elegáns város a hőségtől ájult állapotban alig mutatott életet, csupán néhány elcsigázott autó rótta az utakat. Csak a szürke templomtornyok és a vár állták rendületlenül a nap tekintetét. Az egész táj fölött a nap aranykorongként sziporkázott, ontva melegét válogatás nélkül mindenre és mindenkire. Aki épeszű, az árnyékba menekül. Láttam egy galambot a toronyfal egyik hasadékában hűsölni. Milyen igaza van! Irány a parkoló, mielőtt hőgutát kapunk!

Kitikkadva és leégett arccal léptünk be a mélygarázsba. Csukott ablakokkal és maximálisra tekert légkondival robogtunk ki a városból.

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://az-en-svajcom.blog.hu/api/trackback/id/tr741648150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.